Mick az ajtónál maradt, amikor Dr. Bernard behívta Joannet. "Bejössz velem, kérlek?" Kérdezte Joanne, Mick lassan bólintott, nem érezte úgy, mintha ott lenne a helye egy ilyen pillanatban. "Haza akarok menni". Sírt fel halkan Liam. "Tudom, édesem". Joanne megsimogatta az arcát. "Megvizsgáltatjuk a húgodat, aztán megyünk". Mondta, kissé elhalt a hangja, amikor érezte, hogy a szeme ismét könnyes. Biccentett a fiú majd leült egy székre. "Szia, Joanne". Mondta Dr. Bernard, majd a szemüvegéből nézett rá. Frissen értesült a helyzetről, így nem kérdezett semmit Joanne-tól. "Ülj le és helyezd magad kényelemben, légyszíves". Joanne tette, ahogy kérte, utána felemelte a blúzát. A ruhája piszkos volt, és a haja rendezetlen volt a sok Gabriel általi hajhúzogatástól. Fejfájást érzett a feje hátulján, és amikor a ruhája felemelése után hátradőlt a széken, hihetetlenül fáradtnak érezte magát. Még akkor sem mozdult meg, amikor a hideg gélt a hasára tették, utána Dr. Bernard gyorsan készített egy ultrahang felvételt.

"A vérnyomásod magas, de feltételezem, hamarosan lepihensz". Említette. "Emellett tökéletesen jól van a kicsi. Ügyelj arra, hogy a következő hetekben a lehető legkisebb legyen a stresszszinted, és azt tanácsolom, hogy vegyél be folsavat, vasat és D-vitamint." Javasolta az orvos, finoman letisztítva Joanne pocakját. A nő bólintott. "A következő időpontot egy kicsit korábbra teszem". Mondta következőnek. Joanne még egyszer bólogatott. "Köszönöm, hogy időt szántál rám". Mondta Joanne, miközben felkelt Mick némi segítségével. "Nem probléma". Dr. Bernard ugyanolyan együtt érző mosollyal nézett rá, mint Mick korábban. "Hazamegyünk, fiúk". Mondta a srácoknak Joanne, majd megfogták a kezét, és némán kimentek. Mick kinyitotta nekik a kocsi ajtaját, Joanne elindult velük a hátsó ülésre beülni, majd szorosan magához ölelte őket, középen ülve. Mick ismét beszállt a volán mögé, könnyed ütemben vezetett haza, mivel eléggé sietős napjuk volt. Elég sok ilyen küldetésen vett részt, így el tudta képzelni, milyen traumás lehet Joannenak és különösen a két fiatal fiúnak.

Mick befordította a kocsit a kapu felé, és a tornác egyik parkolóhelyére állította le. Megint kinyitotta neki az ajtót, ő pedig kiszállt Liamel és Julesal. Annemarie az ajtónál várakozott aggódó arccal, amikor beengedte őket. "Segítenél nekik lezuhanyozni és lefeküdni?". Kérdezte Joanne, Annemarie bólintott, hagyta, hogy térdelve szorosan magához vonja őket. "Apátok és én szeretünk titeket". Mondta Joanne. "Charles most orvosnál van. Hamarosan itthon lesz". Magyarázta nekik a nő. Lassan bólogattak, megdörzsölték a szemüket, ahogy erősen visszaölelték. Annemarie segített nekik felmenni az emeletre, Joanne pedig nagyot sóhajtott. Mick még mindig ott volt mellette és látta, hogy összeomlik, amint felmentek a gyerekek Annemarie-val. Felé nyúlt, Joanne pedig örömmel fogadta a gesztust. Újra sírni kezdett, de ezúttal mindent kiengedett. Zokogott, könnyei valószínűleg benedvesítették Mick ingjét, de addig tartotta, ameddig csak akarta, lágyan simogatva a hátát. "Szeretnél enni? Egy kis nasit? Akkor is beveheted a vitaminokat". Szólalt meg Mick, miközben Joanne megtörülte az arcát és az orrát.

A szeme véres volt. "Oké, rendben". Válaszolta Joanne, egyáltalán nem éhes, de a benne növekvő apró teremtmény biztosan. Mick a konyhába terelte, majd arra kérte a személyzetet, hogy előbb hozzanak egy pohár vizet. Lassan megitta, a torka száradt volt, a bőre pedig lila és kék lett Gabriel szorítása miatt, amikor majdnem megfojtotta. Rájött, mennyire fáj, amikor leült a konyhaasztalhoz, miközben Mick megparancsolta a cselédeknek, hogy közben készítsenek neki ennivalót. "Tudod, mikor lesz itthon Charles?" Kérdezte Joanne őrétől, aki megrázta a fejét. "Most épp helyrehozzák, azt hiszem, ez eltarthat egy napig". Magyarázta Mick. "Akarod, hogy ma este őrködjek a hálószobádnál?" Kérdezte. Joanne közben egy törött körmömmel babrált, majd leharapta. Nemet akart mondani, de rettegett, hogy per pillanat egyedül van, ezért bólintott. "Ez nagyon jó lenne". Mick szelíden elmosolyodott. "Rendben". Válaszolt. Készen állt számára egy kis pirítós és omlett, aztán lassan enni kezdett, végül felmelegedett, az iskolától kezdve egészen mostanáig jéghideget érzett.

Joanne feleszmélt, hogy a telefonja még mindig valahol az iskolában van, de őszintén szólva nem sokat törődött vele. Fájt a torka és száraznak is érezte minden lenyelt falatot, egy korty víz követte. Joanne annyit evett, amennyit tudott, majd előre tolta a tányérját. Felállt az asztaltól, utána végig ment a folyosón, hogy felmenjen az emeletre. Félúton találkozott Annemarie-val. "Az ágyukban vannak, Joanne". Mondta halkan Annemarie, Joanne pedig hálásan biccentett. "Köszönöm". Válaszolta, mielőtt folytatta volna útját az emeletre. Minden következő lépés nagyobb energiát vett el tőle, és valójában csak arra vágyott, hogy ő maga is ágyban legyen. Először le akarta mosni a testén uralkodó piszkot. Joanne mozdulatlanul állt a lépcső tetején, a folyosóra nézett, majd elindult a fia szobájához. Csendesen kinyitotta az ajtót, és bebújt, aztán meglátta, ahogy összegömbölyödik az ágyában. A szeme csukva volt, az ajtó hangjától és a folyosó fényétől nem mozdult meg, ezért sejtette, hogy elaludt. Remélte, hogy a gyerekek képesek lesznek feldolgozni ezt a traumás iskolai napot.

Joanne tovább ment Jules szobájához, oda is benézett, hogy ugyanazt a képet láthassa, mint Liamnél. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, mire a Charlesal közös hálószobába felé indult. Ott is bezárta az ajtót, majd nekidőlt kieresztve egy kis levegőt. Joanne lépéseket hallott a lépcsőn, majd az ajtó közelében. Ezután többé nem hallotta, jól érezte magát attól a gondolattól, hogy Mick már az ajtójánál foglalta el a helyét. Joanne a szekrényhez lépett és kinyitotta, hogy felvegye egyik selymes hálóingjét meg egy tiszta fehérneműt. Bement a fürdőszobába, megnyitotta a zuhanycsapot, hogy meleg legyen, mire beszállna a fülkébe. Joanne kiválasztott egy nagy, puha törülközőt, és felakasztotta az állványra, hogy utána elvehesse onnan. Lassan levetkőzött, közben a tükörbe nézett. Nézte a torkán lévő zúzódásokat, a kék és lila ujjlenyomatokat, amelyeket a nyakára nyomtak. A felső karja is megsérült, ahol Gabriel többször megragadta.

Nyugodt volt, amikor ránézett sérülésére, halkan felsóhajtott majd lehunyta a szemét. Joanne egyszerűen túl fáradt volt ahhoz, hogy többet sírjon vagy, hogy frusztrált legyen emiatt. Gabriel meghalt, és már nem kísérthette a családját. Bízott abban, hogy Sebastian mindent elintézett, most már csak arra vágyott, hogy Charles itthon legyen, hogy együtt túl legyenek ezen az egészen. Joanne bement a víz alá, és a forró víz gőze töltötte meg a fülkét, bepárásítva az üveget. Kezeivel bevizezte az összes hajszálát, utána megmosta, majd a hajbalzsamot bele masszírozta, hogy pár percig álljon. A testét habosra sikálta, tenyerét finoman mozgatta a pocakján. Lenézett, majd hüvelykujjával puha karikákat rajzolt rá. Joanne hihetetlenül megkönnyebbült, hogy a babájuk rendben van, amit végül a legfontosabbnak tartott, amellett, hogy Charles rendben legyen. Kimosta frizurájából a balzsamot, és utána leállította a csapot. Joanne kiszállt a fülkéből, és megborzongott a bőrét érő hűvös levegőtől.

Gyorsan bebugyolálta magát a törülközőbe, megtörölte libabőrös bőrét, hogy kissé felmelegedjen. Kicsavarta a vizet hajából, mielőtt elővenné a hajszárítóját. Joanne utált nedves hajjal lefeküdni, de jelenleg ezt tartotta a legkisebb gondnak. Mégis elvette a készüléket, és elindította, hogy megszárítsa a haját, mielőtt hálóingbe és papucsba bújna, hogy aztán kimenjen a fürdőszobából. Elállt a lélegzete, amikor meglátta Charlest az ágy szélén ülni, aki épp a cipőjét veszi le. "Itthon vagy". Mondta Joanne, a hangja kissé megtört, noha úgy gondolta, már elfogytak a könnyei a síráshoz. "Mon ange...". Motyogta Charles, ahogy felállt kezét az oldalához tette, halk morgás hallatott. Ennek ellenére szorosan magához húzta, egy valaha volt legszorosabb ölelésre. Kezét a tarkójára tette, megpuszilva a homlokát. "Annyira megkönnyebbültem, hogy itt vagy". Mondta Joanne, otthon érezte magát az ölelésében, ahogy kezei a derekát tartották. "Az én hibám...". Kezdte Charles, majd elfordította a fejét tőle, mégis megpillantotta a férfi könnyes szemét.

"Mi a te hibád?". Kérdezte. "Minden, ami történt". Nézett le rá, sós könnyek folytak végig az arcán. "Miattam te és a gyerekek is veszélyben voltak a munkám miatt". Folytatta Charles, megrázva a fejét. "Korrodált vagyok a maffia által, ez az életem. Nem ezt érdemled". Joanne a homlokát ráncolta a szavaitól. "Mit akarsz ezzel mondani?". Kérdezte, ujjait az ingébe marja, ami ugyanolyan piszkos volt, mint amikor lelőtték, a vér most már megszáradt, de még mindig befoltozta az ruhadarabot. "Szerintem jobb lenne, ha te és a gyerekek...". "Ne merészeld befejezni ezt a mondatot". Emelte fel a hangját Joanne, a látványa kissé elmosódott a könnyektől. "Te korrodált vagy, Charles. De azok a foltok... Nem jönnek ki, és megtanuljuk, hogyan éljünk velük. Nem adjuk fel egyetlen baleset miatt." Mondta Joanne. "Majdnem megölt!" Kiáltott fel csalódottan Charles, kezei elhúzódtak tőle, ahogy dühösen törölte meg az arcát. "A torkod köré fogta a kezét, azzal fenyegetőzött, hogy bántja a babánkat. Nekem ez nem csak egy incidens, Joanne". Folytatta.

"Nem az, de most mindenki biztonságban van, itthon van, és Gabriel ezért megfizetett. Túl fogunk lépni ezen, Charles. Ne most zárj el magadtól." Remegett meg Joanne alsó ajka, majd Charles beletúrt a hajába. "Miattad vagyunk épségben". Tette hozzá. "Jobban bízom benned, mint bárki másban, te leszel a lányunk apja, és jobban érzem magam biztonságban veled, mint másutt. Kérlek, higgy magadban és abban a képességedben, hogy őrizni tudod a családunkat." Charles mély lélegzetet vett, állát összeszorította, majd kiengedte, lenézett, mielőtt bólintott volna. "Sajnálom, én... én csak azt akartam, hogy te és a fiúk soha többé ne kerüljetek bajba főleg most, hogy úton van a kislányunk". Kezét a nő arcára tette, hüvelykujjával az arccsontját simogatta. "Most már vége". Suttogta Joanne, örülve, hogy visszavette az ölelésébe. "Összpontosítsunk magunkra. Szünetet kell tartanod a munkádban". Mondta Joanne, aggódva amiatt, hogy holnap azonnal munkába állhat, végül pedig túlterheli magát. Charles lassan bólintott, homlokát a nőéhez támasztotta, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

"Készülök a lefekvéshez". Motyogta, mire a nő bólintott, és felnézett rá, amikor felemelte a fejét. Charles határozottan megcsókolta, mielőtt elengedte volna, és bement a fürdőszobába, hogy előbb felfrissüljön. Joanne felkapcsolva hagyta az éjjeliszekrényi lámpát, amikor bemászott az ágyba. Amikor lefeküdt a matracra, és a párnára tette a fejét, érezte, hogy az energia kiáramlik a testéből, és máris küzd az ébrenléttel. Halványan észrevette Charles súlyát, ahogy lesüllyed alatta az ágy, majd a férfi halkan felmordult, amikor megpróbált olyan pózba lefeküdni, ami nem fájt túlságosan. A derekát vastag kötés fedte, alatta tapaszok voltak, és egyértelmű volt, hogy a lőtt seb jól be van fáslizva. Charles Joannera nézett, karját köré tette a lepedők alatt, keze pedig lágyan simogatta a pocakját. Az orrával megbökte a nőét, és érezte, hogy lágy lehelete az arcához simul. "Szeretlek". Hümmögte. "Én jobban szeretlek". Mondta Joanne, majd felemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcát. "Lehetetlen". Felkuncogott, mire a nő kissé elmosolyodott, amikor elfordította a fejét, hogy megpuszilja a tenyerét.

A következő pár percben csend volt a hálószobában, Joanne pedig lassan álomba merült, mégsem telt el sok idő, mire a szobájuk ajtaja kinyílt, és a két fiú csendesen az ágyhoz ment. "Apa itthon van". Súgta Jules Liamnek, Charles pedig felült az ágyban, amitől elhallgattak. "Gyertek ide". Mondta Charles halkan, aztán felmásztak a nagy heverőre. "Vigyázzatok az anyukátokra". Suttogta közben Charles, amint felemelte a lepedőt, hogy elfoglalják a helyüket közöttük, hogy az ágyban aludhassanak a szüleikkel. A srácok csendesek voltak, ahogy lefeküdtek, és mindketten hamarosan visszaaludtak. Charles úgy érezte, most végre ellazulhat, ez alkalommal itthon van a családjával, mindannyian biztonságban vannak, még a kislányuk is, aki még meg sem született. Még egy kicsit ébren akart maradni, csak azért, hogy az éjszaka békés legyen, de a tudat alatt tudta, hogy Mick az ajtójuknál van, Pierre pedig a lépcsőnél. És tudta, hogy minden rendben lesz, pedig korrodálódott. Egy utolsó pillantást vetett gyönyörű barátnőjére és a fiaira, majd utat engedett az alvásnak, amely felemésztette.

Credit to curvaparabolica