"Oh, istenem, anyu."

Liam még soha életében nem érzett ekkora megkönnyebbülést, amikor meglátta anyját. Amint átlépte a küszöböt, azonnal az édesanyja karjába roskadt. Néhány pillanattal később Jules is csatlakozott hozzájuk, így Joanne mintegy eltűnt a két testvér ölelésében. "Jól vagyok." Mondta Joanne, hogy megnyugtassa őket, majd hátrahúzódott, hogy végigmérje mindkettejüket. "És ti?" Kérdezte. "Igen, jól vagyunk." Válaszolta Jules, bár a hangjában mély fáradtság csendült. Arcán még mindig ott volt a stressz nyoma, szemei alatt sötét karikák jelezték a sok álmatlan éjszakát, ajaki pedig vékony vonallá préselődtek. Liam sem tűnt jobb állapotban, mint a testvére.

"Mi történt azután, hogy elmentünk?" Kérdezte Liam, tekintetét Charlesra szegezve, aki éppen akkor vette le a kabátját. "Joanne megölte Armando-t." Válaszolta a maffiózó, mire Liam szemöldöke az égbe szökött. Mick és Celia is némán meredtek Joanne-ra, hitetlenkedő arccal. "Szóval tényleg nem hazudtál, amikor azt mondtad, hogy anyának jobb célpontjai vannak." Jegyezte meg Liam, ezzel megtörve a feszültséget, és mindenkit megnevettetett. "Nem, soha nem hazudok ilyen dolgokban." Mosolygott Charles, miközben átkarolta feleségét. "Teresa alszik." Mondta Celia, megszakítva a beszélgetést.

"Jól van." Tette hozzá. "Csak néhány zúzódás van a csuklóján és a bokáján, ahol megkötözték. Az arcán is van egy kék folt, talán megütötték párszor." Folytatta halkan, lefelé nézve, mert nyilvánvalóan nehezére esett kimondani a szavakat. Charles arca megkeményedett, de tudta, hogy mindez már mögöttük van, és Teresa biztonságban van. "Pakoljuk össze, és menjünk haza, rendben?" Szólalt meg ismét a monacói. Mick és Celia rögtön összeszedték a holmijukat, Jules és Liam segítségével. Carlos, Pierre, Max és a többiek visszatértek a repülőtérre. Nem telt sok időbe, és a menedékház üres lett.

Charles gondosan becsukta az ajtót, a riasztó átvizsgálta arcát és ujjlenyomatát, mielőtt végleg bezárult volna. Ezután egy autóval visszaindultak, Joanne-al és Teresa-val a hátsó ülésen. Teresa felébredt, amikor Charles a karjába vette, de nem szólt semmit. Majd úgy simult anyja ölébe, mint egy kisgyerek. Boldog volt, hogy újra Joanne-al lehetett. "Miért döntöttél úgy, hogy jössz?" Kérdezte Charles, miközben az autóval az úton haladtak.

"Mert nem bírtam tovább. Belefáradtam a várakozásba és abba, hogy a fejemben ostoba elméleteket gyártsak arról, mi történhetett." Válaszolta Joanne. "Ti mindannyian ott voltatok, én pedig elbújtam valahol biztonságban. Nem éreztem helyénvalónak." Tette hozzá. "Pedig megtiltottam Mick-nek, hogy elhozzon." Morogta Charles. "Igen, de ne felejtsd el, hogy neki az én utasításaimat is követnie kell. Ez is része a szerződésnek." Mosolygott Joanne. Charles egy pillanatra felvonta a szemöldökét, majd visszaengedte, mert valóban nem számolt ezzel. "Nem úgy tűnt, mintha teljesen kézben tartottad volna a helyzetet." Jegyezte meg Joanne, miközben az ablakon nézett ki, ujjai pedig Teresa hajába barangoltak. "Hazudnék, ha azt mondanám." Nevetett fel halkan Charles. "Mit tettél volna, ha Mick és én nem jelenünk meg?" Kérdezte a felesége.

A férfi egy pillanatra elhallgatott. "Valószínűleg valaki elkezdett volna lövöldözni. Bemegyünk és reménykedünk a legjobbakban. Feláldoztam volna magam, hogy Jules, Liam és Teresa elmenekülhessen." Válaszolta komolyan. Joanne nagyot nyelt. "Nem akarom, hogy ilyenekre gondolj." Mondta Charles, miközben a visszapillantó tükörből a nőre nézett. "A lényeg, hogy minden jól végződött. Maradjunk ennél a befejezésnél." Tette hozzá. Joanne nem szólt többet. Csak haza akart menni, és végleg lezárni ezt az egészet.

Az évek során sok hasonló ijesztő és veszélyes helyzettel találkoztak már, de most a gyerekeik is benne voltak, és nem akarta, hogy többé ilyesmi megtörténjen. Mélyet sóhajtott, és csak akkor vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. Amióta kitört ez a háború a másik banda ellen, képtelen volt ellazulni, különösen azok után, hogy őt és Teresa-t célponttá tették.

Joanne és Charles csendben maradtak az út további részében, de nem tartott sokáig, mire a maffiafőnök a házuk elé kanyarodott. Leállította a motort, kiszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót, hogy kiemelje Teresa-t a kocsiból, és azonnal felvitte a szobájába. Joanne követte őket, amint kiszállt a kocsiból. "Itthon vagyunk?" Kérdezte a lány félálomban. "Igen, kicsim." Válaszolta Charles.

"Éhes vagy? Kérsz valamit?" Érdeklődött Joanne, miközben az ágy szélére ült, miután Charles lefektette a lányát. Teresa megrázta a fejét. "Csak fáradt vagyok." Motyogta. Joanne tudta, hogy Teresa nem csak fáradt, de még nem akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a történtekről. "Sajnálom." Szólalt meg Charles, miközben gyengéden végigsimította lánya arcát. "Sajnálom, hogy elvittek tőlünk. Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni." Folytatta, miközben keze kissé remegett. Gombóc nőtt a torkában, ahogy beszélt, és nem tudta, hogyan tovább.

Charles érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, ahogy végre újra biztonságban tudhatta magukat otthon. "Megmentettél." Mondta Teresa halkan, majd felült, hogy mindkettőjüket megölelje. "Nagyon szeretünk." Válaszolta a férfi. "Gondoskodom róla, hogy soha többé ne történjen ilyen." Joanne mellkasában mintha egy kéz szorította volna össze a szívét. "Nem akarok egyedül aludni." Motyogta Teresa, miközben a kezeit figyelte. "Aludhatunk veled." Javasolta Jules, aki Liam mellett állt az ajtóban. "Mint régen." Liam fáradt mosollyal hozzátette.

"Kihúzzuk a matracokat az ágyainkból, és a földre tesszük." "Jól hangzik?" Kérdezte Joanne Teresa-tól. "Biztonságban érzed magad, ha a testvéreid itt lesznek ma éjjel?" Teresa apró mosollyal bólintott. "Velünk is maradhatsz." Ajánlotta Charles. "Négy-öt évesen is ezt csináltad. Kimásztál az ágyadból, és a délelőtt hátralévő részét köztünk töltötted." Mosolygott. Teresa csendesen felnevetett, majd megrázta a fejét. "Jó lesz így, Jules és Liam maradhatnak." Mondta végül.

"Rendben, kicsim. Ha bármire szükséged van, csak szólj nekünk." Simogatta meg Joanne Teresa arcát, mielőtt egy puszit nyomott rá. Charles is így tett, majd felállt az ágy mellől. Jules és Liam már húzták át a matracokat Teresa szobájába. "Megnézem Mick-et és Celia-t." Jelentette be a monacói, mire Joanne bólintott. Lement a lépcsőn, közben végre levette a kabátját, és a fogasra akasztotta. A konyhában találta a párt, akik csendesen ültek egy-egy pohár ital mellett.

"Jól vagytok?" Kérdezte Charles, és megszorította Mick vállát. "Jól. És Teresa? Joanne?" Mick bűntudatosan nézett rá. "Sajnálom, Charles, nem tudtam parancsolni neki." "Ne aggódj." Mosolyodott el Charles. "Vége van. Az éjszakai őrség már kint van. Pihenj néhány napot, fárasztó heted volt." Mondta. "Most mi lesz?" Kérdezte Celia. "Az élet megy tovább." Felelte Charles. "A következő napokban leülünk, és megbeszéljük." Celia bólintott. "Aludjatok jól." Búcsúzott Charles, és visszaindult az emeletre.

A folyosón sötétség honolt, de a monacói egy pillanatra megállt a lépcső tetején, hogy hallgatózzon. Teresa szobájából halk beszélgetés szűrődött ki, az ajtó alatt pedig halvány fény derengett. Charles nagyot sóhajtott, majd belépett a hálószobájukba. Az óra már két órát mutatott, de a zuhany hangja jelezte, hogy Joanne még ébren van. Csendben levette foltos ingét és a szakadt nadrágját, amelyeket egyenesen a szemétbe dobott. Aztán a fürdőszobába ment.

"Csak én vagyok, mon amour." Mondta halkan, hogy ne ijessze meg a feleségét. Joanne háttal állt neki, mikor Charles belépett a zuhanyzóba. Ujjai végigsimítottak a haján, és egy kis vizet fröcskölt az arcára. A monacói karja köré fonódott, és Joanne hozzásimult a mellkasához. "Itt tudnék elaludni." Motyogta Joanne, végre megnyugodva. "Jó hírem van." Kuncogott Charles. "Holnap végre alhatunk." Joanne felkacagott.

"Már itt volt az ideje." Mondta, miközben megfordult, hogy szembenézzen vele. Kezével finoman megtisztította Charles arcáról a megszáradt vér nyomait. A férfi a szemébe nézett, majd orrát az övéhez érintette. "Menjünk aludni." Mondta, mire a nő bólintott. Joanne kilépett a zuhanyból, miközben a maffiózó gyorsan megmosakodott. A nő egy törölközőbe csavarta a haját, majd belebújt Charles egyik pólójába, hogy aludni térjen. Miközben haját szárította, a férfi fogat mosott.

Joanne szinte nevetve gondolt arra, milyen gyorsan visszatértek a megszokott hétköznapokba, de ez valahogy megnyugtató is volt. Charles közben behúzta az ablakok előtti függönyöket, és még egyszer ellenőrizte a fiókjában lévő fegyvert, mielőtt belebújt volna az ágyba. Az ágy puha matraca most még barátságosabbnak tűnt, mint valaha. Joanne is melléfeküdt, és a fejét a férfi mellkasára hajtotta. Charles átölelte, és finoman megpuszilta a homlokát. Néhány percnyi csend után Joanne megszólalt. "Szerinted lehetséges, hogy egyszerűen... eltűnjünk?"

Charles szeme összeszűkült a kérdés hallatán, és kicsit megemelte a fejét. "Hogy érted ezt?" Kérdezte csendesen. Joanne mélyet sóhajtott, majd felemelte a tekintetét. "Költözzünk el valahová, ahol senki sem talál ránk. Egyszerűen tűnjünk el a világ szeme elől." Felelte lassan, gondosan megválogatva a szavait. Charles hosszan bámulta a plafont, miközben egyik kezét a feje mögé tette. "Tényleg ezt szeretnéd?" Kérdezte némi szünet után. Joanne felemelkedett, könyökére támaszkodott, hogy jobban lássa férjét. "Azt akarom, hogy végre békében éljünk anélkül, hogy a múlt kísértene minket, vagy veszélyt jelentene a családunkra." Mondta halkan, de határozottan. Charles elgondolkodva nézett rá. "Jules még mindig azt tervezi, hogy átveszi a banda irányítását?" Érdeklődött Joanne. "Úgy tűnik, igen." Mondta Charles.

"De ha elmegyünk, nem tehetjük meg anélkül, hogy ne gondoljunk a gyerekek jövőjére." Tette hozzá. "Tudom, de nem vagyok benne biztos, hogy itt akarok maradni, Monacóban." Harapta be az alsó ajkát Joanne. "Megértelek, bébi." Mondta Charles, majd kisimított néhány rakoncátlan hajtincset az arcából. "Nem könnyű döntés, de a következő napokban beszéljünk róla, rendben? Az elmúlt hetek mindannyiunkat megviselte, és neked is nagyon nehéz napod volt." Ujjbegyei finoman végigsiklottak a nő arcának vonalán, aki némán bólintott, majd vissza hajtotta fejét férje mellkasára.

Charles mélyet lélegzett, és lassan, nyugtató mozdulatokkal simogatta Joanne hátát. Megpuszilta a homlokát, és érezte, ahogy felesége egyre inkább ellazul a karjai között, de ő maga még képtelen volt elaludni. Gondolatai vissza-visszatértek Joanne szavaihoz - vajon valóban lehetséges lenne mindent maguk mögött hagyni és egy ismeretlen helyen új életet kezdeni? Mi lesz a gyerekekkel? Teresa előtt még ott állt az iskola befejezése, és egyetemre is szeretett volna menni. Olyan sok kérdés merült fel benne, de egyelőre csak örült annak, hogy mindannyian biztonságban vannak.

Credit to curvaparabolica