[finn wolfhard]
csendben voltunk. én kifelé bámultam a szélvédőn, jack pedig engem vizslatott.
– mit tehetnék, hogy jobban érezd magad? – kérdezte halkan, én pedig ránéztem. igazából nagyon szép arca van. kisfiús, de egyben férfias is.
– semmit. köszönöm, hogy eljöttél.
tulajdonképpen azon gondolkoztam, hogy kiszállok a kocsiból, aztán véget vetek ennek a gyötrelmes életnek. de valami miatt mégsem akartam megtenni. és az aggasztott a legjobban, hogy ez a valami nem valami, hanem valaki volt.
– figyelj, én segítek neked akármiben. tudom, hogy nem ismerjük egymást olyan régóta, de számíthatsz rám, oké? – csak néztem őt. nem tudtam mit válaszolni, ezért csak halványan elmosolyodva bólintottam egyet. felemelte a karját, s egyik kezét a kormányra tette, a másikkal pedig elkezdett közeledni felém. de amikor rátehette volna a kezét a combomra, az utolsó pillanatban visszahúzta, és a sajátjára tette rá. pedig szinte már éreztem, ahogyan a meleg keze találkozik a hideg lábammal.
– hová menjünk?
– valahová. valahová messze – száját beharapva mosolyodott el, de nem nézett rám. szépen lassan elindultunk, én megráztam a fejemet és az ablakon bámultam ki csendben. szeretem ezt a csendet. ő és én. na meg a csend. hogy ez mennyivel jobb, mint én és a csend. el se tudom mondani.
egy bő húsz perc után megálltunk egy nagyobb dombnál, ami mellett egy patak volt. annyira békésnek nézett ki az egész, hogy tisztára szabadnak éreztem magamat.
– mi ez a hely? – fordultam jack felé, de annyira elvarázsolt a táj, miként észre sem vettem, hogy ő már nincs bent az autóban hanem az ajtót nyitja nekem. kiléptem, ő pedig becsapta utánam az ajtót.
– tetszik? igazából fogalmam sincs hol vagyunk, csak észre vettem milyen szép ez a hely – nevetett fel halkan, a szemei pedig édesen összehúzódtak. talán túl meg is bámultam, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy félre döntött fejjel néz vissza rám.
– igen, nagyon tetszik – mondtam összeráncolva a szemöldökömet, hiszen nem éppen a tájról beszéltem, és ez egyre jobban kezdett idegesíteni.
– akkor menjünk, nézzünk körül – biccentett előre, s úgy tűnt, mintha kiakarná nyújtani felém a kezét, de gyorsan visszarántotta, majd elindult.
– gondolom azért nem akarsz kinyírni? – mentem utána.
– mást terveztem szivi, de... – kacsintott egyet vigyorogva, mire felröhögtem. észre sem vettem a becenevet amin szólított, ezáltal pedig nevetgélve sétáltunk tovább.

sziasztoook! rettenetesen sajnálom, hogy már több hónapja nem volt rész. remélem kárpótoltalak titeket ezzel a kicsit vidámabb résszel:) a véleményeteket persze várom kommentbe. vigyázzatok magatokra!
xx, anna♡