Banda: BTS

Páros: Namjoon x Jin

Namjoon PoV:

Világ életemben a tökéletességre törekedtem. Nem feltétlenül arra a fajtára, amit egy külső szemlélő lát tökéletesnek, hiszen ez valójában nem létezik, inkább arra, ami számomra az. Legyen szó zenéről, előadásról, felvételről vagy éppen jelen esetben egy karácsonyi ajándékról, maximálisan elégedett akartam vele lenni. Főleg azért, mert tudtam, ha jól választok, boldogságtól csillogó szemek és sugárzó mosolyok jutnak nekem viszonzásul, én pedig egyszerűen csak szeretem, ha az emberek boldogok körülöttem. Az pedig, hogy én tehetem őket azzá, kellemes érzéssel tölt el. 

Egy ember boldogságáért pedig akár a csillagokat is lehoznám az égről. Pontosan ezért okoz minden alkalommal komoly fejtörést megtalálni számára a tökéletest.

Most jöhetnék nagy szavakkal, hogy Jin az életem és nélküle semmit sem érek. De nem teszem. Persze mindkét dolog igaz, ám közel sem írja le teljesen, hogy mit is jelent ő számomra. Egyszerűen, amikor meg kellene fogalmaznom, hogy hogyan is érzek iránta, elhagynak a szavak. Nem tudnám megmondani, hogy miért szeretem, csak szeretem. Igazából erre a kérdésre már rég nem keresem a választ.

Egyszer egy barátom azt mondta nekem, hogyha meg tudod mondani valakiről, hogy mit szeretsz benne vagy miért szereted, akkor nem is szereted igazán. Önmagáért szeress egy embert minden apró kis tulajdonságával, legyen az jó vagy rossz, ne egy valamiért. Én pedig rájöttem, hogy igaza van.

Napokig tudnám sorolni a Jin negatív tulajdonságait hiszen, mint mindenkinek, neki is vannak. Viszont igazság szerint azokat is legalább annyira imádom, mint a tengernyi jó tulajdonságát. Hiszen ezek is hozzá tartoznak. A pozitív és negatív tulajdonságainak harmonikus egyensúlya teszi őt azzá a Kim Seokjinné, akibe én évekkel ezelőtt halálosan és menthetetlenül beleszerettem. És akinek a boldogsága számomra mindent megér. 

Éppen ezért vagyok most őrületesen nagy kínban.

De most komolyan? Mit lehet egy olyan valakinek ajándékba adni, akinek mindene, de komolyan az égvilágon mindene megvan? 

Hetek, ha nem hónapok óta járom a boltokat Koreában, de még Európában is az ajándék kutatásra szántam minden szabadidőm, ahogyan Amerikában is millió üzletet bejártam, de egyszerűen semmit sem találtam, ami igazán megfelelne. Tudom jól, ha most látná a kínlódásom csak kinevetne és közölné velem, hogy ő mindennek örül. De ez nekem nem elég. Emlékezetest szeretnék. Olyat, amit csak tőlem kap. 

Most minek vegyek neki dizájner cuccokat, mikor úgyis kap vagy épp megveszi magának? Ezzel pedig az ajándékozható dolgok kilencven százalékát ki is lőttem. 

Utazás? 

Az olyan átlagos. Nem mellesleg kevés olyan hely van, ahol még nem járt, de el szeretett volna menni. Nem is tudom, maradt-e ilyen hely a listán.

Ahogy az idő és az ajándék-lista csökken, az én kétségbeesésem úgy nő napról napra. Alig pár napom maradt karácsonyig és pont ugyanott tartok, ahol egy hónappal ezelőtt... halvány lila fogalmam sincs, hogy mivel lepjem meg Jint Karácsonykor. Végül Hoseok az, aki megoldja a problémámat.

- Adj neki időt – javasolja egyik alkalommal, amikor már csak ketten vagyunk a táncteremben, én pedig elmesélem neki életem jelenlegi legnagyobb problémáját.

- Vegyek neki órát? – nézek az idősebbre, miközben az emlékeim között kutatok, hogy milyen karórákat láttam már a Szerelmem csuklóján.

- Nem – nevet fel a táncos fiú. – Szó szerint gondoltam. Azt mondják a legértékesebb ajándék, amit az ember adhat valakinek, az az ideje. Mikor voltatok utoljára kettesben? A munka és a banda nélkül?

- Hát... jó régen – vallom be.

- Na, akkor épp itt az ideje – vereget vállon. – Csak ne gondold túl. A kevesebb néha több – tanácsolja, majd magamra hagy a gondolataimmal.

Végül a fennmaradó néhány napban megterveztem mindent. Igyekeztem Hoseok tanácsát megfogadni és nem túlgondolni a dolgot. Mivel a többiek mind haza utaztak az Ünnepekre, így ketten maradunk Jinnel a dormban. Na jó, igazából én vettem rá, hogy maradjon. Vagyis bejelentettem, hogy én a kollégiumban maradok Szentestére, ő pedig közölte, hogy akkor ő sem megy haza.

- Egész biztosan nem hagylak egyedül karácsonyozni – mondta felháborodva. – Hát milyen lenne már az?! – egyszerűen imádom, amikor kitör belőle az Omma énje.

Most pedig pontosan rá várok. Nem rég ment el és vitte el a Maknae-line tagjait a vonatállomásra. Én pedig vacsorát rendeltem, ami szerencsére már itt van. Megterítettem szépen az asztalt, behűtöttem egy üveg bort és eldöntöttem, hogy csak sodródom a ma estével. Ez most rólunk fog szólni. A hangulatosan feldíszített lakásban telefon, internet és munka nélkül.

- Megjöttem – toppan be vidáman a sejtelmes fényben úszó lakásba. Csak az asztalon égő gyertyák, a karácsonyi díszítés gyanánt feltett fényfüzérek és az apró karácsonyfánk égősorai világítják be a nappalit – Namjoon? – érkezik a meglepett kérdés.

- Boldog Karácsonyt, Szerelmem! – lépek elé mosolyogva és óvatosan szabadítom ki a nyaka köré tekert puha sálból. Megvárom, amíg leveszi a kabátját és a bakancsát, majd a kezét megfogva vezetem az asztalhoz.

- Ez gyönyörű – néz végig a terítéken. – Vacsora? – lepődik meg újra és rám kapja a tekintetét.

- Nyugi, rendeltem – cirógatom meg a kézfejét. – Azt akartam, hogy megérjük a reggelt – fűzöm hozzá, mire felnevet és egy apró csókot nyom az ajkaimra.

- Köszönöm – bújik hozzám, én pedig vékony derekát átölelve szorítom magamhoz mélyen beszívva a bőréből áradó kellemes illatot, amit annyira szeretek.

- Együnk – tolom el magamtól néhány perccel később, hogy hozzáláthassunk a vacsorához, mielőtt az kihűlne. – De előtte kérem a telefonod – nyújtom felé a kezem.

- Minek ez neked? – kérdez vissza, miközben a tenyerembe csúsztatja a fekete készüléket. Jóleső melegség járja át a lelkem, hogy amikor beütöm a feloldó kódot, nulla-kilenc-egy-kettő, az egyik nem olyan régi közös fotónk jelenik meg.

- Azt akarom, hogy ez az este csak a miénk legyen – válaszolom neki mosolyogva, majd miután kikapcsoltam a telefonját a saját, szintén kikapcsolt készülékem mellé teszem a pultra.

- Nincs munka? – kérdezi csodálkozva. Hát igen, kettőnk közül én vagyok az, aki többször szakította meg a kettesben töltött, nem túl sok, időnket egy-egy munka telefon miatt.

- Nincs – lépek vissza elé és szorosan magamhoz ölelem. – Csak te és én – dörgölöm össze az orrunkat egy apró kuncogást kicsalva belőle. Zene füleimnek ez a hang. Akár egy életen át is tudnám hallgatni.

A vacsora befejezése és a romok eltakarítása után a hűtőből előszedett borral és két pohárral telepszünk le a kanapéra szorosan összebújva. Meghitt, kellemes csend száll közénk, ami alatt csak a gondolataim közé mélyedek. 

Húzós év áll mögöttünk. Rengeteg pozitív élménnyel és tapasztalattal, amik mellé betársul néhány negatív, olykor józanító pillanat. Boldog vagyok és hálás, hogy ezeket megélhettem. Még a negatívakat is, hiszen azokból is tanulnunk. Rengeteget dolgoztunk az elmúlt tizenkét hónapban és büszke vagyok arra, hogy a befektetett munkák meghozta a gyümölcsét. 

Örülök annak, hogy ezek a srácok az életem részei, ők a második családom, a testvéreim. Egy közülük pedig a legfontosabb ember lett az életemben. Neki és érte vagyok a leghálásabb. Hogy kitart mellettem, hogy támogat, hogy mindig ott van, hogy visszarántson, amikor elszaladni látszik az a bizonyos ló. Hogy az évek folyamán a legbiztosabb támaszom lett. Ő a nyugalmi pont a körülöttünk tomboló őrület közepén. Ő az én csodám, aki, a külső szemek számára nem biztos, ám nekem a legtökéletesebb teremtmény ezen a Földön.

- Boldog Karácsonyt, Namjoon! – motyogja félálomban szorosan a mellkasomhoz bújva.

- Boldog Karácsonyt, Seokjin! – nyomok egy apró csókot a hajába, majd a karjaimba véve indulok el vele a közös szobánk felé, hogy kényelmesen hajthassuk álomra a fejünket... együtt.