Hejhó!

Elhoztam egy ezeréves nyers fejezetet kissé felturbózva :D Végül egy olyan embert választottam (neem, semmi nyomás nem volt xP), akit talán nem írtatok, de nagyon rész szeretnék ezzel a bandával írni... és sokat fogok is, előre is bocsika xP

Ismeritek az &Team-et? Ki a kedvencetek? :D

Az előző fejezetben olvashattátok, hogy a kérések megnyíltak^^ az imagine kérős formot jó pár részen keresztül le fogom rakni kommentbe^^ Aki szeretne kérni, töltse ki vagy keressen meg privátban^^

Ehhez jó olvasást! A véleményeknek csak örülök <3

D.

Nicholas pov.:

Mi a tökéletes ajándék valaki olyan számára, aki a világon a legtöbbet jelenti nekünk? Egyáltalán létezik ilyen? Mi számít? A méret? Az érték? A megtalálásba vagy épp az elkészítésbe fektetett idő? Maga a gesztus? Mit lehet valaki olyannak ajándékozni, akinek mindene megvan? Tárgyat? Élményt?

Sosem voltam jó az ajándékok kiválasztásában. Habár szeretem megajándékozni a szeretteimet, kreatívnak e téren nem mondanám magam. A legtöbbször mindig valami olyasmit igyekeztem kitalálni, aminek akár én is örültem volna. Sokkal szívesebben ajándékozom élményt, mint tárgyat. Hiába mondják, hogy a kézzel fogható dolgok tartanak sokáig, én úgy gondolom, hogy az igazán nagy örömöt és boldogságot az emlékek és a megélt dolgok adják. Milyen jó érzés már sok-sok évvel ezelőtti boldog percekre visszaemlékezni, amik egy nyaraláson történtek, mint a kezünkben forgatni egy külföldről hozott hűtőmágnest? Persze, kellenek a tárgyak is, de szerintem nem azok a legfontosabbak, nem azok számítanak igazán.

Talán ezért is vagyok bajban, hogy mivel ajándékozzam meg T/N-t most, hogy közeledik a születésnapja. Egyáltalán nem gondolkodom tárgyi ajándékban. Igazából nem tudnék neki mit venni. Év közben különösebb alkalmak nélkül is szívesen lepem meg, ha találok valami olyasmit, amiről azt gondolom, hogy tetszene neki vagy épp tudom, hogy szeretné vagy szüksége van rá.

A kapcsolatunk nyilvános, így közös élményekből sem vagyunk híján. Nem a nagyközönség előtt éljük a mindennapjainkat, de az biztos, hogy ad némi előnyt az, hogy nem kell bujkálnunk. Nem mintha lenne egyetlen nyugodt, rajongómentes nyaralásunk, de még mindig inkább a közös fotók, mint a hatalmas botrány a hazaérkezésünk után.

Emlékszem, a kapcsolatunk hivatalossá tétele is egy meglepetés ajándék volt. Méghozzá az ő ajándéka nekem. Mindig is azt gondoltam, hogy híres emberként csakis híres ember lehet majd életem párja. Sosem hittem volna, hogy egy civil lány képes lenne kezelni a körülöttünk folyó őrületet. Álmomban sem hittem volna, hogy lesz majd valaki, aki ily módon képes feladni önmagát értem. De mégis van. T/N személyében megtaláltam az igazi másik felem. Képes elviselni az olykor felreppenő rosszindulatú pletykákat, tökéletesen kezeli a féltékeny rajongókat és olyan támaszommá vált az elmúlt évek alatt, aki lehetővé teszi azt, hogy így, ebben a formában tudjak kiteljesedni, ahogyan most tudok. Ezt pedig azt hiszem, képtelen leszek neki meghálálni. Erre talán még egy egész élet is kevés volna, hiába vagyunk még az elején.

Ahogy gondolatimba merülök, lassan egy ékszerüzlet előtt haladok el. A kirakatban pedig megpillantok egy pár karikagyűrűt. Mosolyoghatnékom támad, ahogy eszembe jutnak T/N szavai. Mindig is azt hangoztatja, hogy ha eszembe jutna egyszer majd karácsonykor vagy a születésnapján megkérni a kezét, egyszerűen nemet fog rá mondani. Igazából végtelenül klisésnek tartom én magam is. Valami sokkal különlegesebbet szeretnék. Nem mondom, hogy nem merült fel bennem a gondolat, mert eljátszadoztam vele jó párszor, de ez még igencsak a jövő zenéje. De azért ezt a boltot megjegyzem magamnak.

Végül végső elkeseredésembe, miután órákig barangolok össze-vissza, haza indulok. Pontosan egy hét van a születésnapjáig. Nem sok időm maradt, nagyon gyorsan ki kellene találnom valamit.

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan képes elrepülni egyetlen egy – máskor egy örökkévalóságnak tűnő – hét. Alig egy szempillantás kellett és máris itt a nap. A lakásunk – hála T/N barátnőinek kezei munkájának – gyönyörű. Sosem voltam nagy híve a szülinapi buliknak, de mióta T/N velem van, kénytelen vagyok megadni a módját és be kell vallanom, minden évben elámulva, gyermeki örömmel figyelem a hatalmas, színes lampionokat, a fényárban úszó lakást és vigyorgok party kalappal a fejemen, mint egy félnótás. Meg persze lelkesen várom az ajándékom, amikor épp az én szülinapom ünnepeljük. Nem mintha erről szólna az egész, számomra a lényeg, hogy T/N mellettem legyen.

Most pedig epekedve várom, hogy a vendégsereg távozása után a kezébe vegye az én ajándékom. Bevallom, nem nagy valami, de tudom – vagy legalább is remélem –, hogy számára is ugyanazt fogja jelenteni.

- Boldog születésnapot, Szerelmem! – adom a kezébe az ajándékom, amit eddig csak rejtegettem előle és türelmetlenül várom, hogy végre kinyissa és lássam a reakcióját.

- Yixiang – mosolyog fel rám. Könnyek futják el a szemeit, ahogy a könyvecskét forgatja. – Ez... úristen – veti magát a karjaimba és szorosan átölel, amit gondolkodás nélkül viszonozok. Mélyen magamba szívom bőrének bódító illatát és egy apró csókot nyomok a fedetlen vállára.

- Tetszik? – kérdezem tőle és a kanapén helyet foglalva húzom az ölembe, hogy együtt nézhessük végig a kapcsolatunkról szóló emlékkönyvet.

- Imádom – fészkeli el kényelmesen magát a karjaimba és átveszi a lapozást. – Úristen! – nevet fel az egyik oldalnál. – Ez volt az első nyaralásunk – csillannak fel a szemei.

- Ja, itt volt az, ahol gyakorlatilag lecseréltél – duzzogom. Az azért tényleg fájt.

- Ne is haragudj – fordul hátra egy széles vigyorral az ajkain. – Azt mondta nekem, hogy szebb vagyok, mint a nővére babái – mutat az egyik fotón szereplő öt év körüli kisfiúra, aki orv módon az orrom elől akarta lenyúlni a barátnőmet. Aki persze hagyta magát mindenféle ellenkezés nélkül. – Valld be, egy ilyen bóknak nehéz ellenállni.

- Azért megpróbálhattad volna – játszom a szerepem továbbra is néhány békítőcsók reményében.

- Fejlődnöd kell, Kedvesem, nincs mit tenni – vigyorogja, de azért csak meg kapom a vágyott csókom. – Atyaég, erről a napról vannak fotók? – temeti kezébe az arcát, mire rajtam a nevetés sora. Pár éve még kreatívabb voltam, így a születésnapjára idehívtam a családját Európából, hogy közösen ünnepelhessünk. Mondanom sem kell, hogy a buli könnyekben úszott, de minden szervezést megért az, hogy T/N-t boldognak láthattam.

- Nem sok, de akad pár – nyomok egy csókot a nyakára és ezúttal én lapozok.

- Nahát – akad el a szava –, ezt megtartottad?

- Hogyne már. Életem végéig őrizni fogom – fúrom az arcom nyaka hajlatába és egy újabb apró csókot hintek a bőrére, miközben ő annak a levélnek a másolatát nézegeti, amit ő írt a sajtónak nem sokkal a hivatalos debütálásom után, amikor felvállaltuk a kapcsolatunk. Tulajdonképpen ezzel a levéllel történt meg a nyilvánosságra hozás.

- És ezek? – jutunk el végül az utolsó néhány – még – üres oldalakhoz.

- Ezek a jövő zenéi – fordítom magammal szembe, hogy a szemeibe tudjak nézni. – Arra gondoltam, hogy majd együtt bővítenénk ezt a könyvet a későbbiekben, amennyiben velem tervezed a jövődet – döntöm a homlokom az övének és látom azoknak az árulkodó örömkönnyeknek a csillogását. Hát sikerült meglepnem.

- Ez most egy burkolt lánykérés? – kérdezi mosolyogva.

- A nyílt születésnapira megmondtad, hogy nemet mondanál – vonom meg a vállam, mire csak boldogan felkacagva ölel át. – Szóval, T/N, terveznéd velem a jövőd? – kérdezem tőle mosolyogva.

- Senki mással nem is lennék hajlandó – válaszolja és finoman az ajkaimra hajolva ad nyomatékot a szavainak.

Szorosan magamhoz ölelve viszonozom a csókját. Képtelen vagyok betelni édes, puha ajkaival. Talán nem is akarok. Talán soha nem is fogok. Miközben csókolom, mosolyogva gondolok arra, hogy egyszer tényleg eljön a nap, amikor gyűrűt húzok az ujjára és arra, hogy talán mégis tudom, hogy mi a legtökéletesebb ajándék – számomra.

Ő.