Helloka! :3

Hoztam egy újabb kérést, remélem tetszeni fog!^^

Arra, hogy miért van ennyi NCT/Stray Kids kérés csak annyit tudok mondani, mint az első kötetnél a BTS-re, ezekkel vannak kérések! :)

Jó olvasást! A véleményeknek csak örülök^^

D.

Van-e rosszabb érzés annál, mint amikor tehetetlenül végig nézed, ahogy bántják azt az embert, akinek te a világot is odaadnád?

Channal még az egyetemi gólyatáborban találkozol és hamar egy hullámhosszra kerültök, barátságotokat pedig tovább erősíti, hogy ugyanabba a kollégiumba nyertek felvételt, így – bár külön szakra jártok – mindennap találkoztok.

Habár már a gólyatábor alatt megtetszett neked, sosem mersz lépni, hiszen barátnője van. Annak ellenére is, hogy nyílt titok a kollégiumba – és talán Chan is pontosan tisztában van vele, csak épp nem akarja észrevenni –, hogy Minah nem éppen a hűséges barátnő mintaképe. Ennek ellenére a fiú még mindig vele van, pedig lassan nincs olyan barátotok, aki ezen ne lenne kiakadva.

- Chan egy idióta – foglalja össze Changbin a véleményét röviden. – Állítom neked, ő sem tudná megmondani, hogy mit is keres még amellett a ribanc mellett – kel ki magából a fekete hajú srác elterpeszkedve a foteledben. – Sokkal jobban járna veled, ha nem lennél te is balfasz – mondja kegyetlenül őszintén. Ő az egyetlen a társaságban, akit beavatsz a kis titkodba, bár utólag eléggé bánod, ugyanis mióta tud róla folyamatosan ezzel vegzál.

- Changbin – sóhajtod. – Ezerszer megbeszéltük már. Nem fogok belemászni a kapcsolatukba. Van nekem elég bajom, nem kell a nyakamba még egy bosszúszomjas Minah is.

- Nem kell, hogy belemássz. Érd el, hogy Chan dobja ki végre azt a hisztis libát – teszi fel újra a szokásos lemezt.

- Changbin – lősz felé egy figyelmeztető pillantást, mire feltartott kezekkel végül visszavonulót fúj. – Inkább segíts eldönteni, hogy mit vegyek fel – váltasz témát. Ma ünneplitek egy csoporttársatok születésnapját egy hatalmas bulival.

- Hmm – vágja magát gondolkodó pozícióba, ami jól áll neki, csak kár, hogy ritkán gyakorolja. – Van az a fekete alapon virágos ruhád – szólal meg vigyorogva pár csendes perc után –, az jó lesz. Azt dicsérte meg Chan a múltkor – fűzi hozzá magyarázatként, mire te csak megforgatod a szemed.

- Nincs neked dolgod? – nézel rá szúrósan, mire felnevet.

- Dehogynem – pattan fel a fotelből. – Este találkozunk – kacsint rád, majd dalolászva kisétál az ajtón.

Órákon át őrlődsz, végül csak amellett a ruha mellett döntesz, amit Changbin javasolt. Nem, véletlenül sem azért, amiért javasolta. Este, miután összeszedted magad, bekopogsz a fiúk szobájába, ahonnan az alapozás vidám hangjai szűrődnek ki.

- Nocsak, milyen csini valaki – vigyorog a képedbe Changbin, miután kinyitja az ajtót, te pedig csak szem forgatva taszítod beljebb, hogy elférj mellette.

- Sziasztok! – köszönsz a bent iszogató társaságnak, akik között ott ül Minah is szorosan Chanhoz bújva. A látványuk egy pillanatra keserű érzéssel tölt el, ami Changbinnek azonnal feltűnik és persze szó nélkül sem tudja hagyni.

- Nem hiszem el, hogy élvezed ezt nézni – súgja a füledbe, miközben egy kicsit visszahúz, hogy senki se hallja, hogy miről beszélgettek. Finoman a derekadra siklik a keze, mire Chan szemei megvillannak, amit te nem látsz, Changbin pedig csak megmosolyog. – Senkinek sem jó ez, T/N – néz rád komolyan.

- Aj, Changbin – sóhajtod és a fiú vállára hajtod a fejed, ami miatt nem látod Chan dühös fintorát és barátod elégedett vigyorát.

- Ma bulizunk! – mondja végül már hangosabban és egy apró puszit nyom a homlokodra, majd maga után húz a barátaitokhoz.

- Annyira aranyosak vagytok – vihogja Minah idegesítően. – Mindig is mondtam Chanienak, hogy ti előbb-utóbb tuti összejöttök – mutogat rád és Changbinra, mire Minho szolidnak nem nevezhető módon felröhög. – A vak is látja, hogy totál odavagytok egymásért – magyarázza a lány továbbra.

- A vak egész mást lát tisztán – szólal meg Minho végül, de elég tőled egyetlen pillantás, hogy elhallgasson, bár a mindent tudó vigyorát nem tünteti el a fejéről.

Az alapozás végül kissé elhúzódik, így igencsak emelkedett hangulatban érkeztek a buliba, ahol aztán szétválva csatlakoztok be az ünneplésbe. Vigyorogva forgolódsz a társaságban több olyan emberrel is beszélgetve, akiket már nagyon rég láttál. Közben táncolsz, nevetgélsz és pár pohár alkoholt még leküldesz a torkodon. Egy szóval jól érzed magad. Egészen addig, amíg Changbin karjai a derekadra nem fonódnak.

- Gyere velem! – kér szelíden a meglepően józan fiú.

- Baj van? – kérdezed kissé riadtan, de nem ellenkezel, amikor a kert felé kezd húzni.

- Ahogy vesszük – morogja.

- Changbin, az Istenért, mondd már, hogy mi van – toppantasz egyet dühösen.

- Chan kidobta Minaht – foglalja össze röviden és velősen a történetet.

- Mi van? – kérdezel vissza döbbenten.

- Minah nem tagadta meg önmagát – sóhajtja. – És Chan azzal a lendülettel szakított vele, amelyikkel kiszedte őt Jinyoung szájából – fejti ki kissé bővebben. – Ez után iszonyatosan berúgott. Mindezt kevesebb, mint öt perc alatt és egy ideje a te nevedet mantrázza – ér a történet végére, mikor meglátjátok a fa alatt gubbasztó Chant, akit Jeongin próbál kissé jobb belátásra bírni.

- Hozd ide T/N-t – fújja az idősebb.

- Az Isten küldött titeket – sóhajt Jeongin, mikor meglát. – Mint egy gyerek – bök a fejével az épp füvet tépkedő – általában igen összeszedett – Chan felé.

- Hol van T/N? – szólal meg a szőke újra, mire Changbin finoman az irányába taszít, majd megragadva a legfiatalabb karját magatokra hagy titeket.

- Itt vagyok, Chan – ülsz le mellé sóhajtva. – Mit szeretnél? – kérdezed tőle kedvesen és nem állod meg kuncogás nélkül. Szőke haja a szélrózsa minden irányába meredezik, szemei csillognak, miközben laposakat pislog és az egész srác teljesen szét van zuhanva. De annyira édes látványt nyújt, hogy legszívesebben megölelnéd.

- Megcsalt – böki ki váratlanul.

- Tudom – sóhajtod és végül nem bírva magaddal el kezdesz játszani a rakoncátlan szőke tincsekkel. A fiú pedig készségesen bújik bele a simogatásba, majd az öledbe fekve bámul fel rád.

- Nem ez volt az első – mondja csendesen.

- Ezt is tudom – villantasz rá egy szomorkás mosolyt.

- Te végig tudtad? – ül fel hirtelen állapotához mérten meglepően stabilan.

- Ahogyan te is, Chan – nézel keményen a szemeibe. Fáj így látnod, fáj, hogy bántották, de épp itt az ideje, hogy tisztán lásson.

- Miért nem szóltál? – hajol az arcodba. – Miért hagytad, hogy vele maradjak? – érkezik a következő kérdés. – Miért nem szeretsz te engem úgy, ahogy én téged? – ajkai szinte súrolják a tieid, de még időben észbe kapsz.

- Részeg vagy – tolod el magadtól a mellkasánál, majd lassan felállsz.

- Nem hiszel nekem, ugye? – térdel előtted és kiskutya szemeket meresztve bámul fel rád.

- Menjünk vissza a koliba – sóhajtod és a kezed nyújtva felé felhúzod a földről.

- Miért nem hiszel nekem? – indul utánad és egészen a kollégiumig hajtogatja ezt a kérdést újra meg újra.

- Jó éjt, Chan – kíséred vissza a szobájába.

- Ne hagyj itt – kap utánad, ahogy kilépsz a folyosóra és visszahúz a szobába. Másodpercek alatt a zárt ajtónak taszítva találod magad, ahogy Chan milliméterekről bámul az arcodba. – Miért nem hiszel nekem, T/N? – támaszkodik meg a csípőd mellett elzárva minden lehetséges útvonalat előled.

- Mert részeg vagy – próbálod eltaszítani magadtól, de nem hagyja.

- Nem hallottad még, hogy a részegek mindig igazat mondanak? – kérdezi egy szemtelen vigyorral, majd egy pillanatig sem várva csap le az ajkaidra és egy heves, követelőző csókot váltotok, hogy aztán pillanatokkal később felocsúdva a varázslatból egy határozott mozdulattal told el magadtól és hagyd magára egy hangos ajtócsapódással.

Egy percet sem alszol az éjszaka folyamán és mire felkel a nap, már a vonaton ülsz hazafelé menet. Kell egy kis távolság most és talán egy heti lógástól az egyetem sem omlik össze.

Amíg otthon vagy Chan folyamatosan hív és üzenetek százait küldi, de nem válaszolsz sem azokra, sem a hívásokra. A szüleidnek egy szót sem mondasz hirtelen látogatásod okáról, egyszerűen csak el akarod felejteni pár napra a szőke fiút. Ami napközben megy is, de nincs olyan éjjel, hogy eszedbe ne jutnának azok a puha ajkak és az az egyetlen whisky ízű csók.

Bármennyire is szeretnéd, egy hétnél tovább nem húzhatod a rögtönzött nyaralást, így nem kicsit tartva úgy nagyjából mindentől is, indulsz vissza a kollégiumba, ahol – nem is lehetne nagyobb klisé – természetesen Chan az első ember, akibe belebotlasz.

- Hol voltál? – szegezi neked azonnal a kérdést és egy centit sem tágít a nyomodból, ahogy elindulsz a szobád felé.

- Neked nem órán kellene lenned? – fordulsz felé.

- Én kérdeztem előbb – vigyorog, majd elveszi a kezedből a bőröndöt, amibe te csak fejcsóválva nyugszol bele... felesleges lenne ellenkezni.

- Otthon voltam – sóhajtod végül, amikor már a szobádban álldogáltok és látszólag Chan nem tágít addig, amíg válaszokat nem kap.

- A csók miatt? – kérdez rá egyenesen és csakhamar kísértetiesen hasonló szituációban találod magad, mint egy héttel ezelőtt. – Minden szavam igaz volt, T/N – siklik a keze a csípődre, miközben finoman az ajtónak taszít.

- Részeg voltál – próbálsz ellenkezni.

- Most nem vagyok az – mosolyodik el és közelebb hajol hozzád. – És most is megkérdezem; miért nem szeretsz engem úgy, ahogy én téged?

- Miből gondolod, hogy nem szeretlek? – kérdezed tőle egy fáradt sóhajjal. Changbinnek igaza van, ez így senkinek sem jó.

- Miért hagytad, hogy Minahval maradjak? – érkezik egy újabb kérdés.

- Felnőtt ember vagy, Chan – villannak meg a szemeid. – Ne engem hibáztass a rossz döntéseid miatt.

- Nem volt miért, jobban mondva kiért szakítanom vele – ismeri be, miközben finoman a pólód alá csúsztatja ujjait és lágyan simogatni kezdi a bőröd.

- Ne fogd rám, Chan – sóhajtod minden igyekezeted ellenére is és nézel el róla.

- Most színjózan vagyok – vált témát. – Most hiszel nekem? – kérdezi és az állad alá nyúlva fordítja vissza a fejed. – Mi van közted és Changbin között? – érkezik talán a legmeglepőbb kérdés tőle.

- Mi lenne? – kérdezel vissza. – Barátok vagyunk – vonod meg a vállad.

- Csak barátok? – csillannak fel Chan szemei és még közelebb hajol hozzád. Annyira közel, hogy az ajkaidon érzed minden levegővételét és a mellkasodon szíve heves ritmusát, ami épp olyan gyors, mint a tiéd.

- Csak barátok – hunyod le a szemed.

- Akkor ezt sem bánja, ugye? – teszi fel a költői kérdést, ugyanis a választ már nem várja meg. Helyette puhán az ajkaidra csókol. Sokkal lassabban, mint legutóbb. Lágyan harapdálja az ajkaid, miközben ujjai bőrödön táncolnak kiváltva belőled egy halk sóhajt. Kihasználva az alkalmat mélyíti el a mentol ízű csókot, ahogyan nyelvével finoman, de határozottan nyomul a szádba egészen elszédítve téged. Karjai szorosan fonódnak a derekad köré, ahogy kezeid szőke tincseibe túrnak és lesz egyre hevesebb a csók. – Téged akarlak, T/N – súgja a szádba. – Mindig is téged akartalak, amióta csak ismerlek – válik el tőled és pihegve dönti a homlokát a tiednek.

- Akkor mire kellett Minah? – teszed fel a kérdést.

- Őszintén? Nem tudom – nevet fel kissé ironikusan. – Főleg azt nem tudom, hogy miért hagytam, hogy hülyének nézzen – vonja meg a vállát. – Talán tényleg azért, mert nem hittem, hogy az enyém lehetsz.

- Már megint engem okolsz – húzod meg finoman a haját.

- Így legalább kérhetem a kiengesztelést – kuncog fel és egy újabb csókot kezdeményez, mielőtt bármit is mondhatnál.