Hajhó!^^

Hoztam ma egy újabb kérést, de van vele egy pici bibi... elfelejtettem felírni a kérőt xD Bocsika... aki a kérésére ismer, sikííítson!^^

Jó olvasást!

D.

Egy szakítás sosem könnyű. Akkor sem, ha égtelen balhéval zajlik le, és akkor sem, amikor egyszerűen csak megszelídül a szerelem. Akkor pedig még inkább fáj, amikor az ember igazából meg sem tudja indokolni, csak azt érzi, hogy ez a legjobb döntés.

A te esetedben sincs másképp.

Egyszerűen nem tudod senkinek sem elmagyarázni, hogy jó pár hónappal ezelőtt miért döntöttél a szakítás mellett.

A kapcsolatotok Seungkwannal nem csak tökéletesnek tűnt, de valójában az is volt. Persze, most tegyük félre azokat az apró-cseprő vitákat, ami a ti hétköznapjaitokat is színesítette, hiszen azok minden olyan kapcsolat velejárói, ahol két ember összekerül. Mindegy, hogy szerelmesek, barátok vagy épp csak osztálytársak, kollégák.

De ezeket leszámítva minden tökéletes volt; ha a véleményetek nem is mindig, az életeteket meghatározó alapirányvonalat egyeztek. Hasonlóan vélekedtek a karrierről, a nyilvánosságról, a házasságról, a gyerek vállalásról, minden olyanról, ami egy komoly kapcsolatban életbevágóan fontos.

Mégis valami miatt úgy érezted, hogy ez így nem jó. Hiába ölt bele Seungkwan heteket, hogy a kedvedben járjon, egyszerűen nem tudtad magadból kiirtani azt az érzést, hogy valami nem jó...

Talán a tökéletesség volt a gond. Az, hogy még számodra is hihetetlen volt, hogy ilyen létezik, hogy ez épp veled történik.

Hogy megérdemled Seungkwant.

Édes, kedves, jóképű, és minden körülötte tomboló őrület ellenére egy szerény, visszafogott fiú, aki sosem a külsőségekre hajtott. Aki féltett, óvott, és bármit megtett azért, hogy te ne sérülj mellette. Képes volt éveken át titokban lopott csókokra, éjszakai randikra, és trükkös találkozókra csak azért, hogy se a tény, hogy barátnője van, se a személyed ne derüljön ki a nyilvánosság előtt... azért, mert te ezt kérdted.

Te viszont képtelen voltál teljesíteni a kívánságát... azt, hogy vele maradj.

Lassan hónapok telnek el, mégis ugyanúgy fáj ez az egész. Egyes napokon visszaforgatnád az időt, hogy meg nem történté tedd az egészet, máskor csak tompán sajog a fiú hiánya.

Habár csak titokban, de igyekszel szemmel tartani őt. Nem mániákusan, de olykor-olykor üzenetben érdeklődsz a hogy léte felől a srácoktól, újra és újra könyörögve, hogy ne tegyenek említést rólad neki. Nem akarod felkavarni a lelkét.

És a sajátodat sem.

De örökké nem lehet menekülni...

Meg persze, amikor az ember legalább tizenkét jóakaróval van körülvéve, ez lehetetlen is.

Amikor pár napja Vernon gyakorlatilag ellentmondást nem tűrve hívott meg egy mai buliba – valójában csak közölte, hogy mikorra érkezik érted – sejtetted, hogy ez egy vízválasztó este lesz. A szakításotok óta nem találkoztál sem Seungkwannal sem a fiúkkal. És nincsenek kényszerképzeteid arról, hogy az elmúlt hónapokban megváltozott volna az a tény, hogy ahol a rapper fiú ott van, ott Ő is előbb vagy utóbb felbukkan.

Vernon ígéretéhez hűen meg is érkezik, te pedig csak egyik lábadról a másikra álldogálva bámulsz rá nem igazán meggyőződve arról, hogy szükséged van erre az estére.

- Hiányzol nekünk, T/N – mosolyodik el a fiú.

- Ti is nekem, de...

- Nincs de – ragadja meg finoman a csuklód, és szelíden maga után húz. – Nem menekülhetsz előle életed végéig.

- Én nem menekülök! – kéred ki magadnak kissé öntudatosan.

- Ja, nem – röhög fel, mire csak megforgatod a szemeid. – Mindketten tudjuk, hogy valójában nagyon is szeretnéd látni – fordul veled szembe, amikor már mindketten az autójában ültök –, és tudod, ezzel annak ellenére, amit vele tettél – villannak meg dühösen egy pillanatra a mélybarna szemek – ő is így van.

- Én... sajnálom – nyögöd ki végül nagy nehezen, mire a veled szemben álló fiú megenyhül.

- Ezt nem nekem kell mondanod – mosolyodik el, majd vidáman dúdolgatva indítja be az autót, és meg sem áll a buli helyszínéig.

Összeszorult gyomorral lépsz be Vernon után az ajtón, és az állapotodon a téged fogadó fiúk sem segítenek... sőt. Utálniuk kellene, haragudni rád, mégis mindannyian egy hatalmas öleléssel és kedves szavakkal fogadnak. Mindannyian, kivéve egyetlen egy valakit.

- Hol van? – kérdezed halkan Joshuától, aki csak szelíd mosollyal az ajkain az emelet felé mutat.

- A szobájában. Menj fel hozzá nyugodtan – mondja. – Vár téged – fűzi hozzá, amikor látja a bizonytalanságod.

- Én ebben nem vagyok annyira biztos – csúszik ki a szádon egy hatalmas sóhaj.

- Én viszont igen – fordít a megfelelő irányba. – Mindenki követ el néha hibákat, T/N – súgja.

- De én gyáva voltam, és összetörtem a szívét – pillantasz hátra a fiúra. Olyan jól esik kimondani ezeket a szavakat. Hónapok óta mázsás súlyként telepedtek a lelkedre, és olyan jó érzés megszabadulni tőlük.

- Talán igen. De most lehetsz bátor, hogy helyrehozd, amíg nem késő – taszít meg finoman a lépcső irányába, te pedig egy hatalmas sóhajjal indulsz az ismerős szoba felé.

A szürke falap előtt állva megtorpansz. Annyi minden fut át az agyadon, hogy mit is kellene mondanod neki azok után, amit tettél. Egy egyszerű sajnálom olyan kevés, a mentegetőzés olyan idióta.

- Csak legyél vele őszinte – szólal meg mögötted hirtelen a Leader, mire kis híján felsikítasz. – Azt fogja a leginkább értékelni – mosolyodik el, majd a karodon végig simítva sétál el melletted.

Hamar belátod, hogy igaza van, Seungkwan megérdemli az őszinteségedet még akkor is, ha tudod, hogy valószínűleg nagyon ki fog akadni rajta. Végül nagy levegőt véve kopogtatsz be, és hatalmasat dobban a szíved, ahogy pár pillanat múlva meghallod a Szerelmed hangját.

- Szia – súgod halkan, ahogy lassan bedugod a fejed az ajtón. – Bejöhetek? – fixírozod a padlót, mert egyelőre képtelen vagy a szemeibe nézni.

- Persze, gyere – hallod meg a hangját jóval közelebbről, mint hitted. Ahogy belépsz, szinte azonnal a mellkasának ütközve bámulsz fel a szemeibe. Hosszú pillanatokig képtelen vagy megszólalni, csak a szemeidet legelteted helyes arcán, majd, amikor összeakad a pillantásotok képtelen vagy elszakadni tőle. – Örülök, hogy eljöttél – töri meg végül ő a csendet, de egy centire sem távolodik el tőled.

- Én is... azt hiszem – suttogod újra a padlót bámulva. Annyi mindent kellene mondanod, mégis most valahogy minden olyan sután hangzana. Érzed, ahogy a lelked szép lassan megnyugszik, az elmúlt hetek viharos érzései csillapodnak. Minden olyan jó, minden olyan természetes. Soha mással nem érezted ezt... csak Seungkwan mellett.

- Gyönyörű vagy – siklanak végig finoman az ujjai az arcodon, és felemeli a fejed, hogy ismét összekapcsolódjon a tekintetetek. Mindig is odavoltál a szemeiért. Annyira tiszták, annyira beszédesek. És most sem őriznek titkot. Látod a megbántottság fényét, a fájdalom halvány szikráját, és megannyi fel nem tett kérdést. De látsz boldogságot és temérdek szerelmet. Puha ujjai lágyan cirógatják a bőröd, te pedig csak azon veszed észre magad, hogy egy könnycsepp gördül ki a szemedből. – Miért sírsz? – kérdezi lágyan, te pedig csak a fejedet rázva próbálsz nem teljesen összezuhanni a szeme láttára.

- Ne csináld ezt – csuklik el a hangod, de önkénytelenül is belesimulsz az érintésébe.

- Mit ne csináljak? – lép közelebb hozzád, és finoman átöleli a derekad. – Ne szeresselek? – hajol a füledhez, majd egy lágy csókot nyom a nyakadba, mire feladva minden küzdelmet sírva borulsz a mellkasára.

- Annyira sajnálom – öleled át szorosan, ő pedig lassan az ágyához hátrál, majd az ölébe húzva, csendesen ringatva várja, hogy lehiggadj.

- Jól vagy? – kérdezi pár perccel később, amikor a testedet rázó zokogás halk pihegéssé szelídül. Könnyeidet lecsókolva, homlokát a tiédnek döntve várja a válaszod.

- Most már igen – hunyod le a szemeid, és bátortalan, remegő kezekkel simítasz az arcára. Pillanatok alatt simul bele az érintésedbe, mire szíved csak hangosan kalapál. Lágy csókot hint a tenyeredbe, majd a derekadat átölelve terül el veled az ágyon. – Hé! – sikítasz fel nevetve a tettére, ő pedig csak feletted térdelve bámul a szemeidbe.

- Szeretlek – mondja komolyan, te pedig csak hatalmasat nyelve öleled át a nyakát.

- Én... – kezdenéd a magyarázkodást, de egy lágy csók állja szavaid útját.

- Beszélgetni ráérünk – csókolja végig az arcod. – Most be kell pótolnunk ezt-azt – súgja a bőrödbe. A hangulat lassan érzékivé változik egészen addig, amíg az ajtó ki nem csapódik, mire te csak felsikítasz.

- Na, nem – vágja csípőre a kezét Vernon. – Ma buli van, majd utána békedugtok – halad eltántoríthatatlanul az ágy felé. – Irány a földszint – fogja meg Seungkwant a pólója nyakánál fogva és gyakorlatilag lerántja rólad, te pedig pár pillanatnyi sokk után csak nevetve indulsz utánuk. 

Úgy tűnik van, ami sosem változik.