Haaai,

tudom, hogy a Minho folytatását ígértem, de az az igazság, hogy azzal elszaladt a paci, így egy kicsit másabb terveim lettek vele félúton :D Annak megvalósításához még kell egy kis idő, de remélem sikerül megvalósítani ;)

Helyette azonban most hoztam egy kínai csodafickót. Egy kicsit deepebb részben, de remélem azért olvasható lett. Plusz fordított szemszög :D

A véleményeknek csak örülök^^

Jó olvasást!

D.

Jackson POV.:

Mekkora szívás már az, amikor az egykor dédelgetett álom szinte nyűggé válik? Amikor az a dolog, amiért évekkel ezelőtt mindent feladtam, már csak idegesít és energiát szív el tőlem?

Talán nem is maga ez az egész, sokkal inkább az idevezető út változtatta meg a nézőpontom.

Egy baj van csupán;

Semmi másban nem tudom elképzelni magam... ezt azonban jelenleg gyűlölöm...

Olyan sok veszteség, olyan sok lemondás...

És miért?!

Hogy esténként egyedül, a hideg ágyban, egy ismeretlen hotelszobában hajtsam álomra a fejem közel harminc évesen.

Nem tartozom sehova, nem érzem magam otthon sehol. Nincs, aki egy hosszú nap után a karjaiba zárva nyugtasson meg vagy egyáltalán csak meghallgasson.

Senki.

Csak én és a gondolataim...

Nem épp a legjobb társaság.

A bandában nem volt köztünk minden mindig felhőtlen. Heten hét irányból jöttünk, több különböző háttérrel, neveltetéssel, kultúrával. Az összeszokásunk sok minden volt, csak egyszerű és csendes nem. Rengeteget veszekedtünk az elején és évek kellettek, mire úgy igazán összeszoktunk, megismertük és megtanultuk tolerálni egymás hülyeségeit. Mindig is ők lesznek a legközelebbi barátaim, de nem tagadom, felvillanyozott a gondolat, hogy „megszabadulhatok" tőlük...

Egészen addig élveztem ezt a tényt, amíg rájöttem, hogy így nem maradt senki sem mellettem.

Újabban a legjobb cimborám a whiskeys üveg, ami hosszútávon talán nem a legépítőbb kapcsolat lesz az életemben.

De jelenleg nincs más. Ez az egyetlen halvány kiútnak tűnő valami az őrült mókuskerékből.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imádom ugyanúgy a színpadot, a zenét, a rajongóimat úgy, mint egykor... csak valami hiányzik...

Meglepően sokat merengek mostanában a múlton és keresem a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket évek óta nem merek hangosan feltenni még magamnak sem... az olyan valóságossá tenne mindent.

Minden veszteséget, minden rossz döntést... azokat a rossz döntéseket, amiket bánok. Azokat a veszteségeket, amik így visszatekintve talán nem érték meg...

Főleg egy...

Ő.

A mai nap egy újabb városba érkeztünk, ami annyira nem is új. Rengeteg emlék köt ide, amiket igyekszem a lehető legmélyebbre eltemetni magamban... nincs itt az ideje egy kiborulásnak.

A koncert fantasztikus. Valójában, amíg a színpadon állok, nem érzem a különbséget. Az adrenalin elborítja minden porcikám és hihetetlen boldogság önti el a lelkem.

A baj mindig azután kezdődik, amikor le kell jönnöm onnan.

Ez az este is tökéletes. A koncert után még találkozhatom néhány szerencsés rajongóval – bár ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy valójában ki a szerencsés –, majd elhagyva a helyszínt az ismerős utcákon kóborolva merülök keserédes gondolataim közé újra.

Talán a véletlen, talán a tudatalattim, de már csak akkor ocsúdok fel, amikor a folyóparton állva bámulom a vizet. Nosztalgikus mosoly terül el az ajkaimon. Szemeimet lehunyva gondolok rá és szinte az orromban érzem az illatát...

Olyan valóságosnak tűnik az egész...

- Úgy tűnik, van, ami sosem változik – üti meg a fülemet a rég nem hallott hang és olyan sebességgel fordulok felé, hogy csoda, hogy a nyakam nem törik ki.

- T/N?! – kerekre tágult szemekkel bámulom az előttem álló lányt és szükségem van néhány pillanatra, hogy az agyam feldolgozza a tényt, hogy valóban Ő áll előttem.

- Szia, Jacks – mosolyodik el félredöntött fejjel, én pedig nem gondolkodva tovább kapom a karjaimba, hogy szorosan magához öleljem. – Megfojtasz – neveti, miközben a nyakamba bújik. Bódító illata simogatja minden érzékem és meg sem tudnám mondani, hogy mikor éreztem magam ennyire nyugodtan a színpadon kívül.

- Hogy kerülsz te ide? – teszem le finoman és a kezeim közé veszem az arcát. Annyira örülök neki, annyira boldog vagyok, hogy itt van... pedig megérdemelném, hogy soha többé tudomást se vegyen a létezésemről.

- Látni akartalak – mosolyodik el kissé keserűen, amitől fájdalom hasít a lelkembe. – Sok idő eltelt már – simít a kezemre.

- Gyere velem – suttogom és kezét megfogva indulok el vele a szálloda felé.

Útközben nem esik sok szó közöttünk. Én nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék, T/N pedig látszólag nem akar mondani semmit...

Hosszú lesz ez az éjszaka.

- Kérsz? – akkor szólalok meg először, amikor a hotel szobában lévő bárpultról elveszek egy üveg whiskeyt.

- Nem – rázza meg a fejét. – És neked sem kellene – sétál mellém és egy szelíd mosollyal kiveszi a kezemből az üveget. – Tudod jól, hogy ez semmit sem old meg.

- Te...? – nem vághatok túl értelmes fejet, mert csak kuncog rajtam, miközben a kanapéhoz húz.

- Aggódom érted, Jacks – sóhajtja, ahogy helyet foglal mellettem.

- Nem véletlenül vagy itt – pillantok rá.

- Sosem teszek semmit véletlenül, ami hozzád kapcsolódik – újra csak megjelenik a keserű mosoly az ajkain. – Hiába küldtél el, figyeltelek az elmúlt években. Még Jaebummal is összehaverkodtam miattad – szemeit forgatja exleaderem nevére mire felnevetek.

Ez a lány egy kincs.

Egy kincs, amire én nem vigyáztam eléggé.

- Szóval összeesküdtetek ellenem – döntöm oldalra a fejem.

- Nem volt egyszerű – morogja.

- Mivel vetted rá, hogy hallgasson? – érdeklődöm. Igazából minden látszat ellenére T/N és Jaebum nagyon is jóban voltak – illetve, mint kiderült, jóban vannak –, de inkább kutya-macska barátság ez, mintsem valami csillámfelhős történet.

- Erről nem kívánok beszélni – dobja hátra a haját dívásan, mire csak felnevetek. Meg sem tudnám mondani, hogy mikor nevettem utoljára.

- Haragudnod kellene rám – komorodom el hirtelen és az ő jókedve is alább hagy.

- Haragszom is – mondja komolyan. – De közel sem azért, amiért hiszed – fűzi hozzá.

Csúnyán bántam vele...

T/N gyerekkori barátom, bár viszonylag rövid volt az idő, amikor ez csak barátság volt... részemről legalábbis. A gyakornoki éveim és később a debütálás miatt sosem alakult kettőnk kapcsolata azzá, amivé én alakítani szerettem volna. Mégis mellettem volt... mindig. Támogatott, elviselt és beletörődött abba, hogy az életemben csak második hely jut neki. Beérte vele.

Én meg?!

Pár éve, amikor először merültek fel problémák a banda körül, a jövőm körül szinte kifordultam magamból. Akkoriban cseréltem le a barátaimat Jack-re, akkoriban törtem össze az ő szívét is ezer darabra. Esztelen kalandokba kezdtem csak azért, hogy bántsam. Azt akartam, hogy szenvedjen úgy, ahogy én. Én szenvedtem azért, mert nem kaphatom meg őt... azt akartam, hogy ez neki is fájjon.

Akkor még nem érettem, hogy mindig minden rajtam állt. Hogy minden elmulasztott percért, minden átszenvedett, magányos éjjelért én vagyok a hibás.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezem tőle.

- Gigasztár vagy, Wang, az Istenért – forgatja újra a szemeit. – Veled van kiplakátolva a város – grimaszol. – Ha akartam volna, se tudtam volna elkerülni a tényt, hogy egy levegőt szívunk néhány óráig.

- Semmit sem változtál – rázom meg a fejem nevetve. Már régen is szerettem a humorát és a felvágott nyelvét.

- Nem úgy, mint te – mereszti rám aggódó szemeit. – Mi történik veled, Jacks?

- Miket hallottál? – sóhajtom és visszasétálok a bárpulthoz. Kell az a whiskey. Erre a beszélgetésre nem állok készen.

- Miket nem?! – csattan fel és utánam sétál. Lángoló szemekkel veszi ki a kezemből újra az üveget. – Nem lehetsz ennyire hülye – csapja a pultra. – Nem azért küzdöttél, hogy ezzel cseszd el!

- Ez a megoldás – szűröm a fogaim között és az eddigi könnyed hangulat hirtelen csap át valami nyomasztó feszültségbe.

- Ez minden, csak nem megoldás! – vágja az arcomba. – Ezt menekülésnek hívják!

- Tudod is te – fújtatom. Újra fellángol bennem a vágy... újra azt akarom, hogy fájjon neki úgy, ahogy nekem.

- Nem én vagyok az, aki egyszer már elmenekült, Jackson – néz keményen a szemeimbe és ezzel a mondattal beviszi a legmélyebb találatot.

Hosszú percekig csak bámulok rá, majd a derekát elkapva rántom magamhoz egy heves csókra. Erősen szorítom magamhoz és addig csókolom, amíg az ajkából kiserken a vér. Az agyam lángol, a testem pedig görcsösen öleli és hosszú-hosszú percekig el sem jut az agyamig, hogy önként simul a karjaim közé. Ujjai finoman simogatják a tarkóm, nyakam, vállaim szép lassan elűzve minden feszültségem. Percekkel később már lágyan, óvatosan csókolom és próbálom szavak nélkül a tudtára adni, hogy szükségem van rá, hogy akarom őt...

Hogy ezúttal nem leszek gyáva csak maradjon mellettem...