Sziasztok! :3

Huh, kicsit heavy... de azért remélem tetszeni fog! :) A véleményeknek csak örülök!

Nagy ölelés:

D.

Fura dolog a halál. Amíg az egyik oldalon megszünteti a fájdalmat, egy másik oldalon épp a legsajgóbb tüskét nyomja az ember szívébe. Megválaszolatlan kérdéseket, és már soha be nem teljesülő kívánságokat hagy maga után. Minden megszokott dolgot az utolsóvá varázsol akár egyetlen rövid pillanat alatt. Utolsó ölelés, utolsó szavak, utolsó mosoly és csak a mérhetetlen űr és hiány...

Az elmúlt három évben tudatosan kerülni próbáltad még a pszichológus szót is. Annak ellenére, hogy az egyik környékeden lévő központ előtt időről időre elsétáltál, hogy felmérd a terepet, de az ajtón belépni sosem volt merszed. Magad sem tudod igazán, hogy miért.

Talán féltél... féltél, hogy a lelked mélyén pontosan tudod a válaszokat olyan kérdésekre, amikkel még nem vagy kész szembe nézni, és amiket még nem vagy kész elengedni.

Szerettél mindig is úgy gondolni Apád halálára, mint amit már elengedtél, amin már túl vagy. Még úgyis, hogy ha hangosan sosem ismernéd be, pontosan tudod, hogy közel sincs így. Sok megbeszéletlen ügy, sok fel nem tett kérdés maradt ahhoz, hogy túl tudj rajta lépni.

Hiába telt el három év.

Nem volt vele egyszerű együtt élni. Sem vele, sem a betegségével, ami jócskán nyomott hagyott a család többi tagján is... olykor szó szerint. Voltak rossz évek, voltak olyan idők, amikor teljes szívedből a Pokolba kívántad őt és az egész helyzetet, ami az évek alatt kialakult. Mégis... Vicces kedvű a Sors, és valahogy elintézte, hogy mégse maradjon rajta kívül más az életedben. Nem volt más kapaszokó, más, aki egyenesben tartott volna, akinek óvó karjai közé elmenekülhettél olykor a világ zord valósága elől.

Amikor pedig erre ő is rájött, hirtelen minden megváltozott. Közelebb kerültetek egymáshoz, élményeitek, emlékeitek lettek, csak épp te még ekkor nem tudtad, hogy túl későn kezdtetek el közös életet élni... hogy nem lesz elég idő mindent bepótolni...

Három év hosszú idő, hogy az ember a sebei nyalogassa. Mégis annyira kevés, hiszen minden olyan, mintha tegnap lett volna... az utolsó telefonhívás, az utolsó mosoly, az utolsó szavak... csak épp ezekről sosem tudjuk, hogy az utolsók. Épp ezért marad mindig annyi minden, amit még mondanánk, amit még megtennénk.

- Miért nem mész be? – szólal meg melletted hirtelen valaki. Észre sem vetted, hogy lábaid automatikusan a pszichológus irodájának épületéhez vittek, ami előtt állva gondolataid messzire vittek vissza.

- Nem gondolom, hogy egy dilidoki kellene nekem – nézel a melletted álló nagyjából veled egykorú srácra, aki első ránézésre leginkább egy jóképű hajléktalanra hasonlít.

- És egy barát? – villant rád egy csíntalan mosolyt.

- Nem is ismerek itt senkit – böksz az épület felé.

- Hát, itt az ideje, hogy valakit megismerj – ragad karon, és szelíd erőszakkal húz maga után meg sem állva az Im Jaebum feliratú irodáig.

- Te pszichológus vagy? – nézel végig rajta döbbenten, mire ő csak jóízűen felnevet, ami végül a te ajkaidra is mosolyt csal.

- Hát ezt le kellett volna fényképezni – vigyorog. – Ilyenkor azért elgondolkozom, hogy vajon az emberek nagy részének milyen kép jelenik meg a fejében, amikor meghallja azt a szót, hogy pszichológus.

- Egész biztosan nem ilyen – járatod végig a tekintet újra. Magas, karcsú, de jól láthatóan izmos testén, amit egy egyszerű farmer és egy fehér póló takar. Valójában félhosszú, felkötött haja, orr piercinge, és hipszter szemüvege az, ami miatt első ránézésre nem pszichológusnak tippelnéd... max páciensnek...

- Ülj le – mutat az iroda egyik fotelja felé. – Kérsz valamit inni? Van tea, kóla. Soju is, de az csak munkaidő után – merül el derékig a sarokban álló hűtőben.

- Nem maradok itt – közlöd vele. – Azt sem tudom, hogy kivagy!

- Im Jaebum vagyok – mutatkozik be. – Ezt a kört le is tudtuk. Bár érdekel, hogy téged, hogy hívnak.

- T/N  – morgod.

- Morcos T/N – ereszt el egy gyenge poént, mire csak a szemeidet forgatod. – Láttalak már erre többször. Miért nem jöttél be eddig? – kérdezi kíváncsian, miközben helyez foglal a melletted lévő fotelben.

- Mint mondtam, nincs szükségem dilidokira – fonod össze magad előtt a karjaid, mint egy durcás óvodás.

- Sokszor szerintem magunk sem tudjuk, hogy mire van szükségünk igazán – pillant rád a szemüvege fölött –, vagy csak félünk beismerni.

- Tapasztalat? – kérdezel vissza bátran, és álmodban sem gondoltad, hogy választ is kapsz rá.

- A legkeserűbb, ami csak valaha volt – mosolyodik el keserédesen. – Évekig menekülni valami elől nem megoldás. Attól, hogy becsukod a szemed, nem leszel láthatatlan.

- Pedig mennyit játszottuk ezt... – sóhajtod magad elé, és nem számítasz rá, hogy meghallja.

- Parancsolsz? – kérdez vissza.

- Az apám meg én. Sokszor játszunk ilyet. Én becsuktam a szemem, ő pedig képes volt órákig keresni engem a lakásban, miközben ott ültem a kanapé közepén – kúszik egy nosztalgikus mosoly az ajkaidra.

- Hiányzik neked – ez sokkal inkább kijelentés, mintsem kérdés. Jaebumra kapod a fejed, és hosszú pillanatokra merülsz el az éj fekete szempárban.

- Mindennél jobban – bólintasz végül. – Nem volt túl fényes a kapcsolatunk – sóhajtod. Magad sem tudod, hogy mi szakítja át a gátat, de beszélni kezdesz. – Legalábbis sokáig nem. Aztán egymásnak maradtunk. Akkor minden megváltozott. Megteremtődött a kettőnk kis saját világa, ahol mindig biztonságban voltam, ahol mindig vigyázott rám – ajkaid megremegnek, ujjaid a fotel karfájába marnak. – Már elhittem, hogy minden rendben lesz, hogy sínre kerül minden. Csak aztán pontosan olyan hirtelen lett vége, ahogyan elkezdődött.

- Mi történt? – érdeklődik halkan, miközben egy zsebkendőt ad a kezedbe.

- Nem tudom – nevetsz fel keserűen. És való igaz, sosem derült ki, hogy mi volt az oka apád halálának. Minden jelentésen, minden papíron a szívleállás szerepel a halál okaként. – Egyszer már csak nem kelt fel többé – fordítod el a fejed, hogy ne lássa a könnyeid. –  Engem erről senki sem kérdezett meg, Jaebum – súgod halkan elcsukló hangon pár pillanattal később. – Senki se akarta tudni, hogy kibírom-e, hogy akarom-e ezt az egészet. Az élet az arcomba tolta, hogy éljem túl – gördülnek ki újabb könnycseppek a szemeidből.

- És túlélted – néz rád biztatóan. – Sajnos az élet sosem kérdezi meg, hogy mennyit bírunk még – fűzi hozzá.

- Csak én tudom, hogy annak milyen ára volt – mondod halkan, és elfordítod a fejed.

- Talán elcsépelt, és a lehető legrosszabb ilyenkor, de igaz az, hogy csak a legerősebbek kapnak ekkora terhet. Olyanok, akik képesek felállni, és tovább vinni egy életen át a veszteség súlyát. A lezáratlanság súlyát, ami nap, mint nap arcul csapja az embert.

- Én megtörtem, Jaebum – nézel mélyen a szemeibe. – Félek, rettegek bárkit közel engedni magamhoz, mert mi lesz, ha minden megismétlődik? Mi lesz, ha még egy olyan ember tűnik el az életemből, aki fontos nekem, akit szeretek? Félek attól, hogy elveszítem azt, akit beengedek az életembe, hogy majd ő is eltűnik egy nap, hogy végleg egyedül maradok – olyan szavak hagyják el az ajkaid, amik évek óta nyomják a lelked.

- A félelmed érthető – szólal meg pár perc után, ami meglep. Valahogy nem ilyen válaszra számítottál, ami valószínűleg az arcodra is kiül, mert egy apró kuncogás hallatszik Jaebum felől. – Nem erre a válaszra számítottál, igaz? – húzza egy édes mosolyra az ajkait.

- Nem egészen – vallod be.

- A halál ijesztő. Vagy talán nem a halál maga az ijesztő, hanem az, amit maga után hagy. Minden ember másként találkozik a halállal. Más az, amikor egy hosszú, szép élet zárul le, ahol megváltás már a halál. Ahol nincsenek lezáratlan kérdések, és aki marad is, tudja, hogy így már minden könnyebb. És más az, amikor úgy távozik valaki az életünkből, hogy talán még évek múltán sem fogjuk fel igazán, hogy már nincs. Amikor még tévedésből üzenetet küldünk, és vannak kósza pillanatok, amikor a telefonért nyúlunk, hogy felhívjuk.

- A mai napig képtelen voltam kitörölni a telefonszámát – nevetsz fel keserűen. – Olykor fel is hívom, pedig tudom, hogy válasz már sosem jön. Ez butaság ennyi év után?

- T/N – mosolyodik el. – A gyász nem egy olyan dolog, aminek lejárati ideje van. És nem is verseny, hogy ki lesz túl rajta hamarabb. A gyász egy életen át elkísér, mert a halál nyomán létrejött veszteség örök. Csupán csak megtanulunk vele együtt élni, és fájdalom ereje az, ami tompul egy idő után. Ha neked jól esik felhívni, tedd meg. Ha kell, akár még üzenetet is hagyhatsz neki, ha rajtad ez segít.

- Bolondnak hinnének – motyogod magad elé.

- Ne érdekeljen, hogy ki mit mond, hogy ki hogyan csinálja. Ezt csak te érzed, hogy neked mitől lesz jobb – szorítja meg a kezed bátorítóan. – Ahány ember, annyiféle lélek, annyiféle gyógymód. Ne félj a saját ütemedben gyógyulni. Egy a kulcs, ne zárj ki mindenkit az életedből. Ne félj, akár új embereket beengedni – mosolyodik el. – Sokszor nem kell semmi más, csak egy dilidoki, hogy könnyítsünk egy kicsit a lelkünkön – kacsint rád, halvány mosolyt festve az ajkaidra.

- Vagy egy barát? – döntöd félre a fejed. Nem hitted volna, hogy csupán annyi, hogy beszélsz róla valakinek, az mennyit tud segíteni.

- Vagy egy barát – ismétli el a mondatod, és esze ágában sincs tiltakozni, amikor elé lépve öleled át szorosan.