Helloka!^^

Hoztam most ide egy régebbi írásomat, amire most akadtam rá :D Sok szempontból különleges :) Elsősorban ajándéknak készült felichann emlékszel? :D Ráadásul fordított szemszög, és pluszban egy songfici :D

Remélem tetszeni fog!^^

Kis önpromó: Elindult az Anime Imagines gyűjteményem, ahol a KÉRÉSEK NYITVA vannak! Szóval aki szeretne, keressen bátran!

Ehhez jó olvasást!^^

D.

Yoongi PoV.:

Gyűrött cetlik sokasága fekszik előttem az asztalon. Jó pár éve már, néha egészen olyan, mintha egy élet is eltelt volna azóta, hogy papírra vetettem ezeket a sorokat. Hogy lemeztelenítettem a lelkem, és a világ elé tártam mindenem. Minden sebem, kudarcom, fájdalmam. Megmutattam, hogy mélyen legbelül miből is fakad az igazi Min Yoongi. Az, akit én látok, és akivel én nézek szembe a tükörben minden áldott nap. És, akit csak egyetlen embernek engedek látni a világon...

És mit kaptam cserébe?

Leckét, keményebbet, mint vártam... és életet, szebbet, mint reméltem.

I want to ask the several people who prayed for me to screw up. Does it seem like my home is going broke...?

Talán még a világ is úgy van berendezve, hogy mindenért küzdeni kelljen. Hiszem azt, hogy minden egyes embernek megvan a maga küzdelme élete során. Van, aki mással küzd, és van, aki saját magával.

Nekem mindkettővel kellett...

„Összetörsz majd!"

„Úgysem sikerül"

„Túl nagyot álmodsz, és ebbe buksz majd el"

Hányszor próbáltak visszahúzni, hányszor akarták elhitetni velem, hogy kevés vagyok, hogy képtelen vagyok kitörni abból, amibe beleszülettem.

És én hányszor álltam ellen ennek?! Épp annyiszor, hogy bebizonyítsam, hogy sokkal több vagyok, mint amit kinéztek belőlem... Hogy ma én vagyok az, aki szánakozva gondol rájuk, amikor véletlenül elkalandoznak a gondolataim feléjük.

Én mindent feltettem, és nyertem... all in!

És ők hova jutottak? Nem tudom. Igazából nem is érdekel. Az én elégtételem a mostani sikerem. Ők röhögtek rajtam, most én nevetek, mert a Karma létezik, és egy idő után engem igazolt.

We are still young and immature, don't even worry about it...

Mindannyian hatalmas álmokkal és elképzelésekkel indulunk neki az életnek. Ifjúságunk hajnalán – némiképp talán önhitten – hiszünk abban, hogy a sok milliárd közül mi leszünk azok, akik majd megváltják a világot.

Ezt a lelkesedést, és tiszta szívű hitet öli meg az élet, és sokszor a minket körülvevő emberek. Az emberek, akiknek semmi sem jó. Mindenben és mindenkiben találnak valami olyat, ami nem tetszik nekik.

Felvállalod az érzéseid, és nem rejted el a könnyeid, amikor fáj? Gyenge vagy, képtelen vagy megállni a helyed a világban.

Nem engeded, hogy bárki akárcsak egy pillanatra is belásson a szíved elé emelt beton fal mögé? Arrogáns vagy és hideg.

Soha, semmi sem jó. Kiölnek belőled mindent, ami te vagy. Csírájában nyomják el benned a tenni akarás vágyát is.

Fiatal vagy és éretlen!

Mit tudsz te az életről?!

A Sors állította szabályokról, amik megtörnek, akkor is, ha erősnek hiszed magad... ha nem azok, akkor majd az emberek, akik mást sem sugallanak;

Állj be a sorba!

Ha nem teszed véged... sokszor szó szerint, addig űznek, amíg magad nem mondod, hogy elég volt!

No matter how thorny the road is, run!

De erős az emberi természet. Úgy vagyunk kitalálva, hogy fel tudjunk állni, még akkor is, amikor minden kilátástalannak tűnik. Amikor vágyak tűnnek egy süllyesztőben. Amikor az álmaink úgy szállnak el a szélben a semmibe tűnve, mint egy apró porszem a sivatag végtelenségébe. Amikor keresed a kiutat, küzdesz, harcolsz, de újabb és újabb pofonok küldenek a padlóra egymás után, nem engedve, hogy talpra állj.

Pillanatok alatt vesznek el álmok, és mennek kárba évek, ha nem vagy elég erős!

Én erős voltam, mert volt miért.

Voltak álmaim, vágyaim... és egy nem várt pillanatban lett Reményem.

There are lots of things in the world that you can't help.

Egy idő után belenyugodtam a ténybe, miszerint talán tényleg nem én leszek az, aki megváltja a világot. Visszagondolva, kissé nevetséges is volt ez, hiszen magamat sem voltam képes egyensúlyban tartani egyedül. Nem is értem mit vártam.

De nem adtam fel! És ez a lényeg! Ez az egyetlen dolog van, amire igazán büszke lehetek az életemben. Ez volt az, ami csak rajtam múlott. Minden máshoz kellett a szerencse, és a jó időzítés. Ez, egyedül ez az én érdemem, de ez is a legerősebb mind közül. Ez az, ami még most is életben tart, ami még ma is mozgat.

Never mind, never mind!

A hitem önmagamban, hogy képes vagyok rá! Más pedig nem számít!

Zenélni akartam. Adni magamból egy darabot az embereknek. Látni, hogy elindít bennük valamit az, amit csinálok. Vagy segít rajtuk, úgy ahogy rajtam. Semmi máshoz nem értek. Képtelen vagyok máshogyan segíteni az embereknek. Ez megy. Hogy zenén, és dalszövegeken át hasonlatok és metaforák között mondom el azt, ami bennem van, amit én átéltem.

Talán nem mindenki érti a szavak mögött megbúvó rejtett igazságot, vagy olykor segélykiáltást. De hiszem azt, hogy annak, akinek kell, az megérti.

Ő megértette...

We're too young and immature to give up

Talán tényleg nem válthatjuk meg ténylegesen a világot egymagunk... de ha már egyetlen emberi életbe változást tudunk hozni, elindul a lánc, ami egyre több és több világot ment meg... erre jó a zene. Akinek meg kell érteni, annál célba érnek a szavak, és a mögötte megbújó minden érzelem.

Talán még ma is, a lelkem mélyén elhiszem, hogy képes vagyok változtatni a világon. Fiatal vagyok, még most is tele álmokkal és vágyakkal.

Van miért, van kiért harcolnom...

- Yoongi, te mit csinálsz? – szakít ki melankolikus gondolataim közül egy kellemes, lágy hang. Szívemnek a legkedvesebbje.

- Csak gondolkodom – mosolygom rá az érkezőre, és karom kinyújtva húzom az ölembe, hogy magamhoz ölelhessem karcsú, apró testét, amit pontosan az én karjaimba terveztek.

- Túl sokat gondolkozol – állapítja meg egy huncut mosollyal, majd a pillantás az asztalon fekvő cetlikre siklik. És tudom jól, hogy most pontosan az jár a fejében, ami az enyémben is.

- Hát ezek? – forgatja ujjai közt a már megsárgul papirosok egyikét.

- Emlékek? – kérdezem tőle csendesen, amire csak halk hümmögés a válasz.

Amikor megírtam ezeket a sorokat, csak a düh, a bizonyítási vágy és egy jó adag megmondási kényszer vezetett. Ki akartam adni magamból minden dühömet, csalódottságomat, amiket éveken keresztül hordoztam magamban.

Soha sem hittem volna, hogy ez egyszer valakinek az életet jelenti majd... szó szerint.

A mai napig emlékszem levele minden sorára. Az összes szóra, amiben leírja, hogy mit jelentett neki ez a dal. Hogy hogyan húzta vissza a sötétségből az utolsó pillanatban. Hogy mennyire hálás nekem.

Hogy mennyit jelentek neki én.

Arra bezzeg rengeteg időm ment rá, mire meggyőztem arról, hogy ő mit jelent nekem.

Hosszú-hosszú hónapokon át szinte bombáztam az üzeneteimmel. Valahogy befészkelte magát a gondolataim közé. Tudni akartam róla mindent. Hogy mit csinál, hogy van. Kissé önző módon, azt akartam, hogy én is érdekeljem annyira őt, mint ő engem. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is gondol-e rám. Hogy vajon csak én vagyok, akiben mélyebb nyomokat hagyott ez az egész?!

Végül egy idő után beadta a derekát. Sikerült meggyőznöm arról, hogy hagyja hátra értem szinte mindenét, és költözzön ide egy fél világgal arrébb.

Soha életeben nem volt még ilyen jó döntésem. Az élet újra engem igazolt, és a kitartásom – a sok-sok lebeszélés ellen – újra célba vitt. A karjaim között tarthatom a legdrágább kincsem ezen a világon. Azt a kincset, akiért az egész világgal szembe mentem. Akiért küzdöttem, harcoltam mikor a Kiadómmal és manageremmel, mikor a rajongóimmal. De volt idő, amikor vele, és olyan is, amikor önmagammal.

Életem legkeményebb csatáit vívtam érte, de a legértékesebb jutalmat kaptam cserébe.

- Nem bántad meg? – töri meg halkan a közénk beállt nyugodt csendet.

- Mit? – nézek gomb szemeibe, amik mindig is olyanok voltak számomra, mint a tükör. Mintha csak a saját lelkem pillantana vissza rám ezekből a különösen szép íriszekből. Képes vagyok hosszú percekre elveszni a tekintetében, miközben végig azon agyalok, hogy milyen színűek is valójában. Igazából változó. Amikor szomorú, vagy rosszkedve van, sötétbe borulnak az íriszei, egy barna árnyalatot felvéve. Amikor boldog vagy örül valaminek, zöld, amibe keveredik némi kék is. Sosem láttam talán még kétszer ugyanolyan színűnek a szemeit. Változatos, izgalmas, kiismerhetetlen. Pont, mint ő maga. És épp ettől olyan érdekes számomra még mos is, még ennyi idő után is.

- Hogy idehívtál – ejti ki alig érthetően az ajkain a szavakat, de így is értem. Feje lehajtva, miközben szórakozottan birizgálja a csuklóját. – Okoztam azért némi gondot, mióta itt vagyok.

- Soha egyetlen döntésemre sem tudom olyan határozottan azt mondani, hogy jól tettem, mint arra, hogy meggyőztelek, hogy idejöjj – emelem fel a fejét az álla alá nyúlva, hogy újra a szemeibe nézhessek. Most kimondottan zöldek, és csillognak a visszatartott könnyektől. – Talán egy van még – simítok végig a puha arcán gyengéden.

- És mi az? – simul bele az érintésembe, akár egy szelíd kismacska.

- Hogy megírtam azt a dalt – fordítom el a tekintetem a csuklója felé, amin bár halványak, jól kivehetőek a nyomok. Azok a vékony, ezüstszín forradások, amik az ő fájdalmát, és harcait mesélik el, és amik a kettőnk történetét – szövevényesen bár – de összefonták.

- Azért én is hálás vagyok – kúszik egy apró, de őszinte mosoly az ajkaira, és mintha a szemei is ragyognának.

Ritka kincs a mosolya, én pedig az összest igyekszem mélyre elraktározni, hogy amikor emlékeznem kell arra, hogy miért is éri meg kitartanom, csak egy pillanat alatt fel tudjam idézni, és képes legyek tovább küzdeni a világgal... miatta.

Rengeteg hibát elkövettem már életemben, és biztos vagyok abban, hogy még rengeteget fogok, de ez csak azt bizonyítja, hogy élek. Hogy itt vagyok, hogy nem adtam fel... és nem is fogom!

If you can't return, go straight through your mistakes and forget them all!