Helloka! :3

Felelevenítjük az első kötet hagyományát; a lehetetlen időben való frissítést :D Remélem azért annyira nem bánjátok :D

Egy softie Yeosang, ami szerintem max nagy vonalakban fedi a konkrét kérést, ám remélem ettől még értékelhető. 

A véleményeknek csak örülök!^^

Jó olvasást!

D.

Bizonyos számú csalódás után az ember már nem csak óvatos, de egyenesen elzárkózik mindenféle olyan dologtól, ami minimálisan is magában hordozza a pofára esés lehetőségét. Egyszerűen zsigeri szinten kezd el már-már félni az emberektől, de legalábbis a velük való kapcsolatok kezdeményezésétől mindenképp.

Valahogy te is épp ebben az állapotban váltasz iskolát. Tulajdonképpen épp egy hatalmas csalódás elől menekülve. Hogyan is maradhatnál ott, ahol mindent elveszítve egyedül maradtál? Pontosan azok az emberek rúgták rajtad a legnagyobbat, akikben a legjobban megbíztál. Mindig is azt gondoltad, hogy a „szerelmem megcsal a legjobb barátnőmmel" dolog az egy hatalmas fancficton klisé, és a valóságban egyszerűen nem történhet meg ilyen, hiszen egy jó érzésű ember ilyet nem tesz, sem a barátjával, sem a szerelmével.

Aztán arcul csapott a valóság egy videó képében, ahogy a barátnőd a szerelmed, a szerelmed pedig a legjobb barátnőd nevét nyögte félreérhetetlenül... már ha azokat a képsorokat bármennyire is félre lehet érteni, ahol a meztelen lány épp a pasidat lovagolja sikítva.

Összetörtél. Elmondhatatlanul. És talán még nem is a szerelmed elvesztése fáj jobban a mai napig sem, sokkal inkább a barátnőd árulása és az, hogy hónapokon át a szemedbe hazudtak. Sosem voltál egy könnyen barátkozós típus, és ez a dolog végképp rányomta a bélyegét az összes kapcsolatteremtési képességedre.

Így hát azzal a szent elhatározással léped át az új iskolád kapuját, hogy a tanévet csendes magányban vészeled át... úgyis ez az utolsó, menni fog.

Csak épp valaki más nem így gondolta.

Valójában már az első nap tök jól érzed magad az osztályodban. Kedvesek, érdeklődők, és nem tesznek úgy, mintha egy másik bolygóról érkeztél volna, te pedig – bár komolyabban barátkozni tényleg nem akarsz – bunkó nem szeretnél lenni, így csak kedvesen válaszolgatsz a kérdéseikre. Ám az első naptól kezdve minden ebédmeghívást csak mosolyogva hárítasz, egy idő után pedig nincs is már miket hárítani...

Illetve hát...

- Ma együtt ebédelünk – telepszik melléd Yeosang. Ő a legkitartóbb osztálytársad, akit egyszerűen lehetetlen lerázni, elküldeni, de még megsérteni is, pedig gyakorlatilag mindennel próbálkoztál már... egyszerűen levakarhatatlan kiskutyaként követ már az első nap óta mindenfelé. Bármit csinálsz, ott van, ha kell, ha nem.

- Yeosang, én... – próbálsz tiltakozni, de Yeosang tényleg nem az a fajta, aki hagyja magát.

- Tudom – teszi a mutatóujját az ajkaid elé, aminek nyomán csak elvörösödsz. Nem állnak távol tőle a bensőségesebb érintések sem, amikre rendszerin halál hülyén tudsz csak reagálni. – De mivel az irodalom előadás a jövőhétre kell, kénytelenek vagyunk leülni legalább a menetrendet kidolgozni. Ígérem, hogy a hét többi napján békében hagylak egyedül ebédelni a tetőn, ahol azt hiszed, hogy senki se tudja, hogy ott vagy.

- Te...? – hökkensz meg, és csak kíváncsian bámulsz a mogyorószínű szemekbe. Igazából mindig is helyesnek tartottad ezt a fiút, és minden alkalommal alig vagy képes leküzdeni a vágyat, hogy megsimogasd az arcán lévő foltot.

- Valójában sosem ebédelsz egyedül, T/N – mosolyodik el, te pedig csak döbbenten bámulsz rá. Annyiszor elküldted már a fenébe. Mikor szépen, mikor csúnyán, mégis képes erre? Miattad? Megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába a mosolya láttán, így inkább csak félrepillantva sóhajtasz fel.

- Rendben – egyezel bele, nem mintha lenne más választásod.

- Japán után találkozunk – mosolyodik el, és egy apró puszit nyom az arcodra, majd elköszönve magadra hagy a kusza gondolataiddal.

- Oké – suttogod magad elé, miközben az ujjaid a puszi helyére siklanak.

Az órák szinte egy szempillantás alatt véget érnek, és már csak azon veszed magad észre, hogy az ebédlő felé tartasz. Mélyen gondolataidba merülve haladsz, mikor hirtelen két kar ránt be az egyik folyosóra, ami csak egy ijedt sikolyt vált ki belőled.

- Csak én vagyok – neveti, ahogy kapálózva menekülnél az ölelő karok közül.

- Megőrültél, Kang Yeosang?! – sipítod megfordulva az ölelésben. Mérgesen meredsz a nevető fiúra, aki pillanatokkal később már a nyakadba rejtett arccal nevet.

- Gyere, nem itt ebédelünk – fonja össze az ujjaitokat, miután kiszórakozta magát, és a tető felé veszi az irányt. Békés csendben ültök le ebédelni, és hosszú percekig egyikőtök sem szólal meg.

- Nem az irodalom miatt vagyunk itt, igaz? – szeded végül össze minden bátorságod, és felteszed a téged leginkább érdeklő kérdést.

- Nem egészen – mosolyodik el, és most először érzel némi feszültséget kettőtök között. – Tudom, hogy nem volt egészen fair ez így, hiszen valószínűleg, ha elmondom, hogy miért akarok veled ebédelni, elhajtasz pont úgy, ahogy eddig – mondja egy szuszra, és a hangjába költözött csalódottságtól a szíved összetörik, és valami belső kényszer hatására ömleni kezdenek belőled a szavak.

- Én félek, Yeosang – ismered be. – Nem azért küldtelek el, mert nem kedvellek – a mondatba alaposan belepirulsz, és csak félszemmel látod, ahogy a fiú szélesen elvigyorodik. – Csak félek a csalódástól – fűzöd hozzá halkan. – Abból elég volt egy életre – pillantasz félre, és önkénytelenül kezdesz el játszani a fiú kezedre simuló ujjaival.

- Elmeséled? – cirógatja meg az arcod.

- Még a régi sulimban történt – sóhajtod és a fejed a vállára hajtod. – Együtt jártam egy sráccal már majdnem egy éve. Aztán volt egy buli, amire én nem mentem. Másnap körbe ment a neten egy videó a buli estéjéről, amin a legjobb barátnőm a pasimat lovagolja – meglepően könnyedén hagyják el a szavak a szád. – Egyszerre veszítettem el a két legfontosabb embert, és megfogadtam, hogy soha senkit nem engedek magamhoz újra közel. Csak van, aki levakarhatatlan – pillantasz fel rá mosolyogva. Hihetetlenül megkönnyebbült a lelked, ahogy szavakba öntötted a csalódást, hogy végre elmesélted valakinek. Eddig makacsul hallgattál róla, és tulajdonképpen a szüleidnek sem mondtad el őszintén, hogy miért akarsz hirtelen az utolsó tanévben iskolát váltani.

- Nem mindenki olyan ám – szólal meg halkan Yeosang, és szembe fordít magával, majd lassan az ölébe húz, ami újra csak pirulásra késztet.

- Tudom – motyogod, és mindenhova nézel, csak rá nem. – De ezt hiába magyarázom az agyamnak – vonod meg a vállad.

- És a szívednek mit mondasz? – hajol közel hozzád, és az állad alá nyúlva emeli fel a fejed, hogy a szemeidbe nézzen.

- Yeosang... én... – lehunyva a szemed szünteted meg a szemkontaktust. Eldönthetetlennek tűnő csatát vív az agyad és a szíved épp.

- Nézz rám – kéri szelíden. – T/N – cirógatja meg az arcod, mire kinyitod a szemed. – Nem kérek tőled most választ – simogatja tovább a bőröd. – Csak akartam, hogy tudd, hogy itt vagyok – dönti a homlokát a tiédnek. – Ha kell barátként, ha kell akkor többként – súgja halkan. A kezeid a tarkójára siklanak, és egyetlen perc habozás után húzod magadhoz olyan közel, hogy már egymás ajkairól veszitek a levegőt.

- Nem akarok csalódni, Yeosang – suttogod.

- Bennem nem fogsz, Édesem – ígéri, és lágyan birtokba véve az ajkaid ad nyomatékot a szavainak életre keltve az összes pillangót a hasadban, és a remény szikráját útnak indítva a lelkedben...