Elöljáróban kis spoiler: A banda, akiket említ a fejezet egy valóban létező punk zenekar, ám a koncert és az ott történtek csak kitaláció! :)

Milyen érdekes szó a psziché. 

A lélek mindennek a mozgatója. Ami sérülékeny, kissé gyenge és elég olykor egyetlen dolog, hogy darabra zúzza, hogy aztán soha többé ne legyen egész.

Nem is értetted sosem, hogy egy ilyen törékeny dolog, hogyan kaphatta a nevét egy olyas valakiről, aki rengeteg próbát és nehézséget élt túl, hogy aztán boldog legyen és belőle nyerjen testet maga a gyönyör. Újra és újra összetört, de mindig egésszé lett. Mindig jött valaki, hogy egésszé tegye... mindig ugyanaz.

A szerelem.

F43.1 ~ PTSD.

Ez akár még egy érdekes pontja is lehetne az önéletrajzodnak, amire mindenki felkapja a fejét, és azon kezd tűnődni, hogy vajon mit is jelöl? Mivel lehetsz te több, mint az, akin nincs ilyen bélyeg?

Kár, hogy ez a néhány betű és szám összességében képes leírni az életed. Azt, amiben más vagy, de ebben az esetben nem több, inkább kevesebb.

Sosem gondolná az ember, hogy mekkora szerepe van a véletleneknek az életünk során. Van, amikor egy jobb irányba viszik az egész történetet és van, amikor megmagyarázhatatlan és érthetetlen következményeket hagyva maguk után döntenek mindent romba, amit aztán egy életen át nyöghetünk.

Rosszkor voltál rossz helyen. Ez tiszta sor. Mégis azóta a nap óta elég egy bizonyos hang, de már egy illat is, hogy képtelen legyél uralkodni az elmédet szélsebesen elöntő pánik fölött. Újra és újra éled annak a napnak minden egyes pillanatát. Olykor ott a helyszínen, máskor mintha csak kívülálló volnál. Minden alkalommal tudod, hogy csak az agyad játszik veled, mégis képtelen vagy kordában tartani a remegést, a könnyeket, a mellkasodból kitörni akaró szíved heves ütemét. Az agyat kegyetlen pontossággal idézi vissza a sikolyokat, az illatokat, a vér fémes ízét, és azt a minden porcikát megbénító, zsibbasztó félelmet. Minden áldott alkalommal újra és újra.

Éveken át tudatosan kerülted azokat a helyzeteket, amik generálhatnak akárcsak hasonlót. Majd azt vetted észre, hogy teljesen elzárod magad a világtól. Nincsenek hobbijaid, a kötelességed elvégzéséhez szükséges helyeken kívül máshova nem mész, és egy-két embert leszámítva senki sem maradt melletted.

Ez az, amin változtatni akarsz.

- Biztos vagy abban, hogy ez a legmegfelelőbb esemény, ahol elkezdhetem az reszocializációt? – nézel kétkedve hol a barátnődre, hol arra a füstös kis kocsmaépületre, ahova elrángatott.

- Reszocializáció? – vonja fel a szemöldökét. – Nem börtönben voltál, T/N.

- Ahogy vesszük – sóhajtod.

- Kis létszámú koncert lesz. Tulajdonképp csak Matt és pár haverja zenélgetnek egy kicsit – árnyalja kissé a valóságot, és próbál meggyőzni arról, hogy jó helyen vagy, amiben te továbbra sem vagy biztos, de ha ő mondja...

Valójában az egész pontosan Matt miatt van. Évek óta ő az első ember, akiért hajlandó vagy legalább megpróbálni elhagyni a kis csigaházadat. Bár továbbra sem vagy meggyőzve arról, hogy mindezt egy koncerten kellene kezdeni... de hátha...

Az egyetemen ismerted meg a magas, mindig jó kedélyű srácot. Kezdetben leginkább utáltad, ami hamar átcsapott irigységbe, végül pedig halvány szerelemmé erősödött részedről a hónapok folyamán. Ő az a fajta srác, aki mindenkivel jóba van, akit mindenki kedvel, és akinek mindenkihez van pár jó szava. Ezzel pedig nem nehéz levenni a lábáról a lányokat. Téged sem.

Az elmúlt hónapok alatt rengeteget beszélgettetek. Mindenféléről. Zenéről, könyvekről, filmekről, álmokról, vágyakról, tervekről. Jelenről és jövőről. Egyetlen dolog volt, amit tudatosan kerültél minden alkalommal: a múlt. Ezen belül is az a mélyre temetett kora nyári délután, amikor minden megváltozott.

Belépve a nem túl nagy helyiségbe egy pillanatra lefagysz, de emlékezteted magad, hogy ez nem az a hely, nem az az idő, de még csak nem is az a földrész.

Nem lesz semmi baj...

A kocsma hangulatos fényárban úszik, amiért végtelenül hálás vagy. Látsz minden ajtót, minden kiutat, minden szempárt. És ez valahol megnyugvással tölt el.

Ez nem a hely...

Nem az az idő...

Most minden más...

Matt hobbija a rap. Pár egyetemi haverjával alapított egy underground zenekart, és időről-időre fellépnek vagy egy ilyen kissé lepukkant kocsmában vagy valami egyetemi rendezvényen. Helyesek, egész tehetségesek és messziről süt róluk, hogy imádják ezt az egészet, így minden alkalommal lelkes egyetemisták százai csápolnak nekik, olykor-olykor kissé hamisan belekiabálva a dalokba. Elég vegyes társaság már maga a banda is, így a repertoárjuk is elég színes, amit minden alkalommal az esemény világához igazítanak, így mindig mindenki elégedett.

Most épp hangolnak. Halk, kellemes zene tölti be a helyet, amit dallamos basszus kísér szép lassan ellazítva minden idegszálad. Ahogy telnek a percek, úgy engedsz fel lépésről lépésre. Talán még élvezni is képes leszel a mai estét. Alkoholt nem iszol. Annyira bátor még nem vagy, hogy meg merj válni a teljes beszámíthatóságodtól. Tudni, irányítani, uralni akarsz minden pillanatot... mert úgy talán nem annyira félelmetes.

- Örülök, hogy itt vagy – jelenik meg melletted hirtelen egy vigyorgó Matt.

- Helyes manbun – böksz a fején csücsülő konty felé.

- Csak a te kedvedért – kacsint rád, te pedig egy pillanatra mérhetetlenül zavarba jössz. Megjegyezte, hogy bejön neked ez a hajviselet... lehet egy pasi ennél is édesebb? – Szurkolj nekem, jó? – hajol közel hozzád, hogy a füledbe suttogjon. – Aztán meg bevetjük magunkat az éjszakába – landol egy apró csók a nyakadba, ami remegésre késztet. Eszed veszi ez a pasi.

Csak ne legyen semmi baj.

A koncert kezdete fantasztikus. Eleinte lassabb dallamok csendülnek fel, hogy ráhangolják a társaságot a ma esti bulira. Ahogy gyűlnek az emberek, úgy növekszik újra a szorongásod, de igyekszel magad győzködni.

Ez nem az a hely...

Nem az az idő...

Olykor-olykor összeakad a tekinteted Matt ében szempárjával, ami szintén nyugtatóan hat rád, ahogyan a zene is lassan elfeledtet veled szinte mindent elérve, hogy élvezd az estét.

Egészen addig, amíg valahol el nem pukkan egy pirotechnikai színpadi kellék, és meg nem elevenedik újra minden. A hangok. Az illatok. A félelem. Minden.

Kezedet a füleidre tapasztva igyekszel visszaszerezni legalább annyira a lélekjelenléted, hogy az épületből ki tudj menni.

Ez nem az a hely...

A tömeg sodor, a táncoló testek között csapódsz ide-oda, miközben az agyad folyamatosan hívja elő újra és újra ugyanazokat a képeket, hangokat, mindent.

Nem az az idő...

Fogalmad sincs már, hogy hol vagy. Forog minden, ahogy a sikolyok betöltik az elméd minden apró zugát. Orrodba kúszik a puskapor illata és szinte a nyelveden érzed a vér ízét... szinte hallod a halál csendes lépteit, ahogy lassan elsötétül minden és megszűnik a tér, az idő és talán egy kicsit te magad is... újra.

- T/N! T/N! – valahonnan messziről hallod a nevet. – Hahó, térj magadhoz – simít valaki lágyan az arcodra. – T/N – rázogatja finoman a vállad, miután a finom cirógatással nem ért célt. – Matt vagyok, hallasz? – jut el a tudatodig egy bársonyos hang, mire lassan kinyitod a szemeid, hogy szembe találd magad azokkal a fekete íriszekkel, amelyekben most tengernyi aggodalom ül. – Ó, Istenem, végre – ölel azonnal magához és jó pár apró csók landol itt-ott a bőrödön, ahol éppen elér. – Jól vagy? – veszi kezei közé az arcod. – Mi történt?

- Én...öhm... azt hiszem, elájultam – motyogod magad elé, miközben szétnézel, hogy merre is lehetsz. Egy aprócska fehér falú helyiség látványa tárul eléd, amiben nem sok minden van. Igazából egyetlen asztalka csupán és az a kissé kényelmetlen kanapé, amin te fekszel és ami előtt egy látszólag még mindig igencsak ijedt Matt térdel.

- Azt mondjuk észrevettem – jegyzi meg, mire egy halvány mosoly kúszik az ajkaidra. – De mitől? Csak azt láttam, hogy kétségbeesetten igyekszel kifelé, aztán valahol a tömeg felénél összeestél. A frász rám jött. Mi történt? Megijedtél? Valaki bántott? – sorolja a kérdéseit, miközben egy milliméterre sem hagyja, hogy eltávolodj tőle. Hatalmas sóhaj szakad fel belőled. Ezt nem így tervezted elmondani neki, de úgy látszik kénytelen leszel itt és most beavatni.

- Nem viselem túl jól a hirtelen hangos durranásokat – kezded el a történetet. – Sem a puskapor illatát. Sem a tömeget. Sem a szűk helyet. Sem a sötétséget – sorolod. Kényszeríted az agyad a tárgyilagosságra, hogy ne elevenedjen meg újra annak a estének minden pillanata. Az a múlt. Los Angeles. És egy önző ember. Ez itt Szöul. Négy évvel később. És Matt ölelő karjai. – Emlékszel arra a négy évvel ezelőtti Falling In Reverse koncertre Los Angelesben? – kérdezed tőle. Biztos vagy abban, hogy tudja, hogy mire gondolsz. Minden tele volt akkoriban ezzel. Az újságok, a tévé, a net.

- Borzalmas volt – rázkódik össze. Nem volt nagy koncert. Egy hasonló pubban tartották azt is, mint ez itt. Életed koncertje lehetett volna, ha egy őrült nem dönt úgy a Losing My Life alatt, hogy szó szerint értelmezi a I just kill myself... sorát a dalnak. Több százan haltak meg azon az estén. Neked szerencséd volt... bár ez nézőpont kérdése.

- Ott voltam – nyögöd ki nagy nehezen.

- Tessék? – nyílnak tányér méretűre a fiú szemei és a karjai egyszeriben szorosabban fonódnak köréd.

- Ott voltam aznap este – indulnak útnak a könnyeid. – Egyetlen szerencsém az volt, hogy közel a kijárathoz. A robbanás ereje kilökött az utcára. Csak ezért éltem túl. De minden hang, minden sikoly kísért azóta is. Hónapokig a lakásból sem voltam képes kilépni. Később a várost nem tudtam elviselni, így eljöttem a világ másik végére, de minden jött velem – sosem beszéltél erről senkinek még, de mintha mondatról mondatra lenne könnyebb a lelked, hogy megoszthatod végre valakivel.

- T/N – ölel magához szorosan, miközben lassan ringatózni kezd veled a karjaiban. Egy pillanatra nem tudod, hogy téged vagy magát próbálja ezzel nyugtatni. – Miért nem mondtad el eddig? – simít az arcodra, hogy felemelje a fejed, és a szemeidbe nézzen. – Sosem hívtalak volna ide, ha ezt tudom.

- Élnem kell, Matt – sírod el újra magad. – Túl sokáig uralta az életem ez az egész. Élni akarok. Miattad – fűzöd még hozzá halkan. Ha már beszélsz, elmondasz mindent. – Te vagy az első ember, akiért képes voltam nyitni újra a normális élet felé.

- El sem tudod hinni, hogy ennek mennyire örülök – dönti a homlokát a tiédnek. – De talán ez túl nagy lépés volt kezdésnek – súgja, amivel csak egyetérteni tudsz.

- Egész biztosan az volt – ismered be.

- Vigyázni akarok rád – simít végig az arcodon.

- Unalmas mellettem, Matt – figyelmezteted, bár szavaira hevesebben ver a szíved a boldogságtól.

- Nem érdekel – rázza meg a fejét. – Ha kell a négy fal között élem le veled az életem – mosolyodik el. – Csak mellettem legyél. Lépkedjünk együtt aprókat. Én mindig ott leszek, hogy segítsek neked – hajol még közelebb hozzád. – Persze csak akkor, ha megengeded.

- Megengedem – sóhajtod kettőtök közé, mire egy pár puha, édes ajak tapad a tiedre, hirtelen minden rosszat kiűzve az agyadból.

Lehet, hogy a te életben Matt lesz Érosz megtestesítője, aki talán istennőt nem csinál belőled, de képes lesz egyben tartani azt, ami azon a napon összetört benned.