Ha valaki felteszi neked a kérdést, hogy mi az a dolog, amivel életed végéig szívesen foglalkoznál, azonnal rávágnád, hogy a tánc. 

Gyakorlatilag mindegy, hogy milyen formában. 

Szívesen tanítanál gyerekeket, lennél koreográfus, de még az sem okozna gondot, ha egy idol csapat mögé kéne beállni háttértáncosnak. Egyszerűen jöhet bármi, aminek köze van a tánchoz.

Éppen ezért felvételiztél az ország legjobb tánc akadémiájára és vagy elmondhatatlanul boldog, hogy fel is vettek. 

Te is tudod, hogy ez nem kis dolog, hiszen a több száz jelentkező közül évente alig húszan kerülnek be. Nem véletlenül ez a legjobb hely. Nehéz bekerülni, bent maradni pedig szintén nem egyszerű dolog. Félévenként rostálják ki az embereket. Aki nem fejlődik eleget, az repül. Éppen ezért évek óta alig négyen-öten végeznek az Akadémián. Értük pedig természetesen kapva kapnak a Kiadók és a legtöbbjük azonnal koreográfusi munkát kap.

Persze jó pár idol is megfordul az iskola falai között, de közülük sem mindenki elég jó ide. Az pedig, hogy te külföldiként sikerrel jártál, szintén hatalmas dolog. Viszont igyekszel nem elbízni magad, hiszen a bejutás az csak egy lépcső, a vége pedig még messze van... addig rengeteg megpróbáltatáson kell átjutnod. 

És csak ez lebeg a a szemed előtt. Gyakorlatilag az egész életedet erre tetted fel, nem hagyhatod, hogy elússzon.

De persze nincs egyszerű dolgod. 

Az, hogy külföldi vagy, egy olyan hátrány, ami leküzdhetetlennek bizonyul. 

Hiába beszéled folyékonyan a nyelvet, néha már jobban is, mint egy-két csoporttársad, akik egyébként helyiek, nem elég. 

A lányok az első pillanatban döntötték el, hogy ellenség vagy, így a kezdetek kezdetén kitaszítottak maguk közül. 

A fiúkkal persze jól elvagy, ők szívesen vannak veled, de ez azért nem olyan, mint mikor van az embernek egy legjobb barátnője, akivel csacsoghat mindenféléről. Meg persze ez csak újabb támadási felület a lányoknak, amit nem is restek kihasználni sosem.

Mivel tényleg nincsenek barátaid, akikkel eltölthetnéd a szabadidőd, így általában gyakorolsz. Ennek meg is van a hatása, hiszen nagyon hamar az évfolyam elejére kerülsz, aminek ugyan örülsz, de csak még távolabb sodor a többiektől. 

Bármennyire is az életed a tánc, azzal sajnos nem lehet beszélgetni. Pedig néha jól esne, ha valaki meghallgatna csak úgy egy kávé mellett. Akinek elmesélhetnéd, hogy mennyire hiányzik az otthonod, hogy mennyire honvágyad van, hogy mennyire egyedül érzed magad. Persze, kedvesek az emberek, de elég látványosan tartják meg tőled a távolságot, így tényleg magányos vagy.

Az iskolában fel-felbukkanó idol lányokban néha ugyan partnerre találsz, de az sem tart örökké. Meg hát a féltékenység olyan fokát vonzza magával, hogy legutóbb, amikor Seulgi feltűnt az Akadémián konkrétan elmenekültél előle, nehogy valaki meglássa, hogy beszélgettek. Utána persze sms-ben elmagyaráztad neki, hogy mi a gond, amit megértett és biztosított róla, hogy ő is pontosan ezt tette volna. Így harag nem lett... de barátod se.

A mai is egy kissé magányosabb nap. Egyedül üldögélve ebédelsz a kantin egyik asztalánál, mikor hirtelen beront az iskola egyik tanára.

- Első éves lányok! – ereszti ki a hangját. – Ebéd után gyülekező az emeleti nagy gyakorló teremben! – gyorsan letudja a bejelentést, majd hasonló vehemenciával távozik, mint amilyennel érkezett. Az utolsó pár falat után felállsz és a megadott hely felé veszed az irányt.

Az évfolyamodon rajtad kívül még hat lány van. És mind a hatan pontosan magukat képzelik a világ legtökéletesebb teremtményének. Ennek ellenére talán inkább a legkegyetlenebb perszónák, akiket a hátán hordott a Föld valaha is.

- Hello, Ribi – köszöntenek gúnyosan, amikor melletted sétálnak el a folyosón.

Mindenki talpig kifestve, rövid szoknyában, magassarkúban. Te vagy az egyetlen, aki az edzős ruhájában feszít, smink nélkül egy kócos konttyal a feje tetején. Újabb dolog, amiről nem szóltak neked. És ha ekkora feneket kerítenek neki, akkor valószínűleg fontos. De mivel átöltözni már esélyed sincs, csak egy lemondó sóhajjal sétálsz be a terembe, aminek a közepén a tanár áll mellette egy mosolygós fiúval.

- Jó napot, Hölgyeim! – kezd bele a beszédbe a Tanár. – Gondolom a mellettem álló fiatal embert senkinek sem kell bemutatni.

- Azért mégis csak jó lenne – morgod az orrod alatt, amit természetesen a fiú is hall, így csak mosolyogva sétál eléd, miközben te épp azért imádkozol, hogy megnyíljon alattad a föld.

- Lee Howon vagyok – mutatkozik be mosolyogva – de szólíts csak Hoyának – kacsint rád. – Téged, hogy hívnak?

- T/N vagyok – mutatkozol be egy apró mosollyal, miközben elsüllyedni készülsz, de megnyugtat az ajkain pihenő apró mosoly.

- Meglep, hogy nem tudod, hogy ki vagyok – mondja félredöntött fejjel, de semmilyen rosszallás nem érződik ki a hangjából... sőt.

- Bár nem vagyok teljesen süket a kpop témához, bevallottan erős hiányosságaim vannak – vigyorodsz el kissé kínosan, mire csak édesen felnevet.

- Hát, ezt majd orvosoljuk – mosolyog továbbra is. Hihetetlen édes egy figura. – Őt szeretném – fordul hirtelen a tanárod felé, akit nem lep meg a dolog.

- De hát még csak nem is láttál minket táncolni – csattan fel Soojin, aki talán a legjobban gyűlöl téged.

- Nekem ennyi éppen elég – vált komolyra Howon, majd visszafordul feléd. – Gyorsan öltözz át, elviszlek magammal.

Hirtelen azt sem tudod, hogy mihez kezdj, amikor a tanárod közbe szól.

- Hajrá, hajrá – tapsol kettőt, te pedig észbe kapva szaladsz fel a kollégiumba, hogy átöltözhess. Nem sokkal később pedig már szalonképesebben állsz meg a rád váró fiú előtt.

- Indulhatunk – vigyorogsz rá boldogan, mire ő csak átdobja a karját a válladon és szelíden az Akadémia parkolójában lévő autójához kísér. Nem sok szó esik köztetek út közben, ami kissé feszélyez, így ficeregni kezdesz.

- Kérdezz nyugodtan – szán meg végül a melletted ülő, aki eddig csak csendesen vezetett egy apró mosollyal az ajkain.

- Miért én? – bukik ki belőled. – Egyáltalán mit kell csinálnom?

- Nem tudod, hogy miért voltál ott? – lepődik meg.

- Nem avattak be – húzod el a szád egy keserű mosolyra. – Nem szokásuk – teszed hozzá.

- Nem vagy túl népszerű? – lepődik meg.

- Ez eddig a legfinomabb megfogalmazás, amit a helyzetemre hallottam – bólintasz elismerően, mire csak felnevet.

- Tetszik a stílusod – vigyorog rád. – Ezért is választottalak téged.

- Pedig azt sem tudom ki vagy – mutatsz rá a tényre. – Jó, annyit azért már kilogikáztam, hogy idol – fűzöd hozzá.

- Gratulálok, Ms. Sherlock – húzza az agyad. – Ez amúgy plusz pont, mármint, hogy nem tudtad, hogy ki vagyok.

- Tulajdonképpen most sem tudom – mutatsz rá a tényre, mire ő csak mosolyogva csóválja a fejét.

- Én ezt imádni fogom – motyogja maga elé, majd újra csend költözik közétek, te pedig továbbra is azon agyalsz, hogy tulajdonképpen mi is fog veled történni, ha megérkeztek oda, ahova éppen mentek.

- Na, de, beavatsz? – kérdezed tőle pár perccel később, amikor már nem bírod tovább a hallgatást. – Hova viszel?

- A tánctermembe – feleli lazán.

- Van egy saját tánctermed? – bukik ki belőled a kérdés.

- Saját tánciskolám van – villant feléd egy huncut mosolyt.

- Ja, bocs – forgatod meg a szemeid. Kész rejtély ez a srác.

- Elnézem, nem ismersz – nyújtja rád a nyelvét, mire felkacagsz. Hihetetlenül édes. – A lényeg, hogy egy ideje szólóban tolom az ipart és lassan elindulok a saját, önálló turnémra, amihez kell nekem egy állandó táncpartner, aki velem tart. Mindenképp olyan lányt szeretettem volna, akinek a stílusa egyezik az enyémmel, akivel jól kijöhetek, hiszen közel két és fél hónapig kell elviselnünk egymást állandóan. Ahogy megláttalak a sok tökéletesre festett táncos között – rajzol macskakörmöket a tökéletes jelzőnél –, egyből megakadt rajtad a szemem. Bár nem tudtam, hogy nem szóltak neked az érkezésemről és ezért a laza szerelés – fűzi hozzá.

- Azért ha mondják, legalább a másik melegítőgatyámat húztam volna magamra – vonod meg a vállad. – És megfésülködtem volna – teszed még hozzá és igazából nem is hazudsz. Ha előálltak volna ezzel, biztosra vetted volna, hogy a tánc tudásodra kíváncsi, így nem kerítettél volna túl nagy feneket a dolognak.

- Na látod, épp ezért kellesz te nekem! – csillannak fel a szemei. – És remélem benne vagy – parkol le egy fehér épület előtt, majd feléd fordul mosolyogva.

- Naná – vigyorogsz rá. És szinte már látod magad előtt életed legnagyobb lehetőségét, amiért úgy tűnik megérte küzdeni.