Ki imádja még őt szőkén?? :D:D

Véget ért a december, ezzel együtt pedig a nagy év végi hajtás is befejeződött. A fiúknak az ünnepek alatt sem volt túl sok nyugodalmuk. Koncert koncert után, fellépések, rajongói találkozók, mi egymás. Az egész december munkával telt számukra, amit persze egy percig sem bántak, de mind várták már, hogy véget érjen a hajtás. 

És most, hogy vége, végre jut egy kis idejük másra is. Éppen ezért, kihasználva az ajándékba kapott időt Minseokkal elhatározzátok, hogy amíg még van lehetősége, kettesben elruccantok valahova egy rövid időre.

Már idejét sem tudnád megmondani, hogy mikor voltatok utoljára együtt valahol. Az elmúlt időben rengeteget dolgozott. Ha nem a bandával promótált, akkor forgatott és voltak hetek, amikor alig láttad. 

Így mindketten úgy vagytok vele, hogy rátok fér egy kis nyugalom. Messze a többiektől, az SM-től, a managertől, de még az internettől és a térerőtől is. Csak egymással akartok foglalkozni, előre bepótolni minden időt, amitől egy ideig meg lesztek fosztva és amitől már előre sírhatnékod van.

A bevonulás napjának közeledte sötét felhőként árnyékolja be mindennapjaid függetlenül attól, hogy nincs még pontos dátum. Ha lehet, így talán még rosszabb. Azt sem tudod, hogy mire kell felkészülnöd. Rettegsz a naptól, mikor eljön. Bár tudod, hogy elkerülhetetlen és nem örökké fog tartani, félsz tőle. Mégis csak hosszú időről van szó. Persze tudtok közben is találkozni majd, de pár óra mégsem olyan, mint mikor tudod, hogy bármikor beszélgethetsz vele és mellette hajthatod álomra a fejed. Máskor is voltatok már több időt külön, de ez most borzasztóan soknak tűnik.

Ezt pedig bármennyire is próbálod titkolni, rettentően nehezen viseled. Folyton az jár a fejedben, hogy mi lesz veled nélküle. Persze tudod jól, hogy nem leszel egyedül, de akkor is félelmetes a tudat, hogy nem lesz melletted minden nap. Mióta egy pár vagytok és te Szöulba költöztél, nem nagyon töltöttetek külön időt, hacsak a turnékat nem számoljuk, de azok sosem tartottak két-három hétnél tovább, most pedig egy jóval hosszabb időről van szó.

Próbálod előtte titkolni, hogy mennyire félsz, de nehéz. Képtelen vagy neki hazudni. Nem mellesleg a szokásosnál is ragaszkodóbb lettél. Igazából már azt is nehezen viseled, ha a sarki boltba megy el nélküled. Úgy érzed, hogy nincs az az idő, ami elég lenne vele, hogy ne érezd úgy, hogy megszakad a szíved már csak a tudattól is, hogy el kell mennie. Próbálsz nem az agyára menni, hiszen tudod, hogy neki sem egyszerű, de néha napján képtelen vagy magad visszafogni, amit ő csak jámbor türelemmel visel, aminek hála minden egyes alkalommal beleszeretsz... újra és újra és újra. Szép lassan pedig rájössz, hogy valóban ő a tökéletes férfi a számodra.

Az utazásotok ténye valamennyire eltereli a figyelmed a dologról, de teljesen a kikapcsolódás alatt sem tudsz elszakadni a témától. Szinte mindenről eszedbe jut. Ez az utolsó utazásotok együtt. Ez az utolsó Japán látogatás, ez az utolsó... bármennyire is gyerekes, képtelen vagy nem tragikusan felfogni ezt az egészet.

- Rettentően fogsz hiányozni – bújsz Minseok erős karjai közé már a szállodában. Japánt választottátok úti célként. Mindkettőtöknek sokat jelent ez a hely, hiszen évekkel ezelőtt itt találkoztatok először. Pontosan ebben a hotelben kezdődött minden, amiért a mai napig elmondhatatlanul hálás vagy és aminek az elvesztésétől betegesen rettegsz.

- Nem örökre megyek, Jagi – mosolyodik el és egy finom csókot nyom a homlokodra. – És találkozni is tudunk majd. Ne ess kétségbe, kérlek, azzal csak nehezebbé teszed – szorít magához, amikor megérzi, hogy már remegsz a karjaiban a sírástól. Ő sem viseli sokkal jobban ezt a dolgot. Bár valószínűleg őt az viseli meg jobban, hogy te képtelen vagy pozitívan állni ehhez a dologhoz. Lehet egyáltalán?!

- De... de mi lesz, ha... ha történik veled valami? – hüppögöd el-elcsukló hanggal. Annyira igyekszel nem hisztizni neki, de néha piszok nehéz visszafogni a borús gondolatokat és képzelgéseket. Igazából már minden lehetséges opció megfordult a fejedben a kifordult bokától kezdve az amputált karon át egészen addig, hogy soha többé nem láthatod. Te is tudod jól, hogy ez mind butaság, hiszen szerencsére béke van, az ország nem áll háborúban senkivel, nincs szükség arra, hogy bevessék őket. De akkor sem tudsz ellene mit tenni. Minden alkalommal az agyadba furakszik valami hasonló gondolat és csak nagyon-nagyon nehezen tudsz tőle szabadulni... már ha sikerül egyáltalán megszabadulni tőle.

- Hihetetlen édes vagy – nevet fel aranyosan és az arcát a nyakadba fúrja pár pille könnyű csókot nyomva érzékeny bőrödre. – De te is tudod, hogy a legtöbb, ami történhet velem az az, hogy kimegy a bokám. Az pedig a táncteremben vagy a színpadon is simán megtörténhet – cirógatja meg az arcod mosolyogva, letörölve azt a pár útnak indult könnycseppet, amit nem sikerült visszafogni. – Büszke vagyok arra, hogy szolgálhatom a hazám, még hacsak így is. Legyél rám te is az. És nagyon szépen kérlek, ne aggódj miattam. Hidd el, egy szempillantás alatt eltelik ez a kis idő – csókol finoman az ajkaidra.

- Kis idő?! – háborodsz fel elszakadva a puha, mézédes ajkaktól, amit egyébként annyira szeretsz. – Minseok, ez több, mint két év – meredsz rá hitetlenkedve és csak nehezen vagy képes visszafogni az újra előtörni készülő könnyeid. Hihetetlen, hogy képes ennyire lazán kezelni. – Két év rengeteg idő. Addig befejezem az iskolát, egy csomó új dolog történik majd. Még az is lehet, hogy meghízok – motyogod a végét magad elé, de elég közel van hozzád, hogy meghallja.

- Hidd el, akkor is szeretni foglak – nevet fel jóízűen hatalmas puszit nyomva az arcodra. – Tudom, hogy hosszú idő és azt is, hogy nem lesz könnyű, de hiszek abban, hogy túl leszünk rajta. Szeretlek és csak ez számít. Ha végzek, már sosem kell elválnunk, elkezdhetjük a valódi közös életünket. Együtt. Ha megnyugtat, mindennap írok levelet és találkozunk, ahogy tudunk. Ma már nem olyan szigorú, mint mondjuk a szüleim idejében. Képzeld, ők tényleg csak két alkalommal találkoztak összesen a szolgálati idő alatt – meséli egy aranyos mosollyal próbálva elterelni a gondolataid. Ami ugyan nem nagyon sikerül, de értékeled a próbálkozást. – Túl fogjuk élni, csak gondolj erre. És amúgy is, még el sem kezdődött. Mi lenne, ha mással töltenénk addig az időt csakhogy előre pótoljunk egy kicsit? – kúszik egy pimasz mosoly az arcára majd hevesen tapad az ajkaidra végig döntve a hatalmas, puha francia ágyon, hogy - ha nem is sok időre -, de kellően elterelje a figyelmed a borús gondolatidról. És valljuk be, a módszere tökéletesen hatásos és kellően élvezetes ahhoz, hogy egyetlen pillanatig se akarj ellenkezni.