Újságíróként feladatod, hogy tudósíts a társadalom elit rétegét érintő fontosabb eseményekről, programokról még akkor is, ha éppen mélységesen elítéled vagy nem értesz egyet az adott tradícióval. Mondjuk ez még mindig jobb, mintha valami pletykalapnál dolgoznál és a fő feladatod a semmiségek botránnyá alakítása lenne. Nem vagy te állatidomár, sem varázsló, hogy bolhából elefántot nevelj.

Pontosan a munkád miatt járod most kétségbeesetten a harmadik plázát valami olyan butik után kutatva, ahol nem egy évi fizetésedbe kerül egy olyan ruha, amiben megjelenhetsz a Park család éves nagy bálján. Eddig ezt a programot sikerült minden évben megúszni, ám most az a lány, aki eddig lelkesen vállalta helyetted a feladatot, határozottan félre lett állítva, így kénytelen vagy te elmenni.

Idén ez egy különleges bál lesz. A Park család örököse, Seonghwa elmúlt huszonkét éves, így a családi hagyományokat életben tartva ideje, hogy megtalálják azt a nőt, aki hivatalosan is Mrs. Park lehet az elkövetkezendő években és akinek semmi más feladata nincs, mint fiút szülni, aki tovább viheti a család nevét és azt a mesés vagyont, amit az évtizedek alatt a több generációnyi Park összeszedett.

Tulajdonképpen a hátadon is feláll a szőr már magáról az elvtől is. Attól meg főleg, hogy nők százai állnak sorba, hogy élhessenek ezzel a lehetőséggel.

Elképesztő!

Hol az önállóság? A saját vélemény? Az akarat, hogy ne csak valaki feleségeként emlegessék élete végéig?!

Sosem tudod eldönteni, hogy sajnálod-e ezeket a nőket vagy tulajdonképpen mind azt kapja, amit érdemel?!

Mélyre szántó gondolataid közül az egyre magasabb vérnyomásod az, ami kiránt.

- Mondd, árultok olyan ruhát is, aminek az ára nem az éves nettó fizetésem?! – fordulsz kissé már frusztráltan az eladólány felé. Találsz egy gyönyörű, mutatós fekete ruhát, ami jól is áll, az ízlésednek is megfelel és még az esti eseményhez is elmegy, de mikor meglátod az árát, kiguvad a szemed. Kénytelen vagy megszámolni a nullákat, mert elsőre nem jut el az agyadig, hogy mennyit kóstál a ruha. Ez már csak azért is bosszantó, mert nem ám valami földig érő csoda, amibe kell anyag. Nem, egy rövid, fekete, néhány rafinált pánttal különlegessé tett darabról van szó, tehát épeszű magyarázat az árára nem sok van.

- Megveszem neked – hallasz meg egy mély hangot magad mögül, aminek a gazdája leplezetlen vigyorral az arcán legelteti rajtad a tekintetét. – Jól áll rajtad – nyalja meg az ajkait, amitől egy pillanat alatt veszed fel egy főtt rák árnyalatát úgy tetőtől talpig. – Kár lenne, ha más vinné el.

- Köszönöm, de nem kell – erőszakolod ki magadból a mondatot, miközben ránézel a férfira. Magas, kellően izmos és hihetetlenül jóképű. Olyan, mintha egy szobrász tervezte volna vonásait, amit azután utánozhatatlan pontossággal hozott életre. Egyszerűen képtelen vagy levenni róla a tekinteted.

- Ugyan, nekem nem gond – vigyorog továbbra is.

- Nem szeretek tartozni senkinek – sóhajtod, majd az öltözőfülke felé veszed az irányt, hogy levedd a ruhát. Valójában sajnálod, mert tényleg jól áll, abszolút a te stílusod és nehéz szívvel hagyod a boltban, de nem vagy az a fajta lány, akit ilyesmivel le lehet nyűgözni. Jól estek a férfi szavai, de a felajánlását megalázónak érzed. – Itt a ruha – adod az eladólány kezébe, amikor visszaérsz a boltba.

- Ez a ruha a tiéd – mosolyog rád kedvesen.

- Tessék? – kérdezel vissza bambán.

- A férfi kifizette – mondja még mindig mosolyogva, bár mintha a féltékenység halvány szikrája fellobbanna a szemeiben.

- Vedd vissza – szűröd a fogaid között. Annyira utálod az ilyet. Nagy összegben mernél fogadni, hogy a férfi valahol kint vár és majd valami gyönyörű ajánlattal fog előállni a fizetésért cserébe... ez annyira undorító

- Nem tehetem – válaszol, majd gyönyörűen becsomagolja és a kezedbe adja. – Tényleg jól állt, vidd el – teszi hozzá kedvesen, te pedig beletörődve a dologba veszed át a táskát és indulsz el hazafelé, hogy felkészülj az estére. A boltból való távozásod után meglepve, kissé talán bűntudatosan is tapasztalod, hogy az előbbi férfinek még csak nyomát sem látod az üzlet közelében.

Talán nem minden gazdag férfi ugyanolyan...

A luxus és a drága nem elég kifejező szavak arra, hogy reálisan le tudd írni a helyszínt, ahol az idei estélyt rendezik. Egyszerűen mesés. Ha jobban belegondolsz, valószínűleg egész életedben nem tudnál annyit keresni, hogy a bál helyszínéül választott kastélyban akárcsak egyetlen éjszakát is eltölthess. Legalább ezért megérte eljönni ma este.

A vendégek hasonló jelzőket érdemelnek, mint maga a hely. Az biztos, hogy minden hajadon, szingli előkelőség és gazdag lányka kitett magáért ma este. Olyan ruhakölteményekben vonulnak fel, hogy ha a divat rovat szerkesztője itt lenne, elalélna és jó pár távoltartási végzést is összeszedne. Van pár olyan darab, amiről te sem bírod levenni a szemeid, így lősz pár fotót róluk, miközben keserűen megállapítod, hogy vagyon ide vagy oda, csak kilógsz a sorból... elég látványosan.

Habár engedéllyel érkezel a bálra, szinte folyamatosan magadon érzed az egyik biztonsági ember tekintetét. Nem bíznak az alacsonyabb rétegekben, ez tisztán látszik, ám ettől még nem esik jól. Hiába, van az a mennyiségű pénz, ami már paranoiával is társul. A Park család becsült vagyona pedig már épp ilyen. 

Tulajdonképpen nem nagyon figyelsz oda, hogy az eseményen mi is történik, a helyszín maga sokkal inkább leköti a figyelmed és nem sok olyan része van, amit nem örökítettél meg. Sőt magadban feljegyezted, hogy már ez is megérne egy cikket. 

Ábrándozásod közepette észre sem veszed, ahogy egy elégedetten mosolygó férfi közeledik feléd a jelenlévők legnagyobb döbbenetére.

- Azt azért nem hittem, hogy valaha viszontlátom ezt a ruhát – szólal meg mögötted, te pedig kis híján elejted a kezedben tartott fényképezőgépet. Csigalassúsággal fordulsz a hang irányába, de ez sem segít azon a kisebbfajta sokkon, amit az előtted álló férfi látványa nyújt.

- Te? – döbbensz meg látványosan, mire ő csak felkacag. Elképesztő, hogy mennyire jóképű.

- Üdvözöllek – hajol meg előtted udvariasan. – A nevem Park Seonghwa – mutatkozik be, amivel csak fokozza az egyébként sem csekély méretű döbbeneted. – Személyedben kit tisztelhetek? – kérdezi kedvesen.

- T/N vagyok – nyögöd ki nagy nehezen. – Te vagy Park Seonghwa – fűzöd hozzá inkább magadnak, mintsem neki. Sosem néztél utána, hogy hogyan is néz ki. Tudod, hogy ki ő, ismersz pár történetet róla, de sosem érdekelt annyira, hogy akárcsak egyetlen képet is megnézz róla. Ami úgy tűnik, hiba volt.

- Még mindig mesésen áll neked ez a ruha – bókol, miközben te újra elpirulsz és egyre több szempár tapad rátok.

- Köszönöm – motyogod halkan. – És azt is, hogy kifizetted – nézel rá egyetlen pillanatra. Többre egyszerűen nem vagy képes.

- Igazán nincs mit – mosolyodik el lágyan. – Felkérhetlek táncolni? – nyújtja feléd a kezét, te pedig hirtelen nem tudod, hogy mit is mondj.

- Én nem ezért vagyok itt – döntesz végül is az igazság mellett. – Újságíró vagyok, nem egy kisasszony, akik közül választanod kell – nézel a szemeibe.

- Hiszed vagy sem, erre rájöttem – kuncog, majd eléd lépve kiveszi a kezedből a fényképezőt és az egyik közelben álló biztonságit magához hívva a kezébe adja. – Erre vigyázz – intézi a szavait a férfihez, majd a kezedet megfogva a tánctérre vezet. Finoman húz közelebb magához és kezd el mindkettőtöket lágyan ringatni a zene ütemére. – Mesélj magadról valamit – töri meg a kettőtök közé beálló csendet.

- Seonghwa én nem... – kezded, de nem hagyja, hogy befejezd.

- Shh – érinti mutatóujját finoman az ajkaidhoz. – Azt kértem, hogy mesélj magadról valamit – mosolyodik el kedvesen és még szorosabban húz magához.

- Nem tudom, hogy mit mondhatnék – hajtod le a fejed, de az állad alá nyúlva felemeli azt, hogy a szemeidbe nézhessen.

- Kezdetnek mondjuk áruld el, hogy van-e valakid – villant rád egy huncut mosolyt, aminek hála lassan újra felveszed egy komplett pipacsmező színárnyalatát. Mivel megszólalni képtelen vagy, csak tagadólag megrázod a fejed, ami csak elégedett mosolyra készteti a téged ölelő férfit. – Gyere velem – csúszik a keze a tenyeredbe hirtelen és futásnak eredve húz maga után, amíg az udvar egy kissé eldugottabb részéhez nem értek.

- Te megőrültél? – liheged. A kastélyból halkan hallatszik a zene, ahogy végre a szíved nem a füledben dobog.

- Kicsit talán – neveti és lehúz magához a fűbe, ahol azonnal magához is ölel. A lábai közé huppanva veszel el a karjaiban, amik jól esően ölelnek a meleg testéhez. Hiába a kora nyári idő, az esték még hűvösek, így jól esik a bőréből áradó forróság, ami kellően felmelegít. Hosszú percekig csendbe burkolóztok mindketten elmerülve a saját gondolataitok között. Neked folyamatosan az jár a fejedben, hogy mit is keresel itt tulajdonképpen, ő pedig ki tudja merre jár lélekben. – Nem akarok megnősülni még – szólal meg hirtelen, mire te csak kíváncsian felé fordulsz továbbra is az ölében ülve.

- Akkor mire ez a cirkusz? – utalsz a benti bálra kissé elfintorodva.

- A szüleimet nem érdekli, hogy én mit akarok vagy mit nem – ismeri be kelletlenül, miközben az ujjai a gerinced mentén kezdenek lágyan zongorázni. – Most kicsit úgy vagyok vele, hogy engem sem az, hogy ők milyen nőt képzeltek mellém – rántja meg a vállát. Talán nem szándékosan teszi és biztos vagy abban, hogy észre sem veszi, de a szavai igencsak megbántanak, pedig tudnod kellett volna már az elején, hogy mire megy ki a játék...

Ez nem egy tündérmese, ahol a gazdag herceg beleszeret a szegény lányba... bármennyire is szeretnéd, hogy így legyen.

- Szóval csak egy eszköz vagyok, hogy bosszantsd kicsit őket? – kérdezed kiábrándultan és igyekszel felkelni a földről, miközben magadat ostorozod, hogy voltál olyan ostoba, hogy - még ha csak pár percre is - elhitted, hogy ebből lehet valami. Hogy nem tűnt fel, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mit is akarna ő egy magadfajtától?!

- Félreértesz, T/N – húz vissza egy édes mosollyal az ajkain. – Ha az lennél, nem fizettem volna ki a ruhát – simít végig a testeden a fekete anyag mentén. – Bár tényleg remélni sem mertem, hogy valaha viszont látlak.

- Visszaadom a ruhát – dacoskodsz.

- Nem kell – nevet fel. – Félek, rajtam nem állna ilyen jól – emel az ölébe és ezúttal jóval közelebb kerülsz hozzá. – Édes voltál a boltban, ahogy mérgelődtél – simít az arcodra. – Olyan életszerű... vagy nem is tudom – mélázik el egy pillanatra. – És én életszerű lányt akarok magam mellé. Olyat, aki veszekszik velem, aki megmondja, ha nincs igazam. Aki ellenkezik és van véleménye, amit nem fél megvédeni, ha kell. Amikor visszautasítottad az ajánlatom, eldöntöttem, ha kell a világot is körbe járom, hogy rád találjak. Olyan más vagy, mint amilyen nőkkel körbe vagyok véve. Láttad, nem? – bök a fejével kissé kiábrándultan a kastély felé. – Itt vannak, engem akarnak, készek lennének az életüket hozzám kötni, miközben semmit sem tudnak rólam. Lehet valójában pszichopata sorozatgyilkos vagyok, de ez fel sem merül bennük, csak a pénzt látják. Szeretem az anyám, de lassan már nekem rossz nézni, ahogy minden nap aláveti magát az apám akaratának, mert így van meg az anyagi biztonsága. Nem akarok ilyen házasságot – ismeri be. – Valódi, boldog kapcsolatot akarok egy olyan lánnyal, aki engem lát, engem szeret. Olyan házasságot, ahol veszekszünk és kibékülünk, ahol együtt döntünk, ahol a feleségem nem fél nekem nemet mondani – önti ki a szívét.

- Én sem ismerlek – mutatsz rá a tényre.

- De hajlandó lennél rá? – szegezi neked a váratlan kérdést, ami beléd rekeszti a szót. – És most vonatkoztass el a családomtól, az örökségemtől, mindentől – fűzi hozzá, ahogy látja a kétséget az arcodon. – Hajlandó lennél megismerni az igazi Park Seonghwat?

- Azt hiszem, igen – motyogod halkan kettőtök közé és továbbra is csak nehezen hiszed el, hogy ez nem csak egy álom.

- Egyet kérek csupán – mosolyodik el, miközben az arcodat cirógatva csökkenti köztetek a távolságot.

- Mi lenne az? – kérdezel vissza, miközben a kezeid lassan utat találnak a hollószín, puha tincsek közé.

- Csak a jó tulajdonságaimat írd le a cikkben – kuncogja, majd mielőtt felnevethetnél, határozottan az ajkaidra tapad. Képtelen vagy nem belenevetni a csókba és egy idő után ő is csak vigyorog, de egymástól elszakadni nem vagytok hajlandóak. – Nem tudok neked szerelmet ígérni még, de... – pihegi, ahogy elváltok egymástól és a homlokát a tiednek dönti.

- Nem is kell – hallgattatod el ezúttal te őt. – Kezdetnek ennyi épp elég – bújsz a nyakába, miközben már tudod, hogy mi lesz a holnap megjelenő cikked impozáns címe; Modern tündérmese... csak azt felejted majd ki belőle, hogy mindez épp veled történik.