Az élet nem egyszerű.

Akkor meg végképp nem, ha nem azt szereted, akit kéne. Ebben az időszakban pedig pláne nem. Ki meri megcsókolni a párját az utcát, amikor mindenki fegyverrel a kezében szaladgál? Már ha ki mersz menni egyáltalán az utcára. Szörnyű időket élünk. Hál' Istennek a mi falunkat elkerülik ellenségeink, hiszen céljuk nem éppen ebbe az irányba van, de ha valaki mégis eltévesztené a házszámot, egy golyót kapna ajándékba a fejébe apámtól. Ő oktatja azokat a férfiakat, akik a frontra készülnek, szóval nem ismer kegyelmet akkor, ha meglát valakit nem hazai színekben. Nincs rosszabb érzés, mint amikor hallod a puska elsülését jelző dörrenést, és tudod, hogy valaki bejött, de tovább már nem tud menni.

Ilyenkor általában valami boldogabbra gondolok, ami kiszakít abból a szörnyűségből, ami odakint van. Például a tavalyi nyárra. Az egy megismételhetetlen élmény, hiszen akkor találkoztam életem szerelmével.

Benett minden lány álma. Kár, hogy meleg. Bár nekem pont, hogy kapóra jön. A Bűnön találkoztunk. Egy fesztivál a tengerparton, aminek olyan fura neve van, hogy annál már csak a jelmondata rosszabb. De olya rossz, hogy az már jó. Kinek jutottak eszébe ezek a sorok egy tinédzsereknek való szórakozóhelyről, hogy „Mert itt garantáltan elvesztesz valamit. A telefonod, a tárcát, de lehet, hogy éppen a szüzességed. Itt nincsenek limitek, se korhatárok. Ez itt a szabadság tetthelye". Ha csak erre gondolok mosolyra húzódik a szám, és akkor még nem is kúszott be a fejembe az a barna hajú félisten, aki miatt én is bűnös lettem, bár én csak az első csókom miatt. Csak nem adom már oda valakinek az ártatlanságomat egy hét után? Azért még az önbecsülésem megvan.

Bár, ha rá gondolok, már bánom, hogy nem tettem. Nem mintha egy elhalaszthatatlan pillanat történt volna akkor, csak sokkal könnyebb lett volna. Egy helyen, ahol senkinek nincsenek ítéletei, ahol mindenki elfogad úgy, ahogy vagy, nem számítasz, kit szeretsz vagy hogy nézel ki. Semmi nem jobb annál az érzésnél, hogy azért szeretnek, aki vagy. Sokkal jobb lett volna ott élvezni mindent, amíg lehetett, mikor még nem tudtuk, mi vár ránk pár hónap múlva. Hiszen, így, ilyenkor, ebben az időszakban senki nem mer valami olyat csinálni, amit mások nem szoktak. Perpillanat egyáltalán kimenni az utcára fegyvertelenül. Mert lehet, hogy háború van, de nem osztogatták a fegyvereket mindenkinek, akinek nem volt, inkább közölték velük, hogy hogyha netán egy betolakodó bejutna a városba, akkor azok, akik a helységet védik, végeznek vele. Már, ha megtalálják az előtt, hogy ő találna meg valaki ártatlant, aki rosszkor van rossz helyen.

Bár, ilyenkor ki az ártatlan? Hisz mindenki csak a saját és szerettei életét védi egy csapnivaló helyzetben, amibe nincs beleszólásuk.

Úgy néz ki, nem megy valami jól ez a gondolatelterelés Benettel, hogy jobb kedvem legyen. Nem is értem, ugyanis bármikor eszembe jut az a mosoly, amit az ajkai szoktak festeni, nekem is felfelé húzódik a szám. Ó, mennyiszer láttam azt a sunyi vigyort a nyáron! Mégsem tudtam betelni vele. Elnézném egész életemben is, ha lehetne. Remélem, egyszer majd meg is tehetem. Az első dolog, ami eszembe jut róla, az az alkalom, amikor elsőnek találkoztunk. Éppen sorba álltam egy standnál, hogy megvegyem az aznapi babgulyás adagom, mikor az előttem álló srác leszólított:

– Jó reggelt, Szépségem! – üdvözölt a maga módján miközben hátrafordult a várakozás közben.

– Szépségem? Nem mondták még, hogy nem egészséges reggel 11 előtt lerészegedni? Vagy talán tegnap óta nem sikerült kijózanodni? – Megjegyzésemre csalafinta mosolyra húzta száját.

– Sejtettem, hogy azok a gyönyörű szemek nem egy olyan embert rejtenek, aki könnyen adja magát.

– Miért, talán már volt dolgod olyannal, aki egy "szépségem"–re letérdelt? – Tettem fel neki a kérdésemet ujjaimmal macskakörmöt mutatva.

– Persze! Mért, talán nem hiszed el? Volt olyan, akinek szólnom se kellett, csak ránéznem – közölte, miközben egyre közelebb hajolt és mogyoróbarna szemeit belefúrta az enyémekbe. – Következő! – kiáltotta a konyhás nő, jelezve, hogy elment az utolsó vevő is Benett előtt.

– Jó napot! Két adagot kérnék – mire előkészítettem a pénzem, felkészülve, hogy én jövök, egy kar megragadta az enyémet és elkezdett húzni az asztalok felé

– Hé, én még nem is vettem magamnak kaját!
– Te kis Csíra, nem láttad, hogy hoztam neked is? – tolta elém az egyik adag levest, miközben a szemét forgatta.
– Oh. Azt hittem, neked ennyi kell, hogy jóllakj. Amúgy meg milyen csíra? Az előbb még szépség voltam! Fogadok, hogy még idősebb is vagyok nálad – közöltem vele, miután jobban megszemléltem fejét.
– Idősebb? Nem tudom, hogy hogy vagy vele, de nem nézlek idősebbnek 16–nál. Csodálkozom, hogy egyáltalán beengedtek egy ilyen helyre, ahol dől a pia. Én pedig mellesleg 20 vagyok. Úgy nézem, a matek nem az erősséged.

– Ha tudni akarod, 5–ös vagyok matekból. És 19. Szóval, matematikailag szemlélve, akármelyik képletet is használom ehhez az egyenlethez, te tévedtél nagyobbat.

Arca egy pillanatig meglepettséget sugárzott, de rögtön át is váltott a megszokott gúnyos vigyorára.
– A legjobb. Így legálisan ágyba vihetlek – tette szóvá gondolatait, amit nem bántam volna, ha magában tart. Meglepettségem az arcomra is kiíródott sejtelmem szerinte, hiszen hasát fogva röhögni kezd. Ki a fene mond ilyeneket egy olyannak, akivel csak egy órája találkoztak? Nem olyan, aki normális. Vagy józan. Lehet, hogy mégiscsak beletrafáltam. Végül is, egy szóval se mondta, hogy nincs igazam.

– Megkérdezhetem, hogy egy 1–től 10–es skálán mennyire vagy beállva?

– Hát, pontosan nem tudom. Olyan 1–től –1–ig. Tekintve, hogy ma még nem ittam, de reggel hatkor feküdtem le. Akkor ittam egy felest, szerinted maradt bennem valami abból? – tudakolta meg gondolkodó arcot vágva, de fején tisztán látszott, hogy csak az agyamat húzza.

– Hát, ha maradt, akkor jól le tudsz részegedni egy 2 centestől.

– Miért? Talán senki nem mondta még neked, hogy szívesen felhívna a szobájába?

– Őszintén? Tekintve, hogy fiú vagyok, ráadásul meleg, és elég ritkán találkozok hasonlókkal, akik még korban is közel állnak hozzám? Igen. Soha. Senki. Hiányzott? Nem.

– Még is hol a fenébe laksz, hogy nem szoktál találkozni melegekkel? Az Isten háta mögött?

– Az túlzás. Csak egy kicsi faluban, ahonnan nem nagyon szoktam kimozdulni, így nem is találkozok nagyom senkivel. Iborfián. Úgyse hallottál róla, az ország legkisebb helysége.

– Nincs véletlenül mellette egy Petrikeresztúr nevű község is? Mintha úgy rémlene valahonnan.

– De, igen, a szomszéd település! Honnan ismered?

Valahogy felvillanyozott a tudat, hogy ismeri, hiszen, eddig bárkivel beszéltem a falun kívül, – akikből bár nem volt sok – senki sem hallott még róla.
– Á, csak ott lakok, semmi nagy sztori. Viszont ez is mutatja, hogy mennyit mozdulsz ki, mert még én se láttalak eddig életemben, pedig a szomszéd helységben lakom. Márpedig hidd el, hogy emlékeznék arra, ha találkoztunk volna. Biztos nem kéne már magaddal cipelned azt, amit csak egyszer vehetnek el tőled – közölte ezt olyan megszokottam, mintha minden második mondata valami hasonló lenne. Bár, így jobban belegondolva, lehet az is. Egy pár percig még ültünk néma csendben, nyugodtan fogyasztva ebédünket, amíg egy síp meg nem szólalt, jelezve, hogy a koncert hamarosan kezdődik.
– Induljunk – fogta meg kezében a most már üres tányéromat az evőtársam, majd egy útba eső kukába hajította sajátjával együtt és elindultunk a tengerparton fekvő bulisarok felé.

Az előadás hamar véget ért, pedig egymás után vagy három– négy énekes is elfoglalta helyét a színpadon, így mire vége lett, nekem már nem volt szükségen semmire, csak az ágyamra, így utamat a sátrak felé irányítottam. Benett ekkor már rég lelépett egy pár sráccal szórakozni, akiknek volt cigijük és piájuk. Nem csodálom. Én is szívesebben buliztam volna, ha az ő helyében lettem volna, minthogy magammal menjek, aki már ennyitől úgy kidőlt, hogy csak vízszintesen akart már lenni.

Mikor elértem a szállásom bemásztam, felkapcsoltam a kis égősort, amit a tetejére függesztettem, majd vizes flakonom után nyúlva jól meghúztam.

Hosszú nap volt az a nap. Életemben nem volt még olyan hosszú és eseménydús napom azelőtt. De élveztem, és csak ez számít. Valahogy még azt a fafejű barnát is megkedveltem, akinek nincsenek korlátai a beszélgetésben, amikor intim dolgokról van szó. El nem tudom képzelni, hogy. Én persze még a gondolatlába is belepirulok. Nem tudom, mi lenne akkor, ha ki kéne mondanom, de lehet jobb is ez így. Még a végén olyan vörös lennék, hogy paradicsommá változnék. Az elég fura lenne.
Vajon valaki már pirult el valaha annyira, hogy paradicsomnak nézzék?

Fontos gondolatmenetemet a világ nagy dolgairól egy cső zavarta meg, ami éppen a sátrom alján lévő lyukon jutott be és egészen a fekhelyem széléig jutott, majd ott megakadt. Közelebb hajolva megszemléltem új lakótársamat, majd csak annyit hallottam:

– A fenébe, hogy megállt ez a szar! – Állapotomat, ha akartam volna se tudtam volna palástolni.
– Mi a...? – Ez– ez a cucc most beszélt hozzám? Ha igen, nem kapott valami jó neveltetést, hiszen annyit se tudott mondani, hogy csá. Egy kis udvariasság már jár nekem, ha már betört a sátramba, nem?
– Oh, működik! Heló, Csíra!

Jelzőm hallatán egyből rájöttem ki van a vonal másik végén. Egy pontosan olyan ember, akiből kinézném, hogy ilyen ötletei vannak.
– Nem vagyok csíra! A nevem Noel, és mégis mi akar ez lenni? Honnan tudtad, hogy ez a sátram?
– Reggel láttalak, ahogy kiszállsz, Nonó. És miért, nem tetszik? Szerintem eredeti. Nem kell zavarban lenned a jelenlétemtől és mégis tudunk beszélgetni! Amúgy Benett vagyok. De szólíthatsz Mindenhatónak is. Nem fogok megharagudni.
– Ezt te se gondoltad komolyan, ugye, Bobó? Az ötleted nem rossz, ha már ennyire hiányzik a társaságom. Készülj fel rá, hogy hogyha nem válaszolok, akkor már rég egy másik dimenzióban járok!

– Nyugi, képtelenség lesz elaludni a társaságomban.
– A probléma egyedül az, hogy tulajdonképpen nem vagyok a társaságodban. Egyedül a hangodat hallom, ami nem éppen tudatja velem, hogy miért kéne rá figyeljek Álomország helyett.
– Énekeljek talán? Akkor biztos, hogy fennmaradsz. Hidd el, hogyha dalra fakadok, akkor nem fogsz aludni!

– Azt hiszem ezt az ajánlatot inkább kihagyom. Miről szerettél volna beszélni? – kérdeztem, miközben párnámat az ágy azon széléhez raktam, ahonnan a hang jött, majd betakarózva letettem rá a fejem és figyeltem, ahogyan mesélt mindenről, ami éppen az eszébe jutott. Az életéről, a családjáról, a barátairól, a háziállatáról egészen addig, hogy milyen mintás a kedvenc zoknija. Valahogy annyira különbözött az a fiú, akivel most telefonáltam attól, akivel ebédeltem. Talán, mert ott hagyta a védjegyét a babgulyással? Vagy csak a sötétség hozza ezt az őszinteségi rohamot? Már, ha egyáltalán őszinte. De mégis ki hazudna arról, hogy a kedvenc sála az, amelyikre a tesója rávart egy szívet? Csaknem a cukiságaival akar elcsábítani azután, hogy a flörtölés nem jött be?

Hát, ha igen, sikerült, mert sosem leszek úgy belecsavarodva még egyszer senkibe, mint belé.

Annyi ideig voltam az emlékeimbe zuhanva, hogy fel se tűnt, hogy mikor kezdtek el esni az égből a hópelyhek. Olyan gyönyörűek és nyugodtak, ahogy a sötétséggel körülvett lámpafényben megvillannak. Nem érzékelik, mi zajlik körülöttük.

Egy rezgés hangjára telefonomhoz kaptam a fejem, ami egy olvasatlan üzenetet jelzett Benettől. Hál' Istennek! Ha írni tud, akkor biztos jól van. Annyi ideje nem beszéltünk már, mostanában mindenki elvesztette önmagát a kint zajló szörnyűség hatására.

Odanyúltam telefonomhoz, majd megnyitottam az új értesítésemet.

Benett: Besoroztak. Holnap indulok.

Ha százszor nem olvastam újra az üzenetet, akkor egyszer sem. T–tessék? Mi? Csa–csak félreolvastam, ugye? Sajnos már elégszer újraolvastam ezt a szót ahhoz, hogy tudjam, nem.

Besorozták. De miért? Még csak 20 éves? Még alig élt! Mégis miért sorolnának be egy ilyen fiatal embert a hadseregbe, ahonnan elég kicsi az esély, hogy hazatér? Most még kevesebb, tekintve, hogy valószínűleg pont azért teszik, mert már nincs kit. Talán mégsem áll olyan jól a szénánk, mint ahogy azt én képzeltem.

Amikor meghallottam a házunk előtt megálló autó motorját, még mélyebbre süllyedtem a sokk tengerében.

Nem elég, hogy a barátomat besorolták a hadseregbe, ahonnan szinte kizárt, hogy visszajön, de ki más tudta volna ezt megtenni, hogyha nem az én egyetlen és pótolhatatlan édesapám, aki felel az egész megyéért, és aki mindent tud rólam, beleértve azt is, hogy a saját nememhez vonzódok és tavaly találkoztam is valakivel?

Mégis ki tudná kezelni az indulatait egy ilyen helyzetben? Hát én nem tudtam. Alighogy kikászálódtam a döbbenetből lerohantam a nappaliba, ahol megtaláltam a szüleimet.

– Hogy tehetted ezt velem! A fiad vagyok! Ő meg a Szerelmem! Nem küldheted a hadseregbe!

– Sajnálom, fiam! Tudod, hogy nem tehettem semmit. Már így is addig húztam, ameddig lehetett, de itt a vége. Már az összes 20 éves ép férfi elküldtem, sőt még a 19–eseket is. Már csak ti vagytok itt. Szeretném, ha lenne annyi öröm ebben a borzasztó munkában, ahol mindenkit küldök a halálban, hogy a fiamat itthon tarthatom.
Szavai ellen nem tudtam kötekedni. Hiszen megoldani vele úgyse tudnék semmit. Annak kell örülnöm, hogy addig húzta ameddig tudta.

– Köszönöm, hogy segítettél nekünk megmenekülni. Hogy mindent megtettél, amit megtehettél!
Könnyeimet szabadjára engedve átöltem őt, fejemet a nyakhajlatába rejtettem és úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Ami egyrészről igaz is.

– Sajnálom, hogy nem tudtam eleget tenni. Hogy nem tudtalak megvédeni mindkettőtöket.

– Még tehetsz valamit, amivel mindkettőnket megvédhetsz.

Hátborzongató érzés lelépni a terepjárókocsiról az örsre, mert bárhova nézel mindenhol olyan embereket visznek, aki vagy már elhunytak, vagy már közel állnak hozzá. Remélem, Benett nincs közöttük. Időn sajnos nincs ellenőrizni, hiszen nem azért hoztak ide minket, hogy nézelődjünk.
Szerencsére már érződött a levegőben a szabadság szele, jelezve, hogy lassacskán ennek az egésznek vége, de még mindig lehetett hallani a távolban elhangzó dörrenéseket.
Kaptunk egy adóvevőt, amivel jelezhetünk a táborban maradt felettesinknek, ha esetleg egy sebesültet találnánk, vagy nem sikerülne a terv.

Ahogy elindultunk a bajtársaimmal befelé egyre több vért láttunk, és a fegyverek hangjai is hangosabban szóltak. Egyik pillanatról a másikra egy hazai színeket viselő fazon bukkant fel az egyik gránát által hagyott gödörből és észre se véve, hogy társak vagyunk, vakon lőni kezdett felénk. A meglepettségtől mozdulni se tudtunk, de szerencsére, miután egyikünk hátra esett, valaki észhez tért és visszaküldte a feladónak az ajándékot.

Eddig bele se mertem gondolni, milyen lesz majd itt kint, de míg a kapitányunk jelzett, hogy van egy sebesültünk, akin bár valószínűleg, ha sokáig jönnek, akkor már nem lehet segíteni, megértettem, hogy bármennyire is szörnyűnek képzeltem ezt a helyet semmihez nem lehetett hasonlítani azt az érzést, amikor valaki a szemed láttára veszti életét. Mert pontosan ez történt.

Ott feküdt egy barátom a földön, akivel együtt próbáltuk boldogabbá tenni ezt a helyet az utóbbi napokban, fennakadt szemekkel. Vele többé már nem tudunk majd közösen nevetni, amikor vége lesz ennek az egésznek.

– Ideje szétválnunk. Ti ketten mentek arra, mi pedig erre. Ha valami furcsát láttok, vagy netán egyikőtök megsérül, hívjatok!

Egy nagyot bólintva elindultunk a párommal a többiekkel merőleges irányba. Úgy egy óra múlva egyre hangosabb dörrenések hangzottak, ami hallat gyorsabban kezdtük el szedni a lábainkat abba az irányba, hogy segítsünk a társainknak. Ahogy egyre közelebb értünk egyre nagyobb lett a füst a sok lövöldözéstől, így fegyvereinket magunk elé fogva lassan, figyelem mentesen próbáltunk minél közelebb érni az ellenséghez.

Utunk közben egy fájdalmas ordítás jött a távolból, amit azon nyomban felismertem. Figyelmen kívül hagyva csapattársam figyelmeztetését futni kezdtem a hang irányába. Amint egy kicsit is eltűnt a füstfelhő megláttam egy ellenséges színekben pompázó férfit, amint éppen Benettre szegezi a fegyverét, aki lábat szorongassa ördögi vigyorral az arcán készen arra, hogy bevigye a második lövést is.

– Noel, vigyázz!

Egyetlen lövés volt az egész, mégis, mintha az életem játszódott volna le a szemem előtt. Boldogság öntött el, amikor láttam azt a barmot a földre zuhanni, még akkor is, ha vele együtt zuhantam én is.