assassination classroom
➘ akabane karma x reader

≫ ──── ≪•◦ ❈ ◦•≫ ──── ≪

≫ ──── ≪•◦ ❈ ◦•≫ ──── ≪

Nagyon izgultál, hiszen egy örökké valóságnak tűnő négy év után végre újra magad mögött hagyhattad a nyomasztóan nagy és zsúfolt Tokyot, hogy újra a szülővárosodban lakhassatok.

Anno nagyon sok mindent és mindenkit kellett hátra hagynod, és bár bízni nem tudtál abban, hogy ezeket visszakaphatod mégis boldogsággal töltött el ennek a reménye.

Nem a régi házatokat sikerült visszavásárolni a szüleidnek, de ennek ellenére mégis örültél az ismerős környezetnek, még ha egy teljesen másik környékre is költöztetek vissza.

Hatalmas gyomorgörccsel másztál fel a hegyen, a 3-E osztály felé. Mert igen, a jegyeid nem voltak elég jók ahhoz, hogy a főépületben tanulhass, de a szüleid minden áron a Kunugigaokába akartak iratni. Szegényeknek fogalma sem volt arról, hogy mit jelent ebben az iskolában az E osztály részének lenni, de nem is tervezted megosztani velük.

A polip-tanár híre valahogy jobban érdekelt, mint pár gúnyos szó ismeretlenektől.

Aznap nem tudtad eldönteni, hogy mi sokkolt jobban. Az, hogy a tanárotok tényleg egy polip és nemcsak valaki fura tréfája volt, vagy az, hogy a terembe lépve az első amit megláttál az a régi legjobb barátod volt.

Minden gondolat gondolat maradt a fejedben, a torkod pedig teljesen kiszáradt. Bár a korai órák miatt nagyon kevesen voltak a teremben, de még így is úgy érezted, mintha a világ minden embere téged nézne abban a pillanatban. A tested megfagyott és ha akart volna se tudott volna bemenni senki a terembe, mert a lábad az ajtó küszöbére fagyott.

- Na-na-nagisa? - a hangod bizonytalan volt és a kelleténél is sokkal hallkabb. A fiú feléd fordulva csak nézett rád legalább két percig, majd kicsit felderült az arca.

- (név)-chan? - enyhén elmosolyodott, neked pedig egy kő esett le a szívedről, hogy még ha neheztel is rád, nem tervezi ott, idegenek között, egy osztályteremben a fejedhez vágni.

- Izé... - az ujjaid kezdted el tördelni, megszólalni sem tudtál, főleg akkor, amikor a fiú ijedten megragadta a csuklód és kirángatott a teremből.

- Ki kell iratkonzod! - vágta rá egyből, te pedig teljesen lefagytál.

- Értem, hogy megutáltál, mert itt hagytalak titeket, de ennyire ne mutasd ki... - motyogtad az orrod alatt.

- Nem erről van szó! - Nagisa heves kézmozdulatokat tett maga előtt teljesen zavart fejjel, te pedig végképp nem értettél semmit. - Egyébként nagyon örülök neked! - mosolyodott el újra, de hamar aggódóvá vált az arckifejezése.

- Kezdek összezavarodni - a gondolataid csak úgy cikáztak az érzések között és már fogalmad sem volt róla, hogy mit kéne tényleg érezned.

- Hát mert izé... Biztos tudod, hogy miként bánnak itt az E osztályosokkal! - a tény, hogy elgondolkozott a válaszon és le is izzadt közben, kezdte benned azt az érzést kelteni, hogy tereli a témát.

- Tudom, de nem zavar - mosolyodtál el. - Inkább beszéljük meg az elmúlt éveket! - csillantak fel a szemeid, majd ekkor ért téged a felismerés első hulláma. - Ha te itt vagy, akkor Karma is, igaz?

- NINCS! HAZA KELL MENNED, MERT A FŐÉPÜLETESEK GONOSZOK! - Nagisa elkezdett téged a főbejárat felé tolni, de aztán mintha megijedt volna irányt változtatott a hátsó kijárathoz.

- Nagisa? Hahó! Hé! - próbáltál megállni vagy hatni rá, de a kék hajú hajthatatlan volt. Fogalmad sem volt arról, hogy mi történik körülötted, de volt egy érzésed, hogy ha tudatában lennél se nagyon tudnál mit kezdeni a helyzettel.

A hátsó kijárathoz igyekezve összefutottatok az -feltehetőleg- egyik osztálytársatokkal, aki elég érdekes pillantásokat vetett a párosotokra.

- Nagisa-kun? Ő nem az új diák? - a számodra idegen lány kérdésére régi barátod végre megállt, de aztán újra hevesen terelni kezdett téged.

- Nagisa! - kiáltottad el magad végül, amint sikerült valamennyire összeszedned magadat. Megvetetted a lábadat és kérdően hátra fordultál. - Mi a fene folyik itt? Csak annyit kérdeztem, hogy itt van-e Karm- - nem tudtad befejezni a mondatod, mert a kék hajú a szádra tapasztotta a tenyerét, de akkorra ez már késő volt.

- Karma-kunt keresed? - szólalt meg újra az amúgy teljesen ignorált idegen osztálytárs, mire Nagisa szabályosan lesápadt. Te bólogatni kezdtél, mert megszólalni még mindig nem nagyon tudtál. - Őt nemrég láttam bejönni.

- Nem látott semmit, (név)-chan! Érzem, hogy lázas vagy, haza kell menned! - ezekre a szavakra nagyjából összeállt a fejedben a kép, hogy mi történik éppen. Lefejtetted magadról a fiú kezét és kissé arrébb húztad a harmadik fél hallótávolságán kívülre.

- Nem akarod, hogy találkozzak vele - jelentetted ki határozottan.

- Nem - hajtotta le a fejét az előtted álló, mire kiszökött egy gondterhelt sóhaj az ajkaid között.

- Nagyon utál, igaz? - a mellettetek lévő ablakon át az udvart kezdted bámulni.

- Ez nem ilyen egyszerű!

- Huh? - oldalra döntötted a fejed és kíváncsian néztél Nagisára. - Akkor magyarázd el!

- Nem lehet! - vágta rá egyből, majd zavartan piszkálni kezdte az egyenruhája alját.

- Kérlek! - megragadtad a vállát és szinte könyörgő szemekkel néztél rá. - Annyira hiányoztatok mindketten! - az utolsó szót direkt kihangsúlyoztad, de ez sem gyakorolt elég nyomást rá.

- Tényleg nem lehet - hallottad a hangján, hogy őt is bántja valami, de egyenlőre nem tetted szóvá. - Figyelj, ez nagyon bonyolult, beszéld meg vele, ha ennyire hajthatatlan vagy, de továbbra is azt javaslom, hogy most menj haza és tegyél úgy, mint aki még mindig Tokyoban van.

- Ezt te sem kérheted tőlem - suttogtad letörten. - Tudom, hogy borzalmas embernek gondoltok, de nem az én hibám volt és "csak" négy évre-

- Egyáltalán nem erről van szó! - vágta rá a kék hajú, majd ekkor szembesültetek a ténnyel, hogy alig másfél perc maradt az első órátokig. - Gondold át még egyszer! - azzal elfutott a terem felé, te pedig ott maradtál megannyi zavaros és önmarcangoló gondolattal.

―

Nagisa egyáltalán nem hazudott neked. Az egész heted azzal telt, hogy próbáltad utolérni Karmát, de nem hogy ignorált, hanem egyenesen elkerült téged. Ráadásul látványosan.

Az osztály gyanúja, hogy beépített bérgyilkos vagy hamar elszállt, hiszen sokkal jobb dolgod is volt, mint merényletet szervezni a tanárod megölésére. Egy merénylet mondjuk jól jött volna a vörös démon ellen is, de gyanús volt, hogy egy fához kötözve se nagyon állt volna szóba veled.

Nagisával sokat beszélgettél, de a Karma-témát még mindig kerülte, pedig a kétségbeesettséged majdnem megtörte őt minden alkalommal.

Aznap, amikor megoldást találtál a problémádra, épp egy fa alatt ültetek ebéd szünetben a kék hajúval. A téma a szokásos volt, és szokásos végkimenetelre is számítottál, mégsem adtad fel.

- Szóval-

- Bele se kezdj, (név)-chan! - sóhajtotta kék hajú, amint megérezte mit szeretnél tőle.

- Akkor inkább mondj el mindent, mert amíg ez nem történik meg úgy is újra és újra belekezdek majd ezt te is tudod!

Nagisa felsóhajtott a szavaidra. - Legyen.

Felcsillantak a szemeid és a világ minden boldogságával néztél rá. Megszólalni sem mertél nehogy meggondolja magát.

- Igazából megígértem, hogy sosem beszélek erről, de talán mindenkinek jobb, ha egyszer az életben megszegek egy ígéretet - kezdett bele a legjobb barátod, az ebédjét pedig lerakta, hogy az se terelje el a figyelmét. - Ő... szeretett téged.

- HEE?!?!

- Aznap akarta elmondani neked, amikor bejelentetted, hogy elmentek.

Ezekre a szavakra szabályosan összeszorult a mellkasod és felpattantál a földről.

- MOST AZONNAL BESZÉLNEM KELL VELE! - megragadtad Nagisa vállát, aki eléggé megszeppent, de aztán csak elmosolyodott.

- Ilyenkor a szikláknál van. Tudod, amit egyszer már mutattam - bólintottál a szavaira és az ebéded ott hagyva rohantál a cél felé.

Elhatároztad, hogy most tényleg nem fogod hagyni, hogy csak úgy ignoráljon téged.

Amikor a Nagisa által említett helyre értél, tényleg ott találtad Karmát. Szokásosan, amint meglátott téged, felállt és lazán el akart sétálni onnan.

Kétségbeesetten kiáltottad el magad, hátha megpuhítja őt. - ÉN IS SZERETTELEK, TE IDIÓTA!

Ezek után tényleg megtorpant és meglepetten fordult vissza az irányodba. Annyira lesokkolták a szavaid, hogy még egy kis ideig nem tudta összeszedni magát. Ezt az időt nem hagyhattad elveszni.

- Szerinted én el akartam menni?! A FRANCOKAT! Mégis ki az, aki önszántából ott akar hagyni mindent, ami fontos neki?! ÚGYHOGY NE LEGYÉL ÖNZŐ ÉS SZÓLJ HOZZÁM VÉGRE!

- Én tényleg nem akarom előlről kezdeni a barátságunk. Felesleges.

- ...tessék? - felesleges. Ez az egy szó járt a fejedben. Komolyan kezdtél kétségbeesni, de aztán meghallottad a következő mondatát és hosszú négy év után végre újra a fellegekben érezted magad.

- Viszont egy randira eljöhetnél.

≫ ──── ≪•◦ ❈ ◦•≫ ──── ≪

kérte: Weeb_for_a_life

― 𝙙𝙖𝙩𝙚 : 2021 / 03 / 31