Lauren és Bucky mereven nézték egymás. Lélegzetük felgyorsult az agyuk pedig kikapcsolt. Hogy mit kéne mondaniuk? Egyikük sem tudja.
– Lauren. – lépett egyet előrébb Bucky. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a kedvese áll előtte.
– Bucky. – lépett egyet előrébb Lauren is.
– Mégis, hogy.. – tette fel volna a kérdést a férfi, de a szavak a torkán akadtak. Lauren nem akart tovább vágyakozni a férfi után ezért karjaiba futott, amik erősen préselték hozzá. Bucky ekkor tudta, hogy tényleg él kedvese, hogy tényleg itt van vele. A lány felnézett rá, Barnes pedig abban a pillanatban csapott le ajkaira. Bucky keze, Lauren combjaira csúszott le a lány pedig véve a lapot felugrott és lábait a férfi derekára fonta.
– Annyira hiányoztál.– mondta Barnes két csók között majd végül egyikük sem szólalt meg csak hagyták, hogy nyelvük táncot járjon és vágyaik kiteljesedjenek.
Barnes lassan lefektette Laurent az ágyra, de még így sem szakadt el tőle. Kezei a lány meleg bőrét simogatták, még Lauren elhúzódott tőle.
– Nem akarod? – Nézett fel rá Bucky. Lauren egyik kezét a férfi arcára tette még a másikkal a hajába túrt.
– Tetszik ez a haj. – Mondta Lauren majd el is kuncogta magát és meg csókolta a férfit. Bucky hosszú haja a múlté, kellett neki valami új, valami ami nem köti a múlthoz és a rövid haja mellett döntve levágatta a hosszú haját.
Most csak ők voltak és csak ők számítottak. Meleg bőrük egymásét simogatták, miközben teljesen egyé váltak, mint a tökéletes kirakós darabok, kiegészítették egymást.
– Soha nem engedlek el. – felelte sóhajtozva Barnes, miközben Lauren nyakát csókolta, aki a fellegekben járva hátra hajtotta a fejét.
Még most sem akarja elhinni ezt az egészet Bucky, pedig itt tartja a kezei közt Őt. Csak is Őt.

– Hiányoztál. – mondja Bucky, Lauren oldalát simogatva. – De mégis, hogyan?
A lány felnézett rá majd közelebb húzódva, Barnes mellkasára hajtotta a fejét.
– Nem tudom. – sóhajtott. – A Kapitány talált rám. Semmire nem emlékeztem, csak amit mondtak nekem. – tartott egy kis szünetet majd felhúzva magát a férfi szemeibe nézett. – Jonathan hazudott nekem. Azt mondta, hogy az unokatestvérem és, hogy autóbalesetett szenvedtem. Aztán Steve és Tony eljöttek értem majd képek felvillanásával vissza kaptam az emlékezetem. – mondta és állát a férfi mellkasán megtámasztotta majd úgy figyelte.
– Jonathan mindvégig tudta, hogy életben vagy és nem szólt nekünk? – ráncolta mérgesen a szemöldökét Bucky. Lauren bólintott. – Nagy szerencséje, hogy nincs itt.
Lauren halványan rá mosolygott majd Barnes ujjaival a lány hajába vándorolt.
Lauren egy ideig csendben figyelte Barnest, miközben fogalmazott magában egy mondatot. Nem is lehet mondatnak mondani, inkább egy szón gondolkodott, hogy ki mondja-e vagy nem.
– Bucky. – nézett bele szemeibe. A férfi hümmögöt, de Lauren nem szólalt meg.
– Csak bátran. – biztatta egy idő után.
– Tudod.. – nézett oldalra, de nem tudott megszólalni csak várt és figyelmét próbálta elterelni. Feszülten, egyben izgatottan nézett vissza Buckyra. – Szeretlek.
Bucky szemei elkerekedtek, hirtelen levegőt sem tudott venni.
– Én is szeretlek. – mondta miután nyelt egy nagyot. Egy csókkal pecsételték a bűvös szót majd az egész napot együtt töltötték. Lauren érezte a többieken, hogy mindannyian kissé furcsán viselkednek, de ezt nem tette szóvá, hisz tegnap még halottnak hitték.

Még egy emelettel kevesebb lett és az épület dőlni kezdett.
– Srácok! Négy..
– Szeretlek! – nézett rá Clint miközben a falon lévő nagy lyukhoz léptek.
– Én is. – felelte Lauren és hátrébb állt, hogy legyen lendülete az ugráshoz.
– Kettő.
Iramodott meg Lauren.
– Egy.
Clint ki esik a nagy lyukon még Lauren próbálja magát felkészíteni arra ami most következik. Nem kap levegőt, a torkát marja, szinte fáj lélegeznie még alatta beszakad a padló. Leesik a következő szintre rá pedig egy nagy beton darab, amit több követ. Csontjai fájdalmasan reccsennek majd érzi ahogyan az épület földet ér és egy újabb beton darab zuhan egyenesen a fejéhez.

Csapzottan, kapkodva ült fel az ágyban az éjszaka közepén. Barnes a szekrény mellett állva figyelte a lányt majd a kezében tartott pólót fel kapva magára rohant mellé.
– Mi a baj? – simította kezét a lány karjára, aki észrese vette, hogy úgy remeg, mint a nyárfalevél.
– Semmi. – felelte fejét pedig Bucky mellkasába temette.
– Úgye tudod, hogy nekem elmondhatod? – húzódik el egy kicsit Bucky. Lauren bólint és egy ideig élvezi a férfi ölelését majd kibújva mellőle elindul az ajtó felé. – Hova mész?
– Csak megyek iszok valamit. – felelte Barnesra ránézve, aki már állt volna fel az ágyról. – Egyedül. – vágta rá Lauren, mire Bucky hirtelen felnézett rá és vissza ült az ágyra. – Egyedül is megy. – villant egy enyhe mosolyt, hisz az elébb jól rá förmedt. Torok köszörülve hagyja el a szobát és Péntek segítségét kérve siet a konyhába. Nagyobbnak és zavarosabbnak találja az épületet, így első ismertségre, bár ha kiismeri minden porcikáját, ezzel nem lesz baj.
A konyhába érve Stark megpillantotta Laurent és egy pillanatra, mintha feszülté vált volna a férfi majd teste újra elernyedt.
– Jó, hogy itt vagy. Bár párszor a frászt fogod hozni rám. – emelte poharát a lány felé majd elindult a liftekhez. Lauren elhúzva a száját lépett a hűtőhöz.
– Ne is hallgas rá. – szólalt meg egy hang a háta mögött. Lauren ijedtében ugrott egy kicsit majd hátra fordulva mérgesen nézett a Kapitányra.
– Én, Tonyra. Te pedig rám. – nyugtatta le magát a lány majd egy üdítőt kivéve becsukta az ajtaját.
– Nem akartam. – mosolyog rá Steve.
– Mi járatban az éjszaka közepén? – fordult meg kezében az itallal és a pultnak dőlve nézett rá a férfira.
– Ezt én is kérdezhetném. – nézett rá kérdően Steve, mire a lány ajkait össze préselte. El mondja neki vagy nem? Lehet csak egyszeri alkalom, inkább nem mond semmit.
– Én tettem fel hamarabb a kérdést. – ivott bele a pohárba.
A Kapitány rosszalóan megrázta a fejét.
– Meg kellett beszélnünk néhány dolgot.
– Stony csapat építő tréning? – húzta fel a szemöldökét Lauren.
– Te miért járkálsz késő este? – hagyta el a füle mellett előző kérdést és minden figyelmét a lánynak szentelte.
Lauren fejét lehajtotta és a zokniba bújtatott lábát figyelte. Az most érdekesebbnek bizonyult, mint más.
A Kapitány türelmesen várt és mikor rá jött, hogy nem igen fog beszélni hangosan felsóhajtott.
– Rendben. – mondta néhány lépést téve a lift felé. – Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod?
Lauren bólintott, hisz mi mást kéne tennie? Ez a nekem bármit elmondhatsz nem megy olyan könnyen. Ez egyáltalán nem is így megy.
Miután a Kapitány eltávozott, ő csak fel ült a pultra és onnan figyelte a csillagos eget, sőt ott éjszakázott. De nem is vette úgy szívére azt az estét, hisz egyszeri alkalomnak hitte. Viszont mikor már a harmadik estéjét töltötte ott az álom miatt már kezdte úgy érezni, hogy súlyosabb ez a dolog és bár senkinek sem szólt róla mégis elég hamar rá jöttek.
– Mióta vannak rémálmai? – kérdezte a Kapitány mikor le ült Bucky elé és elé tólta a még forró kávéját.
– Amióta vissza hoztátok. – dörzsölte meg fáradt szemeit Bucky. Lauren bár úgy érzi, hogy csak ő nem tud éjszakánként aludni, ez nem így volt.
– Nem mondta el, hogy miről álmodik? – simogatta ujj begyeivel a bögre oldalát Steve.
– Nem. Mindig ide jön a konyhába és meg kér engem, hogy maradjak szobában. – sóhajt a Katona.
– Ez nem rossz Bucky. Nem szeretné rád zúdítani a problémáját.
– De muszáj bele vonnia, hisz egyedül nem tudja megoldani, én pedig tudnék segíteni neki. – nézett maga elé. – Vagyis megpróbálnék. – ivott bele a bögréjébe. Barnes majd ki ugrott a bőréből, hogy a szerelmével lehet újra mégsem ugyan olyan minden, mint az esett előtt. Jelentősen megváltozott minden és mindenki.
– Mondott valamit a hajadra? – mosolygott rá Steve, miközben a rövid hajtincsekre nézett.
– Miért jön mindenki a hajammal? – ráncolta a homlokát Barnes.
Ebben a pillanatban nyílt ki a lift és lépett elő belőle Lauren. Steve felállt majd köszönt a lánynak és távozott a helyiségből.
– Szia. – köszönt a férfinak mosolyogva, amint le ült vele szemben. Bucky fel nézett rá és mélyen a karikás, alig csillogó szemekbe nézett.
– Hogy vagy? – kérdezte Barnes és a lány mosolyát nem viszonozta, hisz nem tudta. Azt se érezte igazságosnak, hogy Lauren nem kér a segítségéből.
– Jól. – törlődött le Lauren mosolya és az asztalt kezdte el nézni. Egy ideig így ültek csendben.
– Ühüm. – hümmögött Barnes majd a zsebében kezdett el matatni. Lauren végig kísérte a mozdulatait majd mikor meglátta, hogy a férfi mit is húz elő a zsebéből, szemei tágra nyíltak, ahogyan az ajkai is elnyíltak egymástól. – Emlékszem, mennyire tetszett neked. – simított rajta egyet. Rá nézett majd a lány mögé állt, kinek a lélegzete is elakadt-e pillanatban. – Remélem egyszer megengeded, hogy segítsek. – suttogta Lauren fülébe mikor már fel helyezte a lányra az ajándékát. Egy apró, meleg csókot nyomott a lány arcára majd kávés bögréjét meg fogva távozott a konyhából. Lauren Szomorúan nézett maga elé, egyáltalán nem tudta és nem is akarta, hogy bárki tudomást szerezzen az álmairól.
Miközben belül mardosta a rossz érzés, meg fogta a nyakában lógó, ezüst L betűs nyakláncot és néhány simítás után a tenyerébe zárta, majd lassan a könnyei is lefelé gördültek az arcán.