Milyen érzés lehet ugy élni hogy a bátyád egyik napról a másikra magadra hagy? Rendkivül kiábránditó. Főleg azért mert mindig mindenben melettem állt és segitet nekem hogy ne érezem magamat egyedül a középiskolában is mivel nem voltak barátaim és kiközösitetek. A bátyámra viszont mindig támaszkodhatam ha valami problémám volt vagy ha deppresziós voltam. Ő mindig segitet nekem és szeretet. De ha valaki szeret az miért lép le és hagy teljesen egyedül? Ennek már lassan három éve. Három tetves éve nem keresett. Nem írt és nem űzent.  Teljesen összetörtem és nem láttam a kiutat ebből a mély gödörből amibe bele lökött a saját bátyám. Pedig ő volt a világ legcukibb bátya, nála kedvesebb és tiszetelet teljesebb embert nem láttam. Mindenkivel és mindekihez kedves volt és undvarias. Még is miért hagyott magamra amikor szeretet? Miért tört össze teljesen amikor tisztában volt azal hogy rajta kivül nekem senkim sem volt akinek elmondhatam a bánatomat? A szüleim bár minta szülők még is annyit dolgoztak hogy ritkán töltőtünk együtt egy teljes napot.  Szeretek engem de néha ugy éreztem a munkájuk sokal fontosabb mint a saját gyerekeik és néha ez teljesen kiboritot és idegileg is kikészitet. Regetegszer lett volna szükségem egy anyai ölelésre és egy apai jó tanácsra de annyit dolgoztak hogy sosem voltak képesek ott lenni amikor keleltek. Egyedül a bátyám volt aki ott volt melettem és mindig felviditot amikor szomorú voltam.  Nagyon mérges voltam a szüleimre és emiatt sokszor nem tudtam az indulataimat kontrolálni és rájuk zuditom minden felgyülemlet indulatomat. Bántot hogy nem voltak ott még a ballagásomon sem. Amikor apával kelett volna keringőznőm ő kint telefonált én meg egyedül álltam ott és néztem ahogy az osztályomban mindenki az apjával keringőzik csak én nem. Rosszul esett de le nyeltem hiszen náluk tényleg nem is kívánhatam jobb szülőt. De azt már nem tudtam lenyelni hogy elfelejteték a saját lányuk szülinapját. Egész nap vártam hogy felköszöntsenek. Azt hittem hogy ugy teszenk mintha elfelejtetek volna mint a filmekben de kiderült hogy ez meg sem igy volt. Nekem eleg lett volna ha csak azt mondják "boldog 18.-adik szülinapot haemin" -de ehelyet most is egy űzleti vacsorára vagyunk hivatalosak ahová kénytelen vagyok elmenni én is.

-Haemin kérlek ne vitatkoz és csatold be a biztonsagi ővedet-parancsolt rám apa de figyelmen kivül hagytam és inkább karba fontam kezemet magam előtt.

-Anya, apa tudjátok milyen nap a mai?-kérdeztem izgatótan még nem adva fel a reményt hátha az étteremben vár rá az ajándék

- Egy átlagos nap?-kérdezet vissza apa unottan -Ugyan haemin, nincs kedvem kitalálosdit játszani amikor egy fontos vacsorára vagyunk mind meghíva -felelte érces hangon mire csak csalódottan hatra vettem magamat a hátsó ülésen. Nem csak hogy a szüleim felejteték el hanem a saját bátyám is aki kitudja hol lehet éppen.  Még ennyi év után is elvártam hogy küldjön egy levelet vagy bármit.

-Haemin szívem ha lehet a vacsorán mosolygj és probálj meg kedvesebb lenni az emberekel-szólalt meg anya egy vigyorral az arcán amire csak megforgatam szemeimet-Ott lesz minho is -huzogata fel és le a szemöldökét mire elegem lett és kifakadtam. Minho az a fiú akivel a szüleim mindenképpen összeakarnak hozzni annak ellenére is hogy elmondtam nekem nem hogy nem tetszik de egyenesen undorodom tőle és a birtokló mániájától.  De anyáéknak fontos az üzlet igy minden kővet megmozgatnak hogy sikerüljen.

-Elegem van hogy sosem vagyok itt mikor szükségem lenne rátok-fakadtam ki a kocsiban ülve amikor már nem birtam tétlenül hallgatni ahogy a következő tárgyalást tervezgetik-A bátyám is lelépet pedig azt hittem szeret, még is magamra hagyott-eredtek meg könnyeim -Most meg a saját szüleim is elfelejtik hogy ma van a szülinapom

-Tudod hogy csak a te érdeked haemin kérlek értsd meg-fordult hátra anya egy apró fáradt mosolyal -Sajnáljuk hogy kiment a fejünkből igérjük majd megünnepeljük

-Már lassan két éve ezt hallgatom anya, már elegem van.- emeltem fel kicsit a hangomat könnyeim meg utnak törtek.-Igérem, igérem. Mindig megigértek valamit de sosem lesz ugy.

-Hogy mersz igy beszélni anyádal? Mi halálra dolgozuk magunkat hogy mindened meg legyen erre enyire hálatlan vagy?-pillantot rám apa a visszapillantó tükörben dühősen. Hálátlan vagyok? Csak egy icire picike melegségre vágytam. Hogy otthon legyenek velem ha már jungwon lelépet és magamra hagyott. Hogy megnézhesek velük egy filmet és jót nevesek rajta mint régebben is mikor jungwon is velem volt. Ez hálátlanság? Őnző vagyok?  Nem tudják megérteni hogy nekem nem a pénz a fontos hanem a szüleim? Tőlem lehetünk szegények is mert meg az is jobb mint igy hogy hulla fáradtan esnek haza és egy perc idejük sincs rám.

-Annyira utállak titeket-sírtam mire éreztem egy nagy koppanást az kocsi oldalanál és csak annyit láttam hogy a kocsi a feje tetejére borul és besipol a fülem. Fordul kettőt majd kitörnek az ablakok és hatalmasat esve kiesek a kocsiból. Fejemet beütötem egy hatalmas köbe igy egy ideig homályosan láttam de amikor kitisztult látásom csak annyit láttam hogy a kocsink össze roncsolodva felborult és szüleim eszméletlenül ülnek benne. Azonnal feltápaszkodtam majd felsziszentem mikor megprobáltam a bal kezemet felemelni de nem törödve vele szaladtam hogy kimentsem szüleimet a jarműből. Az ablakok kitörtek és a kocsi oldala behorpadt rajtam meg teljesen eluralkodot a pánik és hirtelen nem tudtam mihez kezdjek gyorsan kinyitotam anya felől az ajtót és sírva logatam hogy kelljen fel visszont nem reagált rá. Erősebben kezdtem el rázni amire rám emelte tekintetét. Feje tiszta vér volt. A szemöldöke felszakadt a látvanyra számhoz kaptam majd kétségbeesve probáltam kicsatolni az ővét de nem ment.

-H-Haemin....Menj mielőtt felrobban a kocsi-mondta beletörödve sorsába de én hevesen megráztam a fejemet sírva

-Nem hagylak magatokra....Nem tehetem-motyogtam huzogatva az ővet-Gyerünk már-huzogatam de anya kezemre fogot majd elmosolyodot és behunyta szemeit egy könny csepp viszont legördült egykor sima arcán

-Egyszer az életben hallgas rám-suttogta majd hátrébb lökött és elkezdte kiabálni hogy fussak. Sírva tetem amit kért de nem adtam fel kiszaladtam az utra és a saját testi épségemet veszélyeztetve álltam egy kocsi elé aki lefékezet pont pár centire tőlem.

-K-Kérem segitsen-dadogtam a fiatal férfinek aki aggódva szállt ki a kocsiból. Biztos nem lehetem szép látvány de ez érdekelt a legkevésbé.

-Úram isten hiszen maga vérzik-kapot szája elé-Jöjöm beviszem a korhazba-ragadta meg a csuklomat de   nem engedtem kirántotam kezemet szoritásából és elkezdtem mutogatni oda ahová lesodrodot a kocsi

-A szüleim-mutogatam -Ők még a kocsiban vannak-sírtam fel közben felszisszenve a kezem miatt-Kérem ...segitenie....-nem tudtam befejezni mert halodtam egy hatalmas robbanást és a kocsi darabkái repültek minden fele. Sírva rogytam össze a kedves idegen meg az előt megfogot mielőtt össze estem volna és elért volna a sötétség.