-Ébren vagy már?-jöt be hozzám hyora a szokásos tálcával a kezében amin a mai reggelim foglalt helyett. Egész este forgolodtam, nem bírtam egy szemhunyásnyit sem aludni mert féltem újra felbukan az álmomban a szüleim halála napja. A büntudat az oka hogy nem hagy nyugodni még álmomban sem a baleset napja? Még aludni sem merek, és nem is tudok a begipszelt karom miatt ami már sokal jobb de a fejem és a rohamok kicsit megrémisztenek. Szokatlan mivel sosem volt egészen idáig rohamom, lelkileg mindig is minden rendben volt. Hívhatnak szívtelenek vagy örültnek de mikor a szomszéd fiúba beleszeretem és ő elutasitot sem sírtam a szobám sötét sarkában. Nem. Sokal inkább megkönnyebültem hogy túl estem a vallomáson és nem kell kétségek között fel kelnem és lefeküdnőm hogy kedvel vagy sem. Még csak nem is viselt meg a dolog. Inkább boldogabb lettem. Viszont most lelkikeg egy roncshoz hasonlitanám magamat. Egy érzelmi roncs aki a halál és az élet peremén áll és nem tudja leugorjon vagy még maradjon. Aki hezitál melyik östvényt válasza és nem tudja mihez kezdjen magával.

-Igen, nem is aludtam sokat-vallotam be neki fáradtan mire leragta a tálcát és elmosolyodot izgatótan

-Ma végre levehetik a gipszedet miután megvizsgált a fő orvos-ült le egy széles mosolyal a száján de nekem csak egy bolintásra futyant majd az ablak felé forditotam a fejemet.

-És mennyi ideig kell még itt feküdnem?-kiváncsiskodtam a tiszta eget kémlelve a nagy ablakon keresztül.

-Kb egy hét, nem több viszont nem szabad fekzaklatnod magadat többet. Látod hogy aggódot érted a bátyád is haemin-ingata meg a fejét rosszálóan majd a táncához lépet és feljebb ültetet. Nem volt étvágyam és enni sem akartam de hyoraval nem tudtam ellenkezni.

-Már mondtam neked hogy nem érdekelnek a vele kapcsolatos dolgok-forditotam el a fejemet idegesen amikor felém nyujtota a kanalat, csak felsóhajtot majd vissza tette a kanalat a leveses tányérba.

-Jó, jó csak nyugodj meg -tartota fel a kezeit védekezés képpen majd sóhajtot egyet a kezében tartot lapra nézve amit minden vizsgálatra magávalhoz vagy amikor bejön a szobámba hogy ellenőrizen valamit.-Mit szólnál ha kivinélek a kertbe? Most sem akarsz jönni?-  tette fel a kérdést amit minden nap megtet de ugyan azt a választ kapta tőlem mint eddig. Nem akartam kimenni de a szobámba sem akartam maradni. Jól eset volna a friss levegő de nem volt erőm lemenni és nézni a beteg embereket akik nem ezt érdemelnék. Sok ártatlan ember akik semmit nem tehetnek a betegségük ellen. Akik halálra vannak itélve még sem ártotak senkinek sem hogy ezt a sorsot érdemeljék. Nem akartam ezeket az embereket nézni. Mert féltem megszakad a szívem és minden újra lepereg a szemeim előtt amit át kellet élnem egy hónapal ezelőtt.

-Nem szeretnék lemenni-mondtam halk hangon majd sóhajtotam egyet -És éhes sem vagyok

-Enni márpedig fogsz, addig nem mozdulok innen-mondta határozottan kihuzva magát-Na haemin-vette a kezébe a tányért újra-Csak pár falatot egyél-nyujtota felém a kanalat de nem voltam hajlandó enni amire újabbat sóhajtot és vissza ragta a tányért a tálcára. Nyílt az ajtó majd egy fekete hajú maszkos fiú dugta be a fejét akit mindig jungwon oldalán látam amikor bejöt. Bár jungwonak is fekete fürtyjei voltak de felismertem volna a szokványos barack illatáról ami ezekszerint idővel sem változott. Viszont ennek a fiúnak igen férfias illata volt mentával keverve igy ha egy zsák is lett volna a fejére huzva akkor is tudtam volna ki az.

-Ugye nem jöttem túl korán?-lépet belejebb a nővére nézve aki csak megrázta a fejét majd újra rám pillantot

-Kérlek egyél, mire vissza jövök semmi ne legyen a tányérodon-utasitot de nem ajándékoztam meg tekintetemel. Sokal inkább foglalkoztatot hogy miért van itt ez a fiú? Talán jungwon ilyen hamar megunt? Hát persze lepasszol a legelső személynek. Gondolhatam volna hogy mikor azt mondta sajnálja nem gondolta komolyan. De egyedül is tudok magamról gondoskodni nem kell hozá bébiszitter se senki.

-Szia haemin-rázot vissza gondolataimból a valóságba a fekete lombkornás srác mire rá vezetem fáradt tekintetemet -Lee heeseung vagyok, a bátyád jó barátja-felelte érezhető volt hogy mosolyog a maszk alatt. Felállt majd az ajtóhoz sietet amit be is zárt majd levette a maszkot és vissza ült mellém.

-Miért zártad be az ajtót?-fordultam vissza az ablak irányába. Már az sem érdekelt ha esetleg elrabolni akarna valaki vagy megmérgezne

-Biztonság érdekében-hadarta zavarodottan-A bátyád megkért hogy hozzak be neked néhány fontos dolgot ami kelhet ezért vagyok itt-tette a le a szatyrot a földre.

-Oké-mondtam egyszerűen jelezve neki hogy nincs kedvem beszélgetni és hogy menjen el.

-Hid el jungwon nagyon igyekezik miattad haemin. Tényleg bánja a dolgot és ......-kezdte de félbeszakitotam

-Mit ér az? Vissza hozza azt a három évet? Huh? Téged ha magadra hagyot volna egy fontos személy amikor szükséged lett volna rá, akkor képes lennél neki megbocsántani?És újra elhinni amit mond?-emeltem fel a hangomat megint csak felzaklatva magamat ugyan is éreztem hogy elkezd fájni a fejem ezért nyugtatgatni probáltam magamat mély levegő vételekel.

-Igazad van, én sem tudnék és én megértelek téged-mondta

-Senki sem tud megérteni-néztem mély barna szemeibe-Szóval most menj-fordultam az ablak felé ridegen elküldve őt.

-Látom nem ettél még, szerinted mennyire rebdesnének a szüleid ha igy látnának?-kérdezte kezébe kapva a tányért amire azonnal rá kaptam a tekintetemet-Mit mondanának szerinted?-elgondolkodtató kérdés volt de volt egy emlékem ezel kapcsolatban

Visszaemlékezés:

-Haemin! Megint nem eszel? -nyitot be édes anyám egy szomorú mosolyal konstrolálva hogy nem ettem

-Nem tudok enni anya, még élni sincs kedvem-fordultam a fal felé az ágyamban még anya helyet foglalt az ágyon

-Megint történt valami a suliban? -kérdezte kertelés nélkül amire némán bolintotam

-Igen. Anya mi a baj velem? Ennyire borzalmas vagyok hogy senki sem akar a barátom lenni?-emeltem rá könnyes szemeimet mire letörölte könnyeimet majd elmosolyodot szív melengető mosolyával.

-Semmi baj nincs veled haemin. Csak annyira értékes és különleges személy vagy hogy irigységből nem barátkoznak veled. Meg a mai világban túlságosan is elítélik az embereket ezért ne ved magadra. Ne szerez nekik örömet azal hogy lebetegedsz mert nem eszel-fejezte be monologját amire egy mosolyal arcomon bolintotam még ő újra letörölte a könnyeimet majd az ölembe rakta a tálcát amiben az étel volt.

-Köszönőm anya-nyammogtam amire megsimogata a hajamat és nyomot egy puszit a homlokomra.

Visszaemlékezés vége

-Nem örülnének neki-szipogtam könnyeimet letörölve az emlékre ami eszembe jutot

-Na ugye, nem adhatod fel csak mert az élet ilyen kegyetlen modón probára állitot téged-nyujtota felém a kanalat. Hezitáltam percekig heeseung  mély barna szemeibe cikázva tekintetemel majd sóhajtva hagytam hogy megettesen.