Yang Haemin pov:

Üres szemekel bámultam hol a plafont hol a fehér falakat. Kezdet elegem lenni az itt létből abból meg főleg hogy a bátyám minden erejével azon van hogy közel férközen hozzám. Minden nap bejött és hozott egy dobozt a kedvenc sütimből amit minden alkalomal a kukába hajitotam. Sokszor halodtam a nővértől hogy elaludt kint a padon de sosem érdekelt. Nem köteles vigyáznia rám. Senki sem kérte rá, nem vagyok már kisgyerek tudok én magamra vigyázni az ő segitsége nélkül is. El sem tudja kébzelni mennyire fáj a szívem a felbukanása miatt, három kínkeserves év után vissza kapom a bátyámat de elvesztem a szüleimet. Miért ilyen kegyetlen az élet? Miért kellet erre a sorsra jutniuk?Lehetünk volna ugyanolyan család mint eddig most már az sem érdekel hogy elfelejtik a szülinapomat vagy minhoval kell járnom csak kapjam vissza őket. Beleörülők a hiányukba,  hiányzik anya nevetése és az ölelései amik bár idővel ritkultak a munka miatt, akkor is mindig erőt adtak. Apa hülye viccei amin minden egyes alkalomal nevetem és feldobta a napomat. A közös vacsorák és a reggelik. A gimis napok ezeket sosem kaphatom többet vissza.  Miért nem én haltam meg helyettük? Miért én éltem túl pár karcolásal és nem ők? Mit ér nélkülük az életem? Ezen hogy tudnék továbblépni? Nem hagynak nyugodni ezek a kérdések a haláluk napja ota. Azóta nem egyszer probáltam már kihuzni az infuziot vagy kiszállni az ágyból. Nekem nincs senkim ezért az életem is haszontalan, egyáltalán nincs szüksége az életnek egy olyan lányra mint én.  Könnyeim maguktól szántoták fel az arcomat újra ahogy minden boldog emlékem velük lejátszodot szemeim előtt, keserves sírásba keztem és azt kívántam bárcsak meghalnék és nem kellene ilyen fájdalomal és büntudatal tovább élnem. A szívem mintha jégé fagyot volna már semilyen érzelmet nem tudok kifejezni és mosolyogni sem igazán mosolyogtam azóta a nap ota. Sokszor nem ettem meg az ételt amit hyora itt hagyot. Inkább kidobtam minek egyek? Hogy éljek? Egyáltalán van értelme a szánalmas életemnek? Nincs, igy ennem sem kell. Remélem az én halálom sokal kegyetlenebb lesz mert megérdemlem azok után amiket mondtam a szüleimnek. Hogy vághatam ezt a fejükhez? Annyira szégyelem magamat és fáj. Örjitő a fájdalom és ez az üreség amit maguk után hagytak. Ilyen érzés elvesziteni a szereteid? Most már tudom milyen érzés, bárcsak ne tudnám.

-Mit mondott? Láthatom őket?-kérdeztem rekedtes hangon a belépő hyorától aki csak a tarkoját vakargata. Már majd nem egy hónapja várok arra hogy láthasam őket de eddig nem kaptam konkrét választ.

-Én tényleg mindent megtetem -kezdte-De annyira megégtek hogy értelmetlen oda menned haemin, felismerhetetleneké váltak-felsírva tapasztotam számhoz a kezemet. Vállaim rázkodtak a sírástól és a fájdalomtól ami felemész belüről.

-Miért jutott ilyen sors nekik? Hiszen annyira igyekeztek-sírtam a lepedőt markolgatva kínomban még a nővér a monitorra nézet majd aggódva sietet mellém

-Ne izgasd fel magad, probálj megnyugodni-simitot kezemre amit azonal elrántotam és megráztam a fejemet. Hogy tudnék megnyugodni? Hogy? Hogy tudnék egy ekkora terhet cipelni a szívemen? Ekkora büntudatal tovább élni? Miattam haltak meg. Az én hibám. Minden egyes egyedül az enyém.

-Miért nem én haltam meg? Nekem kellet volna-kiabáltam gyorsan véve a levegőt ami aggasztota a nővért igy azonnal a monitora nézet összeráncolt szemöldökel.

-Nem tesz jót ha magadat okolod, lélegez mélyeket-utasitot de figyelmen kivül hagytam és folytatam mire éreztem ugyan azt a szúrást amit ezelőtt de nem álltam le. Legalább akkor meghalok és nem kell élnem. Mit számit? A fülem besipolt és a levegőt is kapkodtam a mellkasom gyorsan emelkedet fel és le és lassan homályosult körülőtem minden. Hyora szólitgattot de már az is halványult.

-Haemin maradj velem!-rázogata a vállamat -A francba..... orvost!-kiáltot ki ezek után meg újra sötétség borult rám.

Yang jungwon pov:

Lassan szeltem a korház folyosoját melletem heeseungal és nikivel akik ugy döntötek velem tartanak és biztatnak. Egy hónapja van bent haemin a korházban de javulás nem nagyon volt. Üveges szemekel nézet maga elé engem figyelmen kivül hagyva és minden probálkozásomat háritota és elküldöt. Aggódtam az éppségéért mert egyre többször probált öngyilkos lenni. A szüleink holttestét is látni akarta de én meg kértem az orvost hogy huza az időt majd ne engedje meg mert még jobban összetörne és végkép nem lenne javulás. Minden északámat itt töltöm és ha van időm akkor ide jövök. A menedzser kedves volt és megengedte hogy a táncprobákról kicsikét hamarabb eljöhesek és itt maradhasak amiért rendkivül hálás vagyok neki és bang pd-nek amiért megértő volt és kicsit elhalasztota a comebackünket.  Egy hatalmas kő nehezedet a szívemre amikor koporsot mentem nézni a saját szüleimnek és hogy leszervezem a temetésüket. Hihetetlen hogy mindeki mikor meghal egy dobozba kerül majd mélyen a föld alá. A szüleim még nagyon fiatalok voltak előttük állt volna az élet erre ilyen szörnyű halált érdemeltek ki. Readásul pont a húgom szülinapján akinek ünnepelnie kellene és nem gyászolnia. Ez a nap az ővé lett volna miért kapot ennyire szomorú szülinapot?

-Orvost!-kiabált ki valaki haemin szobájából amire hirtelen eset ki a kezemből a zatyor amiben neki szánt finomságok voltak majd szaladtam be és csaptam ki az ajtót.

-Haemin!-szadtam az ágya mellé, mellkasa gyorsan emelkedet és a monitor csipogása megszólalt ami azt jelezte leált a szíve.

-Menjen ki!-utasitot a nővér de én könnyektől ázva fogtam meg a vállát és ráztam hogy kelljen fel

-Haemin kellj fel!-kiabáltam remegő hangal-Erős nő vagy nem adhatod fel-megéreztem heeseung kezeit a vállamon ami ráncigált kifele de erősen ellenáltam -Haemin kérlek......ne halj meg-sírtam megfogva kezét ami jeghideg volt eluralkodot rajtam a félelem majd egy szúrást éreztem a vállamon és minden elsötétedet körülőtem.

Mikor magamhoz tértem egy szobában feküdtem egy korházi ágyon barátaim meg két oldalamon ültek egy széken.

-Haemin?-kérdeztem rá azonnal majd fel is kelltem és az ajtóhoz sietem ha barátaim nem fognak le-Engedjetek-ficánkoltam- Látnom kell-zokogtam fel

-Jól van de nem fogadhat látogatokat-felelte niki aggódva összeszükitve szemeit

-Beszélnem kell vele-erősködtem -Muszáj látnom, beszélek az orvosal emgem biztosan beenged majd-bologatam magamat hitegetve remegő hangon de barátaim csak felsóhajtotak

-Tisztán kijelentete hogy rohama volt jungwon-szólalt meg heeseung amire feléfordultam riadtan-Már jobban van  de nem mehet be hozzá a nővéren kivül senki sem-mondta egy szomorú mosolyal ajkain

Yang haemin pov:

Nagyokat pislogva probáltam kitisztitani homályos latásomat majd néztem körül megpillantva a nővért aki épp betakart a takaróval.

-Magadhoz tértél?-kérdezte amire aprót bolintotam a fejemhez kapva-Egy ideig fájni fog a fejed-mondta majd kiegyenesedet és felsóhajtot

-Mi történt?-fogtam a fejemet felsziszenve

-Nem emlékszel?-kérdezte meglepeten mire megráztam a fejemet tudatlanul-Rohamod volt, túlságosan felzaklatad magadat-adot választ kérdésemre mire megilletődve néztem rá. Roham? Soha nem volt rohamom még eddig. -A bátyád a másik szobában van teljesen kikészült ezért el kellet altatni

-És...miért mondod el ezt nekem?-kérdeztem elforditva a fejemet ridegen nézve magam elé-Nem érdekel mi van vele.

-----------------------------

Csak nekem van hányingerem a korházaktól?