Alex

- Fogd fel végre, semmi kedvem hallgatni ezt a sok szarságot!

- Apád tombol, a média pedig már most ráharapott erre az egészre. Nem beszélve arról, hogy még nem tudni, mit eredményez ez a vállalat szempontjából. Te meg komolyan felszállsz egy hajóra, mintha mi sem történt volna? – csattogott utánam az alig 160 centis Sally, akit nem csak a magassága, de a mélyen dekoltált bordó felsője miatt sem tudtam igazán komolyan venni. Mintha számítana bármit, mit gondolok.

- Tojok az apámra!

- Persze, te tojsz mindenre és mindenkire, Alex! De ezt most nem így működik, helyre kell ezt hoznod, értetted? Ez már nem egy összetört kocsi vagy egy verekedés, hanem a valaha volt legnagyobb botrányod, és nem tudom, hogy ebből hogy tudlak kirángatni.

- Sehogy. Mert nem is a te dolgod. – vágtam rá egyből. – Ahogy az sem, hogy az apám szócsöve legyél. Hallgatom tőle is eleget, hogy az ő fiaként mire kéne vinnem, nem kell, hogy még te is kioktass.

Sally kitartóan, dühösen rohant utánam, hogy tartani tudja velem a tempót. Szinte már vártam, hogy abban a tipikus titkárnős cipőjében mikor vágódik el a partmenti kavicsokon.

Azonban pont nem érdekelt egyik érve sem. Tegnap délelőtt eldöntöttem, hogy én ma felszállok erre a hajóra, szóval felőlem aztán az elnököt is utánam küldhetik, akkor sem változtatom meg a döntésemet.

- Jól van, oké! Győztél. – lemondóan megállt, és rám meredt.

- Hogy mondod?

- Győztél Alex, nem tudok veled mit kezdeni. Úgy sem hallgatsz rám, ahogy soha nem hallgattál sem rám, sem másra. Szóval talán még jobb is, hogy egy időre felszállsz a hajóra, és eltűnsz a média szeme elől. Nem felejtenek, de két hét alatt, ha mázlink van, találnak majd valami mást, ami sokkal botrányosabb nálad. – gondterhelten megigazgatta a szemüvegét, és a mögöttünk álló óceánjáró felé pillantott. Az emberek már egymást lökdösve özönlöttek befele, és bár nem voltam elkésve, minél előbb szerettem volna már szabadulni. Ironikus, hogy egy zárt hajó jelenti a szabadságot, amiről az óceán közepén még vészkijárat sincs, ha esetleg megismétlődne a manhattani baleset. Ami akkor tényleg csak baleset volt.

- Okos lány vagy Sally, megoldod. – paskoltam meg finoman a vállát, amire csak egy szúrós pillantással jutalmazott. Most határozottan nem vagyok a kedvence. Most határozottan senki kedvence sem vagyok.

- Persze, mint mindig mindent körülötted. – felsóhajtott, és a vadul rezgő telefonjára pillantott. – Apád hivatalos marketing menedzsere vagyok, de most ebben a pillanatban inkább érzem magam bébiszitternek.

- Ha adsz öt percet, leveszem ezt a terhet a válladról. – sandítottam a hajó felé, ami Sallynek nemhogy megnyugvást hozott volna, hanem inkább egy újabb migrénes fejfájást.

Alapvetően nem zavarták volna a körülöttem keringő dolgok, csak apám nagyon tisztességes módon mindent az ő nyakába varrt, amiért persze meg is kapta a pénzét, de akkor is. Ismerem Sallyt körülbelül azóta, hogy apám vállalkozása igazán fellendült, és az alkalmazottak körében egy kis szelekcióra volt szükség. Nem lehetett mindenkiben megbízni.

Az akkor alig huszonöt éves nő úgy el volt veszve a nagykutyák világában, hogy azt sem tudta merre van arccal előre. Kellett neki idő, ameddig belerázódott. Főleg az apám lekezelő és kicsit sem korrekt modorát volt nehéz megszoknia, de mostanra azért szépen belelendült. Kezeli a vicsorgó médiát, viszi a kávét, ugrik apámnak, és mellékállásban rohangál utánam, hogy megállítson, amikor le akarok lépni. Bár ezek közül a kávéhordás szerintem abszolút a titkárnő dolga lenne.

- Azzal vennéd le a terhet a vállamról, ha nem csinálnál legalább tíz percig valami ostobaságot.

- Ezt apámnak mondd, és tizenkettő. – pillantottam rá.

- Mi tizenkettő? – hőkölt hátra egy kicsit.

Közben elhaladt mellettünk egy csapat fiatal, mindenki a hajóra igyekezett.

- Tizenkét perce nem csináltam semmi hülyeséget, ugyanis ennyi ideje tartasz fel. De most tényleg mennem kell.

- Jó, de legyél elérhető, kérlek! – emelte égnek a kék tekintetét, ami szerintem kicsit sem volt jól összhangban a festett vörös (vagy inkább piros) hajával, de ki vagyok én, hogy ezt megítéljem? – Addig én megpróbálom mérsékelni ezt a világméretű káoszt, amit okoztál. Hívlak, ha valami történik az ügyben.

- Én a helyedben nem aggódnék annyira, és apámra is ráférne már pár nyugibogyó. Tudod, minden csoda három napig tart. – kacsintottam rá, és feljebb rántottam a vállamon lógó sporttáskámat.

- Imádkozz, hogy így legyen. – hunyta le a szemét, aztán többé már nem foglalkozott velem. Felvette a percek óta izzó telefonját. Nem kellett hozzá sokat totóznom, hogy kitaláljam, ki hívja. Pláne most, hogy sikerült megint kiborítanom azt a bizonyos bilit. Biztos voltam benne, hogy az embereknek és a médiának is megvan a saját nézőpontja velem kapcsolatban, de ebben az egy esetben nem bántam meg a döntésemet. Ha az hiba, hogy a saját elképzelésem szerint akarom élni az életemet, akkor itt és most kövezzenek meg érte.

Beleszippantottam a sós tengeri levegőbe, aztán a hajó felé vettem az irányt. Itt volt az ideje, hogy lelépjek végre. Addig vissza sem néztem, ameddig bele nem keveredtem annyira az emberek tömegébe, hogy már nem láttam Sallyt. Semmi bajom nem volt vele, mert csak a munkáját végezte, de néha akkor is az idegeimre ment a fontoskodásával. Élete legnagyobb lehetőségeként tartotta számon, hogy apám mellett dolgozhat, így bármit elviselt neki. Még a véleményét is képes volt osztani akkor is, ha ő is pontosan tudta, mekkora faszság. De ez többé nem az én problémám volt, az elkövetkezendő két hétben biztosan. Utána meg majd kitalálom, hogy mihez kezdek ezzel az egésszel.

- Heló, a jegyem. – dugtam a jegyszedő orra elé a telefonomat, rajta az online vásárolt jegyemmel amikor végre a hajóhoz értem. Úgy voltam vele, hogy ez a legegyszerűbb módja, és különben is, a tököm szórakozik a papíralapú változatával. Csak a baj van vele, úgy is elhagyom.

- Jó napot uram, egy nevet kérhetek? – szólalt meg a férfi, és rám nézett. Akkor már láttam rajta, hogy egy pillanatra megakad benne a levegő, de még nem esett le neki, hogy ki is vagyok. Na, majd mindjárt.

- Alex Silver.

És bumm!

Tátott szájjal bámult rám egészen hosszú másodperceken keresztül, aztán zavarában csak vadul x-elgetni kezdett a kezében tartott listáján. Vártam, hogy mikor fűz még hozzám egyéb megjegyzést, vagy lekezelő pillantást, de semmi ilyesmit nem kaptam.

- Üdvözlöm a Royal Princess fedélzetén, Mr. Silver! A kulcsát a recepción átveheti, remélem élvezetes lesz Ön számára az út. – kissé remegett a hangja, amikor elmondta a kis monológját, épphogy csak nem hajolt le előttem. Átfutott az agyamon, hogy ezt vajon minden utasnak elmondja, vagy csak engem tisztelt meg a különleges bánásmóddal?

Megejtettem felé egy halvány mosolyt, aztán elindultam arrafele, amerre a többi ember is sodródott. Fogalmam sem volt merre van a recepció, de egy ekkora hajón végül is gyerekjáték lesz megtalálni. Csak követni kell a többi embert, akik szépen egy pontba koncentrálódtak.

Megálltam a sor közepén, ami szép ütemesen haladt előre. Nem tököltek, csak mindenki megkapta a kulcsát, aztán már mehetett is a dolgára. Öt percembe fájt, és már csak páran voltak előttem. Köztük két lány, akiket többek között azért szúrtam ki, mert a szőkének olyan hosszú, és feszes combjai voltak, hogyha nem lett volna körülöttünk annyi ember, akkor ziher, hogy ott helyben meghúzom. Én sem tököltem volna vele túl sokat.

Megkapta végül a kulcsokat, aztán egyenesen a barátnője kezébe nyomta az egyiket. Feltűnően billegett ide-oda, és hangosan nevetett, míg végül elvegyültek a tömegben, és többé nem láttam a szőke bombázót. Ráadásul én jöttem a sorban, így kénytelen voltam a recepciós csajszira koncentrálni, aki a feje tetején összefogott három szál hajával, meg a szeplős, pisze orrával a szőke nyomaiba sem érhetett.

A lehető legkedvesebb modoromat elővéve a pultra könyököltem, és vártam, hogy a nevem bediktálása után hány percébe telik a lánynak, hogy rájöjjön, ki vagyok. Ami után aztán jön a szokásos forgatókönyv: ledöbbenés, zavarba jövés, szükségtelen kedveskedés. Attól mert az apám az aki, én soha nem vártam el az emberektől, hogy másképp kezeljenek, de hát erről engem egyértelműen senki nem kérdezett. Úgyhogy én sem kérdeztem senki véleményét, amikor meghoztam a döntésemet, majd a hajóra jöttem. Elvégre, a saját életemet ott szúrom el, ahol csak akarom.

- Parancsoljon, a 402-es kabin kulcsa. – nyújtotta át a recepciós a kulcsot, én pedig azonnal rámarkoltam.

- Kösz! – megpaskoltam a pultot, aztán kiálltam a sorból, hogy az utánam következők is átvehessék a sajátjukat, illetve minél kevesebb feltűnést keltsek. Így is egyre több embernek akadt meg rajtam a szeme, még akkor is, ha először nem is biztos, hogy tudtak hova tenni. Csak azt tudták, hogy már láttak valahol. Idő kérdése volt csak, hogy egy valaki mikor tud teljesen beazonosítani, és telekürtölni vele a hajót, hogy itt vagyok. Az meg nem hiányzott. Egyelőre nem, és átkoztam a világot azért, hogy nincs a pólómon egy rohadt kapucni, amit a fejemre tudnék húzni. Mintha ez az egész médiacirkusz a világ hibája lenne. Pedig a szart! Ez az egész cirkusz az apám hibája, amivel mindenképpen kezdenem kell majd valamit.