─━━━━━━⊱༻⚪༺⊰━━━━━━─

─━━━━━━⊱༻⚪༺⊰━━━━━━─

Különböző emberek, más–más jellemek és tekintetek. Most mégis, mind egy helyre fókuszált, s egyetlen személy körül keringtek gondolataik, mint a keselyű, mely döghúsra vár. Ezek a képzetek szelíd szellőként fújdogáltak át gondolataikon, ám egy személy elméjének képei, akár az orkán, úgy süvítettek, s minden mást elsöpörtek.
Geralt csak meredten bámult topázként csillogó szemeivel a pontra, hol a bozótos között eltűnt a vadászó hegyi oroszlán kecsességével mozgó nő.
Rohamosan jelentek meg elméjében ezrei, ezzel felidézve régi korok emlékeit. A begyógyult sebek hegei most újra feltépődtek, sorjás szélükből lassan csordogálni kezdett kis patakokban a mélybordó vér, ahogy a képek folyama telítette el tudatát.
Szomorúság söpört végig rajta, melyet próbált minél előbb lerázni magáról, hogy folytathassa táborhelye felépítését.
Eközben a vaják hölgy hangtalanul lépdelt az avarban zsákmánya után, mely hatalmas agancsaival kitűnt a kopár erdő fái közül. Egy közeli fenyő alsóbb ágára felugorva helyezkedett támadó állásba, az íj húrjára egy hosszú nyílvesszőt helyezett, melynek hegye kábító hatással bíró, sűrű, mézszerű állaggal rendelkező éjszín keverékbe lett mártva. Az ín vége résnyire nyitott ajkát súrolta, s ahogy a hideg levegő kiáramlott, azzal egy időben a nyílvessző is kilőtt, egyenesen a szarvas mellébe fúródva.
Leugorva a fáról vadászkését forgatva ujjai között, közeledett az azonnal szörnyethalt áldozatához.
A pengével megnagyobbította a bemeneti sebet, hogy a nyílhegyet könnyebben kihúzhassa a mély mellkasból. A sötét folyadékkal beszennyezett részeket majd később kivágja – gondolta, hisz emberre nem veszélyes, csupán erős bélzavarokat okozhat.
A szarvas hátsó lábait összefogva vetette át a vállán, az éllettelen test holtsúlya valóságos mázsaként nehezedett a nő vállaira, ám az úgy menetelt vissza a rögtönzött tábor felé, mintha egy pehelypárnát cipelne, nem is egy dögöt.
A vér lassan csordogált a szarvas szívéből a bőrcsizma sarkára és a gyér avarra összemosódva a vadász kezéből csöpögővel. Hangtalanul suhant a félhomályban a távolban fel–felvillanó tábortűz fénye felé. Beszélgetés halk foszlányait vitte a szél, mely elnyomta az avar sejtelmes ropogását.
A vadászat résztvevői a tábortűz körül melegedtek és csevegésbe elegyedtek. Az egyik martalóc éppen Yennefernek tett mocskos megjegyzést, amikor a vaják hölgy megérkezett. A hatalmas tetemet a földre dobta, majd a málhája felé lépdelt, hogy leöblítse a kezére és fegyvereire tapadt vért.

– A hölgy vajon olyan mesés vacsorát is készít, mint amilyen mesés a külseje? – kérdezte gunyorosan a közben magához tért lovag.
– Ha enni kíván a jóuram, akkor emelje fel az ártatlanokat kaszaboló retkes kezét és csinálja meg maga. Ajánlom, egye meg a szívét, hátha attól erősebbet képes majd csapni a pallosával – hangzott a kétértelmű, de egyhangúan lekezelő válasz, amire a páncélos felhúzta az orrát és majdnem a nőnek támadt, hisz nem tűrheti, hogy egy fehérnép a férfiasságát megkérdőjelezze egy leendő úrnak. Ám a boszorka visszafogta a tajtékzó férfit, majd nyugtató szavakat mormolt annak fülébe. Geralt csak a fejét oldalra biccentve itta magába a fajtársa ismerős vonalait, aki nem messze foglalt helyet az egyik fatörzsön a két ébenbőrű között.

─━━━━━━⊱༻⚪༺⊰━━━━━━─

A hús megsülve állt a ropogó tűz felett, mindenkinek jutott a hatalmas bika húsából, az ostoba Eyck pedig az állat izmoktól duzzadó szívét vette magához.

– Én a helyedben nem enném meg Jóuram! – figyelmeztette Borch a férfit, hiszen ismerte a szer hatásait, amivel Feyra vadászott.
– Mi lovagok nem pocsékolunk – válaszolt teletömött pofával. Hiába figyelmeztette az aggastyán, a pökhendi férfi szinte egészben benyelte a vérben tocsogó szívet.
Azalatt az idő alatt, míg a zsákmányt a táborba cipelte, az árnyszín egyveleg maradéka, mely a bika szívének sötét kamráiban maradt, szépen elkeveredett az állati vérrel, ezzel erős hashajtó elegyet alkotva. A fehérhajú hajadon csak undorodva húzta el dús ajkát, várva az elkerülhetetlen és felettébb gusztustalan következményt.
– Ezért is leszek jó ura Niedamir vazallusainak – folytatta az érdektelen monológját a férfi. – Egy nagy lovagnak példával kell elöl járnia a...
– A királyért és dicsőségért, tudjuk – fejezte be a lovag mondatát az egyik ébenbőrű vadásznő, egy ideges sóhajt kieresztve tüdejéből. A tábortűz körül ülők elengedtek egy halk kacajt, s a két szörnyvadász szinte szinkronban fejezte ki tetszését egy mélyebb torokhang kíséretében.
– Az én alattvalóim lesznek a legszerencsésebbek e vidéken. Különösen a gyönyörű Yenneferrel varázslómként – fordult egy álmodozó mosollyal a nő felé.
– Már alig várom, hogy szolgáljam, Nagyuram – válaszolt csábosan elmélyített hangon a boszorka. Kökörcsin ekkor megpróbált feltűnésmentesen Geraltra pillantani, aki száját elhúzva nézte a párost, ám ez nem kerülte el a másik vaják éles macskatekintetét.
– Engem nem szeretnél szolgálni az éjjel boszorka? – sétált közelebb a nyárshoz a martalócok vezére.
– Vigyázz a szádra Boholt – szólt rá a fehérhajú férfi.
Erre a mocskos útonálló csak kacagva felelt.
– Szóval a vaják is lovagosdit játszik, mi? – vigyorgó szájából előtűntek sárga és szuvas fogai.
– Nem – felelte elnyújtva. – Ez a nő nélkülem is könnyen végez veled – figyelmeztette, de erre is csak egy ocsmány kacaj volt a válasz.
– Mi olyan vicces? Te nagyra nőtt pöcsszőr – elégelte meg először a haramiát a törpök rőtszakállú vezetője.
– Azon gondolkodom – nem zavartatta magát a kapott jelző miatt –, hogy kit ölök meg előbb. A szörnyet, vagy a szörnyvadászokat. Bár a fehérnépet azért szívesen várom egy döngölésre, legalább egyszerre tudom le az élvezetet és a hasznot is. – Gusztustalan vigyora még jobban kiszélesedett. Geralt nem törődött a fenyegetéssel, de nem volt túlságosan az ínyére a fajtársának szánt "ajánlat". De mire felszólalhatott volna, a vadásznő megelőzte.
– Csak egyszer próbáld meg, de akkor levágom a farkad és a homlokodra kötöm, hogy úgy nézz ki mint egy plöttyedt szarvú unikornis – fejtette ki véleményét nyugodt hangon, miközben pár lépést tett előre s fehér ujjai között elegánsan egy lapos markolattal ellátott tőrt forgatott. A tűz körül ülők kettő kivételével mind hangos hahotában törtek ki, de még Yennefer és Geralt ajkát is elfutotta egy szelíd mosoly. A martalóc erre csak csöndben visszasétált a többi mocsokhoz, akik a tűztől messzebb vertek tanyát.

Ám nem sokáig maradt csönd a kompánia tagjai között, mert a pökhendi lovag gyomrát jól hallhatóan elérte a szarvas méreggel átitatott szíve. – Ó anyám – fájdalmasan nyögött egyet és kissé előre görnyedt ültében. – Attól tartok, távoznom kell – szólalt fel fojtott hangon. – Elkísérjem a sátráig Yennefer úrnő? – kérdése már igazán nehezére esett, de az illem így is megkívánta.
– Ön is velem tart? –A banya csábosan végig húzta tejfehér ujjait a lovag combjának hátoldalán ezzel is ingerelve a vele szemben ülő borostyánszemű férfit.
– H–h–öl–l–gyem – felelte akadozva. –Nem ejtenék foltot a becsületén.
– Kökörcsin erre felhorkant. – Nem szívesen mondom, de az a hajó elment, léket kapott és elsüllyed. – A ríviai férfi erre vállon ütötte a bárdot, aki halkan fel is jajdult. A lovag csak egyre erősödő bélhangokkal és egy isteneket káromló felkiáltással fokozott tempójú léptekkel eltűnt a közeli rekettyésben. Kökörcsin csak röhögött a törpök kíséretében, miközben elhaltak a fémes csattogású léptek.
– Nos? Elmondjuk a nyomorultnak, hogy egy olyan államért küzd, ami egy évtizeden belül megszűnik? – kérdezte unott hangon a rőtszakállú.
– Az államok jönnek–mennek, akár az ár–apály. Nem újdonság – szólt a karcos hangú válasz a vaják felől.
– De ez kurvára új! – kiáltott fel mérgesen a törp. – A jogos örökös visszatért Nilfgaardba és feldúlja a Délt.
– Fringillával az oldalán? – kérdezte epésen a boszorkány. – Nilfgaard egy vicc.
– A saját szememmel láttam lent, Ebbingben. Azok a fanatikusok egyre közelebb jönnek, rövidesen beveszik Soddent, aztán jön Temeria, Redania, Cintra...
– Nem – rázta a fejét a bárd. – Calanthe királynő inkább meghal, de nem fogja engedni – folytatta, miközben a mellette ülő útitársának tekintete vészesen kezdett elködösülni. Feyra érezte a férfiból áradó feszültséget, de nem értette, miért válthatta ezt ki belőle Cintra említése.
– Talán ha Nilfgaard vallási fanatizmusát lehűtötte volna korábban egy erőskezű valaki... – jegyezte meg az aggastyán Borch, miközben ráncos ujjai között egy fakó és száraz fenyőtobozt forgatott.
– Ha megbocsájtotok, rám fér egy szépítő alvás – állt fel gőgösen az egyik farönkről az ametisztszemű hajadon.
– Nem hiszem, hogy szebbé tenne, de az nekem is jól esne – állt fel a veresszakállú is a helyéről a társaival karöltve.
– Szóval... – kezdett bele Kökörcsin elnyújtva a szó elejét. – Új gonosz nagyúr van a láthatáron, sárkányok valóban léteznek – tárta szét kissé karjait mondandója közben. – Micsoda nap! – A két harcosnő most először megengedett magának egy lágy kacajt, miközben fejüket lemondóan biccentették oldalra az aggastyán társukkal együtt. Feyra pedig csak halkan mormogott a férfi tudatlanságán.
– Mi az? – kérdezte vigyorogva. – Ti már láttatok sárkányt? Geralt, mondd meg nekik! – fordult útitársához.
– A számuk egyre csökken, a kincsvadászok tesznek róla, de igenis léteznek – emelte macskaszemét a barnahajúra, aki, mind egy kisgyerek, kinek épp tanító jelleggel magyaráznak, csak csendben bólogatott. – Amit az emberek zöld sárkánynak hívnak, amire mi is vadászunk – biccentett a felégetett hegyoldal felé –, az a leggyakoribb. A vörösek ritkábbak, a feketék pedig a legritkábbak.
– Az aranysárkányok a legritkábbak – szúrta közbe az öreg.
– Aranysárkányok nem léteznek, csak legenda – válaszolta lemondóan a ríviai. – Hogy létezzen aranysárkány, ahhoz be kell következnie egy egyedi és véletlen mutációnak és a tapasztalataim szerint, a mutációk szándékosak. De nem számít, hogy mutánsok vagy legenda, az aranysárkányoknak ugyanaz a sorsa, mint mindennek, ami túl más. Kihalnak. – biccentette a talaj felé komoran a fejét.
– Egyet viszont kifelejtettél a bestiáriumból – hallatszott a fa árnyékából a selymes hang, melynek gazdája ismét kilépett a tűz világába. A meleg lángok adta fény körbe cirógatta a kellemes domborulatait a vadásznőnek, míg haja úgy ragyogott, akár a téli csillagfény, s szeme úgy izzott, mint a legfagyosabb jég. – Ladont, az egyetlen fehér sárkányt, ki Evia szigetét őrzi – folytatta fájdalmas hangon, mikor szülőföldjének nevét az ajkára vette. Mondandója befejeztével eltávolodott újból a tűztől, s egy száraz fűcsomókkal körbe tűzdelt fa tövében telepedett le, köpenyét magára terítette, s egyik tőrét szorosan a markába fogta, aztán nem sokkal később dús, hófehér pillái lassan elzárták jégkék tekintetét a topázsárga macskaszemtől.
Geralt addig nézte a nőt, míg az teljesen le nem hunyta hideg tekintetét, mely úgy ölelte körbe fekete páncélba bújtatott heges testét, akár a hűs tó vize egy forró nyári éjszakán. Az ismerős érzelem szinte letaglózta, nem hitte, hogy valaha újra érezni fogja.

– Máshogyan is fenn lehet maradni – sóhajtott mélyet az aggastyán, ezzel kirántva a férfit a merengésből. – Ha örökséget akarsz hagyni, talán megfogadhatnád a nagyra nőtt pöcsszőr tanácsát és beállhatnál lovagnak. Sir vaják – kuncogott. – A fehér hajú, Ríviából. – Geralt erre csak morcosan pillantgatott oldalra – Mondjuk elég szar lovag az olyan, aki nem öl sárkányokat! – nevetett derűsen a két ébenbőrű kísérőjével. – De talán mégsem annyira szar, mint a deneslei Sir Eyk – figurázta ki a pökhendi páncélost, melyre a hahota csak erősödött.

─━━━━━━⊱༻⚪༺⊰━━━━━━─

A kompánia tagjai már mind álomra hajtották a fejüket, az éjszaka is lassan a csúcspontjához ért. Ám mégis dulakodás fojtott hangjai rázták ki éber álmából a fehér hajú nőt. Gyorsan, s hangtalanul pattant fel, tőrét átejtve másik tenyerébe, mert amivel eddig szorosan markolta, a hidegben elgémberedett.

Gyors macskaléptekkel közeledett a hangok forrásaként szolgáló sátorhoz, mely előtt az egyik martalóc férfi állt idegesen.

Feyra képességeit a füvek próbája nem gyomlálta ki, sőt, sokkalta felerősítette őket. Így pontosan látott mindent az éj leple alatt, mintha csak nappal lenne, csak a színek változtak meg.
Egy pillanattal később rá is jött, hogy kihez tartozik a sátor, így habozott elindulni. Egy elnyomott kiáltás hallatszott ki a vastag szöveten keresztül, mely mozgásra kényszerítette.
Mint az árnyék, lopakodott a sátor előtt állóhoz, s mire az észrevette volna, már el is metszette a torkát. Szélsebesen rántotta szét a sátor bejáratát takaró szövetet, s óvatosan belépett.
Az elé táruló látvány meglepte, hisz éberebbnek hitte a feketehajú boszorkát, kit most hátrakötött kézzel, betömött szájjal és feltűrt ruhában talált két férfi társaságában. A vállánál fogva az ágyhoz préselte az egyik, míg a másik letolt nadrággal készítette elő magát az aktusra. A habozás ideje lejárt, a levegőt egy vékony penge szelte át, mely süvítve állt bele a félmeztelen férfi koponyájába, aki azonnal szörnyethalt és élettelen teste halkan dőlt rá a banyára, mint egy krumpliszsák, aki erre fájdalmasan nyögött egyet. A másik férfi reflexei jobbak voltak, mint a két halott társáé, rövid pengéjű kardját előkapva indult meg a vaják nő felé és közben undorító módon vigyorgott. – Amíg meleg a húsod, addig nem érdekel, hogy élsz–e vagy halsz, ribanc – nyalt végig kéjesen vékony ajkain, de folytatásra már nem volt ideje.
A vaják nő erős ütéssel törte be a haramia mellkasát, s éles karmai körbefonták a szívét. – Szar utolsó mondat – grimaszolt a hajadon, majd egy léha rántással kitépte a férfi még lüktető szívét, mely utolsó dobbanásait a kegyetlen marokban hajtotta végre. A belsőséget bedobta a közeli mosdótálkába, majd a mellette lévő ronggyal szárazra törölte a kezét, és a kétszemélyes ágyhoz lépett. A kis komódon lévő nagy tömbgyertyát mágiájának segítségével meggyújtotta, így megvilágítva arcát a másik nő számára, aki tágra nyílt szemekkel nézte megmentőjét. – Nem pont erre a vajákra számítottál, nem igaz? – kérdezte egy félmosoly kíséretében, miközben kioldozta az ébenhajút és gondosan elrendezte annak szoknyarészét, aki már az eddigi ficánkolásainak köszönhetően kikászálódott a ráesett hulla alól..
– Annyi eszük volt, hogy a kezedet hátra kössék és betömjék a szádat, hogy ne tudj varázsolni, de annyi nem, hogy ne a legbeszaribbat állítsák ki őrnek, akinek még szinte ott a tojáshéj a seggén – biccentett a kint lévő hulla felé.
– Miért? – Csak ennyit kérdezett remegő hangon a nő. Hiába próbálkozott, az előbbi események hatását eltüntetni a hangjából.
– Magam sem tudom, de nem hiszem, hogy szép lett volna tőlem, ha hagyom, hogy erőszakot tegyenek rajta, nemde? – döntötte oldalra a fejét, miközben az ágyról felkászálódó boszorkányt nézte.
Amaz megállt előtte, s kezét nyújtotta felé. Feyra gyanakodóan, de belecsúsztatta a tenyerét, a finom kézbe. – Még ha fáj is ezt kimondanom, de az életemmel tartozom neked és...
– Ki ne mondd! – vágott szavába figyelmeztetően a macskaszemű. – Egy köszönöm is megteszi – mosolyodtak el mindketten halványan.
– Köszönöm... – felelte Yennefer elhalóan. – A történtek köztünk maradnak, gyorsan feltakarítom a mocskot és ez az egész meg sem történt, megegyeztünk? – szorította meg kissé a vadásznő érdes tenyerével a puha ujjakat.
– Megegyeztünk. – A nő vállai elernyedtek kissé.

A fehér hajú nő az ágyon fekvő hullához lépett, könnyed mozdulattal kihúzta tőrét annak hátából, s a vért a férfi gallérjába és vállába törölte, majd a hullát felkapta a vállára, mintha csak egy pehelypaplan lenne. – Úgy hiszem, ezeknek a mocskoknak nem árt a figyelmeztetés – biccentett arra, amerre a martalócok többi tagját sejtette odakint. Hangtalan léptekkel kilépett az éjszakába, majd az útonálló csapat hevenyészett táborához legközelebbi fa tövébe ültette a hullát, s ugyanezt tette a másik kettővel is. Mire visszaért a sátorba, Yennefer feltakarította a vér maradékát is. A visszaúton Feyra a málhát már lerakta a sátor elé, ahol port rúgott az árulkodó jelekre.

– A mai éjszakád nyugodt lesz, ha nem bánod, akkor a sátrad mellett tölteném el a hajnalig maradt időt – kért engedélyt, amit az ébenhajú egy biccentéssel megadott. Újra alváshoz készülve tekerte magát köbe sötét köpenyével, amikor a boszorkány egy prémtakaróval a kezében lépett ki. Halványan elmosolyodva terítette megmentője ölébe, aki köszönet gyanánt biccentett egyet. Az éjszaka további megmaradt órái pedig nyugodtan teltek, s csak az erdei állatok által keltette zajokat lehetett hallani.

─━━━━━━⊱༻⚪༺⊰━━━━━━─

A reggel hamar elérkezett és a táborban alvók számára nem túl kellemes ébresztővel indult. A martalócok vezére ugyanis irdatlan káromkodással járta körbe a fa tövébe ültetett három hullát. Lassan odagyűlt mindenki az ocsmány hangzavarra és megdöbbenve figyelték a tetemeket. A méregtől vörös férfi kutatóan nézett végig az összegyűlteken, amikor megállapodott a tekintete a tömeg széléhez csatlakozó vaják nőn.