Csupán egy mély sóhajt engedett meg magának Chan, miután a falap hangosan csapódott be mögötte. Tudta, hogy ideje korlátozva van, amíg kiélvezheti az egyedüllétet, ugyanis lakótársa bármelyik pillanatban ráronthat, így inkább letelepedve asztalához burkolózott a zene világába, majd fogott hozzá a tanuláshoz. Órák teltek el anélkül, hogy bármit is hallott volna Minhóról, amiért bár az elején képtelen volt elég hálát adni, egy idő után egyre jobban növekedett mellkasában az aggodalom. Szerette volna betudni mindezt annak, hogy érthetetlen módon bár, de előző éjjelük után valamilyen halvány kötődést érzett a fiú iránt, mely a napok során teljesen el fog tűnni, viszont minél inkább győzködte magát erről, annál inkább kezdett megrémülni, mikor újra és újra be kellett lássa magának, hogy mindez sokkal mélyebbről fakad. Elméje vívódását megelégelve állt fel a helyéről, majd az ajtaján csendben kikukucskálva ellenőrizte, hogy nem zavar meg semmit sem, szíve viszont mintha teljesen megzuhant volna, mikor a kisebbet a kanapén összekuporodva találta, amint jól láthatóan feszengve figyelte laptopja képernyőjét.

– Biztos minden rendben, cica? Furán viselkedsz – hangzott fel egy addig ismeretlen orgánum, mielőtt az ausztrál odasiethetett volna. Nem kellett sok idő Channak, hogy rájöjjön, kivel is beszél lakótársa; így is csodálkozott, hogy a párjának megengedte a becenevek használatát, ugyanis egyáltalán nem olyan személynek ismerte meg a nála kisebbet, aki ezt tűrte volna bárkitől is, viszont mégis elfogadhatónak találta. Túlságosan elmerült értelmezhetetlen gondolataiban ahhoz, hogy realizálja, hosszú pillanatokig tartotta fenn a szemkontaktust Minhóval, akinek már csak az idősebb hirtelen érkezése is elég volt ahhoz, hogy kizökkentse összeszedettségéből, és kissé megrezzenve kapja fejét a nyíló ajtó irányába. – Összevesztetek? – szólalt fel ismét Changbin, ezzel visszanyerve a táncos figyelmét.

– Nem – vágta rá Minho azonnal, viszont rögtön elbizonytalanodott. – Azaz de. Olyasmi. Franc tudja már – sóhajtott fel panaszosan, miközben ujjait tincsei közé vezette. Tekintete akaratlanul is arra a helyre kúszott, ahol előzőleg lakótársa állt, viszont különös üresség fogta el, mikor azt sehol sem látta. – Tegnap lesmárolt – bukott ki belőle váratlanul, ezzel magát is meglepve.

… Mi? – halt el Changbin hangja, amitől a fiú szíve millió apró szilánkra tört. – Visszacsókoltad?

– Nem – ingatta meg a fejét, és csak imádkozott, hogy égő fülei ne árulják el hazugságát. Mardosta a bűntudat, amiért a számára legfontosabb ember elől kellett takarja az igazságot, viszont képtelen lett volna mindezt felvállalni.

– Mi történt? – kérdezte meg végül a képernyőn túl levő, ahogy mély sóhaj tört fel belőle. Minhót is meglepte a lobbanékony fiú nyugodt viselkedése, viszont igyekezett ezt minél tovább megőrizni.

Minden további faggatás nélkül fogott hozzá a meséléshez annak reményében, hogy nem keveri magát még kellemetlenebb helyzetbe egy kósza elszólás miatt. Teljesen beleélte magát a történtek felelevenítésében, így azt is csak akkor észlelte, hogy Chan ismét kijött szobájából, mikor az már a kávésbögréjét mosta el.

– … Megértem, ha szakítani akarsz ezek után – fejezte be végül a mondandóját. Sírni tudott volna az idegességtől, ezt viszont alsó ajkába harapva próbálta megakadályozni.

– Minho, nézz rám – csendült fel ismét Changbin nyugtató hangja, s bár a táncosnak nehéznek bizonyult teljesíteni a másik kérését, végül csak ráemelte tekintetét. – Köszönöm, hogy elmondtad, de több ilyet nem akarok hallani. Utolsó esélyt kapsz – jelentette ki határozottan.

– Rendben – bólogatott hevesen a kisebb, immár utat engedve egy kósza könnycseppnek. – Szeretlek. Nagyon. És nem tudom, mivel érdemeltelek ki.

– Arra én is szeretnék rájönni – mosolygott az alacsonyabb a kameráján keresztül.

Chan képtelen volt tovább elviselni a kialakult légkört; feje zsongott a benne kavargó érzelmektől, így jobbnak látta visszavonulni a szobájába. Nem tudott mit kezdeni magával, figyelme újra és újra cserben hagyta, s az órák kínzó lassúsággal teltek el, amíg arra várt, hogy a kisebb megszakítsa a hívást. Teljesen kikapcsolt az elméje, fel sem fogta a telefonja képernyőjén felvillanó képeket, csupán akkor eszmélt fel mindebből, mikor az egész lakásra csend telepedett. Anélkül, hogy jobban átgondolta volna, pattant fel az ágyáról, átviharozva Minho szobájába, ahol annak gazdája szerelmes mosollyal ajkain pakolászott.

– Azt hiszem, nekem is magyarázattal tartozol – zárta be maga mögött az ajtót Chan. – Mi a fészkes fenéért másztál rám éjszaka, amikor kapcsolatban vagy? – tört fel hirtelen minden indulata, amely aznap összegyűlt benne. Nem értette, miért lett ilyen ideges a pillanat töredéke alatt, viszont képes lett volna mindent összezúzni, ami az útjába került. – Ne velem játszadozz, amikor nincs itt a kis dugófiúd! – szorult ökölbe a keze.

– Ne magadból indulj ki, nem pazarlom az időm dugópajtikra – próbált magára erőltetni Minho egy nyugodt hangszínt, viszont csúfos kudarcot kellett valljon. Nem volt abban biztos, hogy a göndörhajú tisztában volt azzal, hogy az egyik legérzékenyebb pontját támadta meg ezzel a kijelentésével, viszont ennek ellenére is képes lett volna őt megfojtani puszta kézzel. – Komolyan ennyire süket vagy hülye vagy? Mondtam, így egálban vagyunk, felejtsd el és lépj túl rajta.

– Azért a kettőt nem lehet összehasonlítani már meg ne haragudj – horkantott fel Chan. - Azt is elmondtad neki, hogy te mit műveltél éjszaka, vagy csak, amit én? – futottak gúnyos grimaszba arcvonásai.

– Mégis miért érdekel az, hogy mit beszélek a saját barátommal? – préselte ki fogai közül a szavakat a táncos dühtől izzó szemekkel. - Komolyan baszd meg úgy beszélsz, mintha minimum belém zúgtál volna és összetörtem a szegény kis lelkivilágod – csúszott ki ajkain.

– Zúgna beléd a franc – vágta rá az ausztrál talán kissé túl hevesen is. - Legközelebb ne rángass bele a hülyeségeidbe. Kímélj meg mind a kettőnket – fordított hátat Minhónak, majd minden további nélkül vonult vissza a szobájába.

Az ajtó hangos csattanása adta meg az utolsó szót veszekedésükben.