Ugyan Minho gondolatai között átfutott az, hogy az idősebb után siessen, büszkesége túlságosan hangosan tiltakozott ezellen, így mindössze tehetetlenül figyelte a bezárt ajtaját, melyen csupán pár pillanattal azelőtt távozott lakótársa. Morogva nyugodott bele abba, hogy egy darabig nem fogja viszont látni párnáját, így inkább jobb ötlet híján duzzogva kuporodott össze ágyán a fal felé fordulva. Szemei előtt újra és újra lejátszódott csókjuk minden apró pillanata; képtelen volt szabadulni hevesen verő szíve képei elől, teljesen tehetetlenül próbálta nyugtatni cikázó gondolatait. Akárhányszor úgy érezte, valamelyest tisztultak érzelmei, csak újabb vihart zúdított magára, már-már az őrület szélére kergetve ezzel személyét. Végül panaszosan nyögött fel, mikor képtelen volt mellkasa nyomását elviselni, majd szekrényéhez lépve cserélte le öltözékét, mielőtt haját megigazgatva kapta volna fel motorja kulcsát.

– Elmentem – nyitott be Chanhoz szokásához híven mindenféle kopogás nélkül, azonban meglepve fogadta azt, mikor az ausztrál dolgozó alakjának képe tárult szemei elé, amint a korábban elkobzott párnáját öleli magához. – Ha lehet, ne gecizz rá – jegyezte inkább meg, ezzel törve meg kezdeti lefagyását.

– Most már csak azért is megteszem – intett neki búcsúzóul az idősebb anélkül, hogy pillantását ráemelte volna. – Ha lehet, ne ébressz fel, ha későn jössz haza – tette még hozzá semleges hangnemmel, amivel csak még inkább irritálta a táncost.

– Ja, persze – forgatta meg szemeit Minho, viszont azzal együtt ki is sietett a szobából. Gyorsan kapta magára cipőjét, s minden különösebb célpont nélkül indult meg a kijárat felé annak reményében, hogy ezzel legalább kicsit le tudja nyugtatni érzelmei hurrikánját.

Hosszú órák teltek el anélkül, hogy Chan akár csak hírét is hallotta volna lakótársának, s bár nem rajongott az ötletért, végül nyugovóra tért. Sosem vallotta magát békés alvónak, az esetek többségében álmatlanul forgolódott ágyában, azonban akkor ezen szenvedése még inkább lesújtott rá. Minho hiánya jobban felkavarta, mint azt be szerette volna látni magának, mely egyszerre keveredett aggodalmával és idegességével a fiú iránt. Teljesen elvesztette már az időérzékét, mikor tompán ugyan, de ajtónyílást hallott meg a bejárat felől. Először nem tulajdonított neki túl sok figyelmet, mikor viszont az ismerős léptek egyre közelebb értek hozzá, kissé össszeráncolt szemöldökkel várta az újonnan érkező következő cselekedeteit. Szinte fel sem fogta a történéseket; egyik pillanatról a másikra nehezedett rá egy test, miközben az illető hevesen mart ajkai után. Elkerekedett szemekkel próbálta ledobni magáról Minhót, viszont akármennyire is igyekezett, képtelen volt felülkerekedni rajta. Gondolatai vadul cikáztak, ürességet hagyva elméjében, mikor viszont realizálta, hogy alkohol ízét nem érezte csókukban, még inkább összezavarodott.

– Mi a fasz bajod van? – kapkodott Chan levegő után, mikor nagy nehézségek árán elszakította magától a kisebbet. Igaz, már rég feladta annak cselekedeteinek a megértését, abban a pillanatban ötlete sem volt arra, mi is ütött belé azok után, hogy délután miként váltak el.

– Semmi – válaszolt tömören a táncos legalább annyira levegő után kapkodva, mint társa. Gondolatai még homályosak voltak, józan elméjének és ösztönének a harca dúlta fel lelkét, ahogy egyre inkább a kétségbeesés felé sodródott, s újabb csókot kezdeményezett az alatta fekvővel.

Az ausztrál ezúttal csak egyetlen pillanatig habozott. Egyetlen pillanat, mely után teljesen elvetette magától ítélőképességét, és minden figyelmét a fiatalabb felé irányította. Ugyanolyan szenvedéllyel kezdte el mozgatni ajkait, ahogy kezei ösztönösen markoltak a vékony csípőre, mintha csak attól tartott volna, hogy végeszakad az álombeli képnek. Pillái rendezetten simultak arcára, szemei előtt viszont leírhatatlan színkavalkád robbant fel, mely újabb és újabb élvezethullámot táncoltatott végig testén. Ujjai alatt érezte, amint Minho is beleremeg érintésébe, mikor viszont az tenyerével mellkasán támaszkodott meg, csak még inkább elöntötte a vágy iránta. Sosem hitte volna, hogy idegesítő lakótársa valaha is képes lesz hasonló érzéseket kiváltani belőle, mégis akkor semmi másra nem tudott gondolni, csupán az általa keltett eufóriára. Hosszas percek teltek el, mikor a két fiú végül elhúzódott egymástól. Bár a szobát félhomály borította, szemeik csillogása ígyis találkozott, mindkettőjük szívét hevesebb tempóra ösztönözve.

– Jó éjt – törte meg végül a kisebb a csendet rekedt hangján, ahogy sietősen mászott le Chanról. Egész testében remegett az adrenalintól, és szinte meg sem hallotta füle lüktetése mellett társa szavait.

– Komolyan csak így el fogsz menni? – tért magához az ausztrál, azonnal ülő helyzetbe lendülve. Nem értette, mi történik, azt pedig végképp nem tudta megfejteni, miért vágyott ezek után arra, hogy a táncos ne hagyja egyedül; általában határozottan lépett fel vitáikban, akkor viszont túlságosan is elveszettnek érezte magát, hogy fenntartsa szilárd jellemét.

– Mit kellene csináljak? – fordult vissza Minho, hangjában őszinte kétségbeeséssel. Ugyan megpróbálta fenntartani szemkontaktusuk, kudarcot kellett valjon hamarosan, így inkább egy fénycsíkot kezdett el bámulni, mely az ajtónyíláson át találta meg útját a szobába.

– A-azt nem tudom – lepődött meg az idősebb is a kérdéstől, viszont túlságosan is frusztrálta a helyzet, hogy bármi mást mondjon. – Mindegy, inkább menj aludni – dőlt vissza idegesen fújtatva, ahogy hátat fordított a fiúnak.

– Jó éjt – ismételte meg szavait a táncos, mielőtt kiviharzott volna a szobából.

Mardosta a bűntudat, azonban egy dologtól még jobban tartott; utálta bevallani, viszont egyre inkább érezte úgy, hogy két tűz közé szorult, melyből képtelen volt égés nélkül felállni.