- Van más választásom? – sóhajtott fel panaszosan Chan, miután pillanatokig figyelte társa tekintetét, hátha felfedezi azt a jól ismert, szórakozott ragyogást szemeiben, amivel arra következtethet, hogy megint csak az idegeire akar menni, viszont akármennyire erőlködött, semmi nyomát nem látta ennek. Anélkül, hogy megvárta volna a fiú válaszát, indult meg a nappali felé, majd helyezkedett el a félretolt asztalon törökülésben, hogy onnan figyelje a kisebb táncolását. – Bár nem tudom neked aztán miért lesz attól egyszerűbb, ha nézem ahogy táncolsz – jegyezte meg, mikor Minho is követte őt a helyiségbe, és egyenesen a telefonjához ment.

-    Nem az számít, hogy te nézed, hanem hogy legyen valaki itt. Nincs túl sok értelme egyedül táncoljak, mikor színpadon is közönség előtt lennék – kereste ki mindeközben a fiatalabb az előadásához szükséges dalt, s vette fel a kezdőpozícióját.

Onnantól fogva, hogy az első dallam felcsendült, mintha minden elnémult volna Minho körül; csupán egyszer akasztotta össze tekinteté az ausztráléval, mielőtt teljesen a saját világába zuhant volna. Az idősebb ugyan az elején kételkedett abban, hogy valóban megéri-e neki a maradás - bár ő sem szívesen vallotta be magának -, nagyjából a felénél már semmi kétség nem fért hozzá, egészen magába szippantotta az elé táruló látvány. Igyekezett semleges arcot vágni, hogy tetszésének a legapróbb szikráját is eltűntetni arckifejezéséről, viszont hiába erőlködött, szemei csillogása elárulta őt.

-    Azért ne ilyen nyilvánosan csorgasd a nyálad – nevetett fel Minho elégedetten, mikor mozdulatait befejezve társa felé fordult.

- Senki nem csorgatja rád a nyálát – tért magához Chan az ámulatából, s hirtelen tovafoszlott tekintetéből az addig jelenlevő ragyogás. – Végig néztem. Most már engeded, hogy visszamenjek dolgozni? – ugrott le az ausztrál az asztalról, s már indult is volna meg saját kis zugja felé, azonban ő sem számított arra, hogy hirtelen egy emberi test fog a semmiből a hátán csimpaszkodni.

- Nem, nem engedlek vissza – fonta szorosan végtagjait Minho lakótársa teste köré, hogy véletlenül se essen le, és a fiúnak se legyen alkalma ledobnia őt magáról. – Még szükségem van a véleményedre, és hogy fogyaszd a levegőt idekint.

- Még csak nem is kedvelsz, miért érdekel a véleményem? – sóhajtott fel az idősebb beletörődve a helyzetbe, kezeivel viszont reflexszerűen nyúlt a táncos combjai alá, erősen megtartva annak súlyát, viszont ennek ellenére sem mozdult arról a pontról, ahol épp megállt.

- Néha az ellenségeid véleménye a leghasznosabb – paskolta meg Minho diadalittasan társa vállát, mikor látta, hogy terve ismét sikerrel járt. – De amúgy ha ez nyugtat, nem érdekel, csak akarom hallani – tette még azért hozzá sietősen, hogy tisztázza szándékait.

- Szép és összetett a koreód – kezdett bele Chan kissé oldalra pillantva, hogy így látókörébe kerüljön a kisebb arca. – Viszont a vége előtt én eltúlzottnak találom a mozdulataidat, ott visszább vehetnél. Emellett a refrén után túl sokáig kivársz – futtatta végig elméjében a korábban látottakat, majd foglalta össze röviden megfigyelését, hogy a lehető leghamarabb kikerüljön a kellemetlen szituációból. – Elmondtam, most már boldog vagy?

- Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem – hajolt kissé előre Minho annak reményében, hogy így felveheti a szőkével a szemkontaktust. – Egész próba alatt szükségem van a közönségre, és tudom jól, hogy úgysem csinálnál semmi hasznosat – jegyezte meg könnyed hangvitellel.

- Ami azt illeti, van jobb dolgom is, minthogy egész délután azt bámuljam, hogy táncolsz – nézett unottan a rajta csimpaszkodó szemébe, szavaiban pedig visszafogott élesség lapult. – Videózd le magad, és nézd vissza. Jobban jársz vele – ajánlotta, s azzal együtt le is akarta dobni magáról társát, viszont az továbbra is makacsul hozzá préselődött.

- Nem, nem járok vele jobban – állította továbbra is a maga igazát, egy percre sem engedve szorításából. - Úgy néz ki, az a csepp agyad képtelen felfogni ennyi infót, de akkor leegyszerűsítem. Nem a véleményed hiányzott az életemből, hanem hogy valaki jelen legyen, miközben táncolok. És komolyan, ne nézz ennyire hülyének, láttam hogy bámultál egész végig – szélesedett ki Minho vigyora, amint mondandója végére ért.

- Teljes szívemből utállak – lépdelt vissza az ausztrál a nappaliba, és annak közepén dobta le magáról egy erőteljes mozdulattal a táncost. Ugyan átfutott elméjén a gondolat, hogy visszatér szobájába, viszont azzal csak a másiknak adott volna igazat, így inkább fújtatva trappolt vissza az asztalhoz, ahol korábban ült, majd azon ismét elhelyezkedve vette elő telefonját.

- Azt utálod, hogy igazam van, nem engem – javította ki lakótársa szavait a fiú, miközben fájdalmasan nyögdécselve tápászkodott fel a földről. Határozott mozdulatokkal sétált Chanhoz, s kapta ki annak kezéből mobilját. Mielőtt még viszont az bármit is reagálhatott volna, a készülékkel a kezében kezdett el ismét táncolni, magában dúdolgatva a jól ismert dallamot.

A göndörhajú néhány pillanatig csak lesokkolva figyelte immár üressé vált kezeit, s érezte, hogy a düh egyre jobban kezd fellángolni benne. Fogait összeszorítva igyekezett tekintetét a szoba egy másik pontjára vezetni, viszont túlságosan is csábították azt a kisebb kecses mozdulatai. Végül feladva a próbálkozást dőlt becsukott szemekkel a falnak, elfogadva, hogy nincs menekvése.

Bár Minho minden erejével azon volt, hogy táncára összpontosítson, figyelmen kívül hagyva a másik fiú jelenlétét, mikor megpillantotta azt lehunyt szemekkel, képtelen volt tovább folytatni azt, amit korábban elkezdett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve settenkedett minden hang kiadása nélkül az idősebb elé, majd ült annak ölébe, átkarolva a nyakát. Csípőjét lassan, érzékien kezdte mozgatni körkörösen, egyik kezével pedig lágyan Chan arcára simított.

– Chanie~ - sóhajtott kéjesen, szinte dalolva az ausztrál nevét. – Most már figyelsz rám? – cirógatta arcbőrét halk sóhajok kíséretében, miközben kissé oldalra döntött fejjel várta az idősebb reakcióját.