- Direkt akarsz az idegeimre menni, igaz? – állt meg Chan a nappali átjárójában, testét az ajtófélfának támasztva. Már legalább egy óra eltelt a két fiú utolsó szóváltása között, s bár az ausztrál még magának sem akarta bevallani, különösnek találta, hogy a kisebb képes volt ennyi időt eltölteni anélkül, hogy az idegeire ment volna – s talán még egy kicsit hiányolta is ezt. Értetlenül szöktek össze szemöldökei, mikor Minho a szavai után sem figyelt fel rá, így mindössze csendben figyelte kecses táncmozdulatait, mielőtt kicsivel hangosabban folytatta volna. – Neked miért jó az, ha fújtatok rád?

- Addig is valami értelmeset csinálsz. Jobban mondva, értelmesebbet, mint alapból – válaszolt neki a fiatalabb, testével viszont csak akkor fordult lakótársa felé, mikor befejezte mozdulatsorát. – Nem mintha olyan nehéz lenne ezt a mércét megütni – tette még hozzá mellékesen, miközben a korábban félretolt asztalhoz sétált, majd ajkaihoz emelte az ott levő vizespalackot.

- Nagyon sok, jó barátod lehet – jegyezte meg Chan szarkasztikusan, viszont továbbra sem mozdult helyéről. – És egyébként is, fogalmad sincs arról, mit szoktam csinálni, mikor nem a te hülyeséged hallgatom – döntötte kissé oldalra a fejét, miközben kíváncsian fürkészte a másik reakcióját. Még saját magát is meglepte viselkedésével, hiszen alapjáraton türelmes embernek tartotta magát, viszont valahogy az idők során belenyugodott, hogy lakótársa akár egy tizedmásodperc alatt képes kihozni a sodrából.

- Lehet jobban is járok, hogy nem tudom. Még a végén az utolsó csepp reményem is elveszteném az emberiségben – állította meg Minho a közben újra elindult zenét, majd dőlt el mélyet sóhajtva a kanapén, egy pillanatra sem véve le tekintetét partneréről. - De kár, ezek szerint neked nincsenek barátaid, ha ennyire féltékeny vagy az enyémekre. Megértem valahol, hogy miért, de sajnálni nem foglak – vont vállat a fiú könnyedén.

- Ugye te is tisztában vagy azzal, hogy én zenével foglalkozok? – vonta fel az ausztrál az egyik szemöldökét, szándékosan figyelmen kívül hagyva a barátaira utaló megjegyzést. – Zene nélkül te sem tudnál táncolni.

- Biztos vagy benne? – utánozta le a fiatalabb Chan arckifejezését, miközben kérdőn mérte végig egész lényét. – De különben is, attól, hogy zenével foglalkozol, még nem jelenti azt, hogy jó is vagy benne. Majd, ha képes leszel valami használhatót is felmutatni, amire többen is akarnak koreográfiát összehozni, talán el is fogom hinni, hogy nem csak a levegőt fogyasztod feleslegesen – bólintott a fiú egyet öntudatlanul, amint mondandója végéhez ért.

- Hallottad már egyáltalán bármelyik számot is, amit én komponáltam? – védte továbbra is magát az ausztrál. Tekintetét egy pillanatra sem emelte le a kanapén fetrengőről, magabiztos hanglejtéssel beszélt annak ellenére is, hogy egész testét ellazítva támasztotta az ajtókeretnek. – Addig nem mondhatsz róla véleményt, amíg nem hallottad.

- Eléggé ismerlek már ahhoz, hogy legyen elképzelésem arról, milyenek is azok a dalok – tudta le mindössze ennyivel Minho a göndörhajú érvelését. Magának hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem keltette fel abban a pillanatban egy cseppet sem az érdeklődését társa, viszont igyekezett ezt minél mélyebben elnyomni magában. – És amúgy is jogom van előítélettel rendelkezni – tette még azért hozzá a biztonság kedvéért.

- Nekem aztán mindegy – adta fel végül a harcot az idősebb, mikor látta, nincs kivel kezdjen, a táncos ugyanis makacsul ragaszkodott a maga igazához. Könnyedén lökte el magát helyéről, majd indult meg a konyha irányába, ahol dudorászva fogott hozzá egy kávé készítésének, hogy amennyire csak képes rá, kizárja a kisebb tombolását.

- Tudom, hogy nem mindegy, csak le akarsz rázni – támadt fel hirtelen Minho helyéről, majd a konyhapulthoz táncolva ült fel a felületre ott, ahol a másik épp pakolászott. – És ne dúdolgass, rohadt idegesítő – jegyezte még meg, viszont szavai ellenére, lábait jókedvűen lóbálta.

- Senki nem mondta, hogy hallgatnod kell – jutalmazta Chan ezt egy szúrós tekintettel, miközben idegesen helyezte át a dolgait egy másik helyre, hogy továbbra is kényelmesen el tudjon férni és minél hamarabb kezei között tarthassa az ízletes folyadékot. – Esküszöm kizárlak a lakásból, ha nem hagyod ezt abba – fenyegetőzött, mindössze félig-meddig elviccelve a dolgot.

- Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy tiéd legyen az egész lakás – csúszott Minho is arrébb a tárgyakkal együtt, így ismét a göndörhajút akadályozta jelenlétével. – Túlságosan szórakoztató vagy idegesen – jegyezte meg szórakozottan, mikor a vele szemben álló arca halvány vörös színben kezdett úszni az idegességtől, ennél több reakciót azonban már nem kapott.

Az ausztrál néma, gyilkos pillantással mérte végig, viszont véletlenül sem akarta kielégíteni a fiatalabb vágyát, hogy szavakkal is kifejezze, elég sikeres volt felbosszantásának a kísérlete. Csendesen pakolászott tovább, s készítette el a kávéját, majd miután gyorsan eltakarított, bögréjével együtt indult meg szobája felé, faképnél hagyva az addig viselkedését leső fiút.

- Ugyan már Channie, nem viselkedhetsz örökre úgy, mint egy ötéves kislány! – ugrott le rögtön a pultról a táncos, majd panaszos hangon kiabálva rohant a zeneszerző után. Még azelőtt beérte, hogy az ismét eltűnt volna szobája menedékében, így kisebb sikerérzettel állt be az ajtóba, ezzel gátolva tovább haladását. – Ha éjjel nem akarsz kellemetlen dolgokra ébredni, nem hagysz figyelmen kívül nap közben – jutott eszébe valami, magát pedig azzal jutalmazta, hogy kikapta a másik kezéből a kávét, és egy nagyobbat kortyolt belőle, mielőtt visszanyomta volna a tenyerébe a bögrét.

- Te... - kerekedtek el teljesen Chan szemei, miközben próbálta felfogni a korábban történteket. Alig tudta elhinni, hogy volt mersze ezek után Minhónak beleinni az italába, így minden önkontrollját össze kellett szedje ahhoz, hogy véletlenül se ejtsen ki ajkain valami meggondolatlant. – Mit akarnál tenni? Bejössz a szobába és megerőszakolsz az éjszaka leple alatt? – kanyarodott inkább vissza az eredeti témára, azonban továbbra is zavar és idegesség kavargott benne; ha lehetséges, legalább háromszor intenzívebben, mint alig pár perccel azelőtt.

- Nem számítana erőszaknak, ha te is élveznéd – vont vállat Minho könnyedén, viszont magában nagyon is jól szórakozott lakótársa meglepett kifejezésén. Túl rég ért már el nála hasonló reakciót, így igyekezett teljes mértékben megélni a pillanat örömét. - De ha annyira kíváncsi vagy, felőlem kipróbálhatjuk, mire céloztam ezzel. Csak hagyj figyelmen kívül, és máris teljesítetted az egyetlen feltételem – szinte dalolta szavait.

- Akar tőled bármit is a halál – szökött ki egy frusztrált horkantás az idősebb ajkain, ezzel egyidőben pedig próbált túlhaladni az ajtóban állón, viszont az tántoríthatatlanul akadályozta ebben. – Mit akarsz tőlem? – sóhajtott fel megadóan a fiú, mikor nem látott más megoldást.

- Elég kevés dolgot tudnál nekem adni. Ami azt illeti, még a kávét is förtelmesen iszod – bökött a táncos a másik kezében lévő bögrére. Magának sem vallotta volna be, hogy mennyire ízlett neki már csak az az egy, lopott korty – talán egy fokkal jobban is, mint ahogy ő szokta készíteni -, viszont nem adott volna igazat semmiben az ausztrálnak, így mindössze elzárta a tényt elméje egyik mély pontjára. - De ha már itt vagy, hasznod is vehetem. Új koreográfiát kell összehozzak és szükségem van egy nézőre. Megkérném Changbint, de még órája van és amúgy sincs kedvem kamerát állítgatni. Szóval most jössz és figyelni fogsz engem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.