Az a nap akár új ajtókat is nyithatott volna számomra a lehetőségek tekergőző útvesztőjében, mely egyre csak arra ösztönöz, hogy fussak továbbra is fáradhatatlanul az előttem lebegő halovány fény felé. Átfagyott testem éhezett valamily’ melegség iránt, hol annyi megpróbáltatás után végre megpihenhetek és otthonra lelhetek ebben a reménytelenséggel átitatott világban. Szinte mániákusan kutattam az otthonnak nevezett hely után, ahol végre édes álomra hajthatom a fejem, viszont arról teljesen megfeledkeztem, hogy a zord tél jéggé fagyasztott mindent bennem egészen addig a pontig, amíg én sem voltam már több egy hatalmas gleccsernél az óceán mardosó hullámai között.

- Nem gondoltam, hogy ma is eljössz.

Előző éjjeli reakciómmal ellentétben ezúttal megkönnyebbülten mosolyogva fordultam az ismerős hang irányába, mely közvetlenül mellettem csendült fel. Bár Changbin szavai meglepettséget kellett volna tükrözzenek, végig ugyanazzal a nyugodt tónussal ejtette ki őket ajkain, mielőtt elfoglalta volna a mellettem levő hintát; mindketten tudtuk a múltkori után, hogy kapcsolatunk nem szakadhat meg már az első találkozás végezetével, annál valami sokkal különlegesebb lengte be a teret abban a pár órában. Valami sokkal különlegesebb, amit életem során még sohasem érezhettem, viszont attól a pillanattól fogva lehetetlennek tűnt már csak a puszta létezés is jelenléte nélkül.

- Mégis itt vagyok – fordultam felé, míg szám apró görbületre húzódott. – Talán zavar? – döntöttem oldalra kissé a fejem.

- Te sem a megérzéseidről lehetsz híres ezek szerint – vett elő egy szál cigarettát, majd gyújtotta meg azt immár ajkai között, mintha a legtermészetesebb dolog lenne az életében. – Még mindig nem kérsz? – nyújtotta felém a kis dobozkát.

- Lehetsz akármilyen szépfiú, tegnap óta nem változott semmi, még mindig nem szívok – kuncogtam el magam halkan, fél szemmel reakcióját figyelve hirtelen jött becenevére, amit még én sem gondoltam át teljesen.

- Szépfiú, huh? – fújt ki egy nagyobb adag füstöt. – Néztél te már tükörbe, hogy így dobálózol a szavakkal?

- Tisztában vagyok a szavak súlyával – vontam vállat odafigyelve arra, hogy minél feltűnésmentesebben kerüljem kérdése első felét. – Ne értsd félre, de tényleg nem panaszkodhatsz a külsődre.

- Mintha neked bármi okod meglenne rá – éreztem tekintetét magamon, ahogy tetőtől talpig végigmért a sötétben.

- Múltkor is mondtam, semmi különös nincs bennem. Se külsőleg, se belsőleg – rugdostam egy előttem levő kisebb követ, hogy valamilyen formában tudjam leplezni zavaromat, melyet pillantásaival okozott elő bennem.

- Múltkor is mondtam, hogy teljesen idióta vagy, ha így gondolod. Nézd Lix, lehet csak egyszer találkoztunk, de több órán át kibírtad az elviselhetetlen személyiségemet, ne gondold azt, hogy ilyen könnyen hívogathatod magad előttem minden hülyeségnek, ami végképp nem vagy. Jobb, ha már most feladod, idővel úgyis bele fogsz unni a folyamatos ellenkezésbe, mert csak szólok, kitartó típus vagyok, ha egyszer valamit a fejembe vettem. Még a végén eleged lesz belőlem – nevetett fel, ajkai közül azonban szürkés füst szállingózott ki.

- Te pedig ezt felejtheted el azonnal. Lehet korainak gondolod, de máris fontos lettél számomra – mosolyodtam el halványan. – Fogalmam sincs, hogy csinálod, de minden tiszteletem a tiéd, mester – hajoltam meg drámaian a hatás kedvéért.

- Tényleg egy világi hülye vagy – nevetett fel, melytől ezer pillangó ébredt fel gyomrom mélyén csakis azért, hogy utána testem minden pontjába eljutva emeljenek fel egy olyan világba, amiről mindössze a körülöttem lévőktől hallhattam. – Ha tőlem akarsz tanulni, felejts is el minden normális emberi kapcsolatot. Mondjuk én is mindennek elmondhatom magam, csak normálisnak nem – ingatta fejét.

- A normális amúgy is unalmas – vontam vállat lazán. – És ha te magad unalmasnak gondolod, akkor önként jelentkezek arra, hogy egész életemben egy unalmas ember mellett bámuljam a csillagokat.

- Mondd csak, miért vagy ennyire biztos abban, hogy megéri? – éreztem magamon kérdő tekintetét, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. Kissé elhelyezkedtem a hinta ülőkéjeként szolgáló deszkán, ahogy féloldalasan felé fordultam, majd aprólékosan végigmértem testét a homályban; bár esélyem sem volt előző éjjel ilyesfajta felfedezéseket tenni, akkor végre alkalmam nyílt jobban megfigyelni külsőjét, már-már rongyosnak titulálható ruháival együtt. Halványan elmosolyodtam megviselt bakancsa, kopott farmerja és a nála legalább kétszer nagyobb felső láttán, de a legtöbb időt mégis arca vizslatásával töltöttem el, ahogy felvont szemöldökkel várta válaszom.

- Fogalmam sincs – ingattam fejem töretlen mosollyal. – Hívd nyugodtan hatodik érzéknek, vagy aminek csak szeretnéd. Én pedig túl önző vagyok ahhoz, hogy elengedjek egy olyan nyugtató pontot az életemből, mint amilyen te vagy – tettem hozzá utolsó mondatom kissé bizonytalanul, ugyanis nem akartam még idő előtt elijeszteni magamtól.

- Tudod, Lix… – vett egy mély levegőt, amitől ösztönösen görcsbe rándult a gyomrom a legrosszabbat sejtve. – Nyugtat a tudat, hogy nem csak én érzek így – lágyultak meg arcvonásai, így én is megkönnyebbülten ejtettem le vállaim. – Ha hinnék az egész előző életes maszlagban, talán még azt is kijelenteném, hogy már akkor ismertük egymást. Vagy legalább is valahol már összefutottunk.

- Én hiszek az újjászületésben – válaszoltam kissé felbátorodva. Nem tűnt olyannak, aki ilyesmi miatt elítélne, így én is magabiztosan kezdtem kifejteni véleményem. – Igazából még nem gondoltam erre, de most, hogy mondod… Lehet igazad van. Még Chan közelében sem éreztem olyasmit, mint melletted. Mintha… Mintha…

- Otthonra leltél volna – segített ki a fiú, amit hálás biccentéssel fogadtam.

- Sosem tudtam jól kifejezni az érzéseim, de szerintem igazad van – egyeztem bele kijelentésébe. – Festeni könnyebb, mint a szavakkal bánni.

- Festő vagy? – hallottam enyhe meglepettséget hangjában.

- Akármennyire is hihetetlen, igen – bólintottam. – Tudom, nem nézné ki belőlem az ember, túl-

- Ha most kerítek egy gyűrűt, megkérhetem a kezed? – vágott félbe, amitől teljes pír terült szét az arcomon.

- Meg fogod bánni – böktem ki még mindig kábultan a szavakat.

- Nem kérdeztem a véleményed, egy igent vagy egy nemet várok – szegezte rám a tekintetét, amitől csak még jobban zavarba jöttem.

- Azt hiszem, igen – nevettem kínosan, szemeim pedig hatalmasra kerekedtek, mikor felállt mellőlem, és a cigicsikkjét a földbe taposva lépett elém.

- Tudom, hogy elég szar próbálkozás, de egy darabig ez megteszi – vette gyengéden magához bal kezem, és húzta gyűrűsujjamra az egyik, addig ő általa viselt fémkarikát.

- Te most csak viccelsz – pislogtam nagyokat, miközben hol rá, hol pedig a csillogó ékszerre vezettem tekintetem.

- Komolyan úgy nézek ki, mint aki viccel? – nevetett fel jóízűen. – De rendben, a házasságot hanyagoljuk egy időre, de azt nyugodtan tartsd meg. Legyen afféle biztosíték arra, hogy minden éjjel itt leszek.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, s meg tudtam volna esküdni, hogy szemeimben is ezer csillag fénye gyúlt. – De akkor én is tartozok valamivel – álltam fel addigi helyemről, és léptem hozzá közelebb. – Tudom, hogy nem túl sok, viszont… Egyelőre ennyivel szolgálhatok – nyomtam ajkaim arcának hosszasan, majd szoros ölelésbe vontam.

- Ha meg akarsz csókolni, annak egyszerűbb módja is van – kuncogott közvetlen fülem mellett, én azonban csak vállába fúrtam fejem, menedéket keresve csábító illatában.

- Ne rohanj annyira előre. Most csak ki akarom élvezni azt, hogy még itt vagy mellettem – hunytam le szemeim.

A továbbiakban ő sem szólt hozzám. Csendben vesztünk el egymás karjai között, és megjegyzése ellenére is tudtam, hogy neki is mindössze ennyire volt szüksége.
Mert végülis igaza volt. Nála végre otthonra leltem.

[Guess, who's back.]