Az volt a nap, mikor a Hold lezuhant az égről, én pedig csak csillogó szemekkel figyeltem, amint a magam köré felépített világom atomnagyságú darabokra esik szét, eltiporva az összes apró csillagot maga körül. Egyedül maradtam. De ez a magány már nem tudott megijeszteni.

Kellemes érzés futott végig gerincemen, ahogy magamba szívtam a kintről bejövő éles levegőt, elveszve a gondolataim világában, ami egyszerre biztosította számomra az otthont és testesítette meg legnagyobb félelmem. Aprócska szobámat nem érte túl sok fény, egyedül a törött, gömb alakú hangulatvilágításom adott valamilyen színt a homályban rejtőzködő bútorzatnak, mégis tökéletesen tájékozódtam, centiméterre pontosan tisztában voltam minden tárgy helyével. Régi darabnak számított, valamikor évekkel ezelőtt vehettem, amikor még hittem abban, hogy ha kidekorálom mindennapi környezetem, lelkemben is végre beköszönt a béke. Viszont csalódnom kellett. Egyrészt az egész projektbe ölt pénzem miatt, másrészt a megvett tárgyak állapotában, hiszen mint kiderült, nem hiába árazták le őket. Így egy darabig csak figyeltem, ahogy pislákolva igyekszik fényt hozni a helyiség sötétjébe, végül viszont meguntam szenvedését, halk léptekkel átsétáltam a szoba másik végébe, hogy megszűntessem kínlódását. Már akkor tudtam jól, hogy nem lesz képes túl sokáig végezni eredeti s egyetlen feladatát, mikor egy ügyetlen pillanatomban ráléptem a gömbsorozat legvégső alkotóelemére, amely fájdalmas reccsenéssel behorpadt. Nem, határozottan nem nevezném eget rengető kárnak, mégis, ez az apró sérelem hatást gyakorolt az egész füzérre: apránként végigkúszott az alkotóelemeket összekötő vékony fonálon, hogy önző módon megmérgezze a még épségben lévő társait. Magam sem tudom, miért érintett meg annyira az egész, de mélyen lelkembe hatolt, ahogy láttam miként remeg meg percenként gyér pislákolása, mely bizonyos időközökre teljesen megsemmisült, egybeolvadt a sötétséggel. Szüleim ritka látogatásaikor előszeretettel hangoztatták, hogy nem ártana végre megszabadulni tőle, mert csak rontja az összképet, én viszont akárhogy próbáltam, nem tudtam megmagyarázni, miért is tűnik irreálisnak számomra ezen ötletük. Hiába volt az az olcsó fényfüzér csupán egy tárgy, amit bármikor pótolhatok mással - sőt, nála fényesebbel is - a szerencsétlen szépséghibájával együtt kötődtem hozzá, egyszerűen lehetetlenné téve, hogy elszakadjak tőle. Magamnak sem akartam bevallani, de ahogy ott, az immár teljesen sötétségbe borult szobámban fogtam hideg ujjaim között kapcsolóját, mindössze remélni tudtam, hogy hátralevő napjaim egyikében rám is így fog valaki tekinteni.

Utoljára végignéztem az idegennek tűnő szobán, majd mélyet sóhajtva kaptam fel addig az ágyamon pihenő szürke vászonkabátom, ami jobban nem is jelemezhetette volna kopott, átlagos külsejével mindennapjaimat, érzéseim... Engem. Nem akartam semmit sem elsietni, kiélveztem minden pillanatot, amelyet még az éjjel lágy leple biztosított, így az amúgy másodperceket igénylő cselekménysorozatom sosem véget nem érőnek tűnhetett, mégsem bántam egy pillanatra sem elcsendesülésem: végre átélhettem, milyen csupán sodródni az árral, ám ugyanakkor elszigetelődni a világ rohanásától. Lassan emeltem le a kulcscsomóm, lassan zártam be magam mögött az ajtót, lassan kezdtem el szedni azt a néhány lépcsőfokot, amely által a földszintre érhettem. Akármennyire is próbáltam óvatosan mozogni, már az első emelet megtétele után enyhe szédülés kapott el, amely ugyan nem tartott sokáig, sikeresen kiborított egyensúlyomból. Levegő után kapkodva nyúltam a korlát biztos pontja után, hogy valamilyen csoda folytán mégse essek össze a kihalt folyósó kellős közepén. Magamban hálát adtam, hogy a szomszédaim nem azok közé tartoznak, akik hajnali háromkor szándékoznának valamerre kimozdulni, hisz minden valószínűséggel részegnek vagy drogosnak hittek volna, amiből később komolyabb bajaim is származhatnak szüleim jóvoltából. A gyomromat kínzó görcsölést figyelmen kívül hagyva tántorogtam ki az épületből, ahol azonban rögtön megcsapott a tavaszi éles levegő. Ösztönösen húztam összébb vékonynak számító kabátom testem körül, nem mintha tartottam volna a betegségektől. Sőt, mondhatni hálás voltam a zordabb időjárásnak, ez is segített abban, hogy végre élő embernek érezzem magam, még ha ez a fájdalom gyengébb útján is valósult meg. Csupán ennyire vágytam. Érezni. Érezni, mint a többi ember.

Nem sokat gondolkodva konkrét célon vágtam neki a kihalt utcák útvesztőjének, hagyva, hogy a lábaimban életre kelt vágy vezessen messze az otthonnak nevezett börtönömből. Szükségem volt már a friss levegőre, utáltam a négy fal közé szorítkozni, mióta az eszem tudom sóvárogtam a szabadság iránt. Nem egyszer esett meg, hogy nyaranta, mikor a csillagok a legszebben tündökölnet, csupán a hajnali órákban léptem át lakásom küszöbét, akkor is legtöbb esetben futástól csapzott ruházattal, mert egy random részeg ember élete szerelmének nézett és hazáig követett. Ilyenkor csak mosolyogva csúsztam le a földre hátamat a bezárt ajtónak nyomva, hogy kifújjam a sietésben magamba szívot levegőmennyiséget. Tisztában voltam a félelemérzet természetességével ehhez hasonló helyzetekben, sőt, talán el is vártnak gondolhatná az ember, mikor tulajdonképpen élete, emberi méltósága forog kockán, ezért is találtam egyszerűen nevetségesnek a bennem tátongó ürességet. Egyedül a hevesen dobogó szívem jelezte, még messze sincs vége régóta tartó szenvedésemnek egyelőre. Ezt pedig utáltam beismerni magamnak.

Már az elhagyatott játszótér egyik rozoga hintája felé tartottam, mikor feleszméltem merengésemből. Fáradtan nehezedtem rá, majd fogózkodtam meg a rozsdás láncban, mellyel a valószínűleg szebb napokat is látott alapvázra volt felfüggesztve. Óvatosan, először mindössze próba gyanánt előre-hátra kezdtem mozogni vele, s mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem fog leszakadni alattam, kicsivel erőteljesebben ellöktem magam. Fürkészve vizslattam az eget csillagok után kutatva, azonban csalódnom kellett, mikor akármerre tekintettem, egyedül a sötétség pillantott vissza rám bús monotonitásával.

- Szar ügy, még a Hold sem látszik ilyen nyomott időben.

Ijedten fordultam az ismeretlen hang irányába, de nem gondoltam át rendesen cselekedetem, így a következő pillanatban már a poros földön terültem szét.

- Hé, hé, lassan, nem akartalak megijeszteni - először csupán sietős lépteket hallottam, de pár pillanat múlva egy segítő kézzel találtam szembe magam, ahogy felemeltem tekintetem.

Bár vékony alakján kívül nem sokat láttam az előttem állóból a gyenge utcai világításnak köszönhetően, szavaiból egyértelműen lejött, nincs szándékában bántani engem, így kis habozás után elfogadtam segítségét.

- Kösz - kezdtem el porolgatni összemocskolódott ruháim teljesen feleslegesen, hiszen a félhomályban aligha vehettem ki, hol is érte kár az anyagot.

- Bocsi, hogy letámadtalak, nem vagyok hozzászokva más jelenlétéhez ilyen késői órában és fogalmam sem volt, mivel kezdeményezhetnék - hadarta el, amíg idegesen dörzsölte tarkóját. - A ruháidat kimoshatom vagy kárpótolhatom-

- Nem szükséges, engedd el - legyintettem. - Ha ez viszont megnyugtat, én sem tudom, mit keresek itt - sóhajtottam immár kérdésére válaszolva, ahogy visszatelepedtem eredeti helyemre. - De ezek szerint te elég gyakran jöhetsz ide.

- Ami azt illeti... Mondhatni - foglalt helyet a mellettem levő hintán, ami nyikorogva fogadta újabb használóját. - Eléggé hozzámnőtt az idők során ez a hely.

- Minden olyan magányosnak tűnik... Főleg ilyenkor - bambultam el a semmibe.

- Tökéletesen illek a hely imidzsébe - nevetett fel keserűen, majd felém fordult. - Amúgy Changbin vagyok.

- Felix - biccentettem aprót felé.

- Tehát Felix... - ismételte meg halkabban. - Ezek szerint külföldi vagy.

- Ausztrál - javítottam ki.

- Mi a legszebb emléked az ottani életedből? - szegezte rögtön nekem.

- Ilyenkor általában azt szokták kérdezni, hogy miért költöztünk el vagy mióta lakom itt - kuncogtam alig hallhatóan. - De ezzel most megfogtál. Te ki tudnál egyetlen dolgot emelni Koreával kapcsolatban?

- Hm... - gondolkodott el egy pillanatra. - Talán azt, amikor Hyunjin őfelsége megszánt, és adott a kajájából. Utána egy teljes hétig hallgathattam, hogy miattam és a hatalmas szíve miatt éheznie kellett, de ő mégis önként vállalta az áldozatot. Mi is lenne velem a túldramatizált segge nélkül? - mosolyodott el.

- Hasonlókról én is tudnék mesélni -jutott eszembe. - Például, mikor a legjobb barátomnál aludtam egyszer és először próbáltuk ki a piát. Elég, ha annyit mondok, hogy ott és akkor eldőlt, belőlünk sosem lesz részeges, vagy legalábbis kerülni fogjuk az alkoholt jó messzire - nevettem fel, ahogy az emlékképek végigfutottak elmémben.

- Látod, csak nem olyan nehéz mesélni kicsit magadról - boxolt játékosan vállamba.

- Nem tudom, ez mennyire számít jó döntésnek figyelembe véve, hogy alig öt perce találkoztunk először és az arcod még csak nem is láttam - meredtem rá, hátha ki tudok valamit venni sötét alakjából, ám kudarcot kellett valljak.

- Lehet. De elmondtam a nevem, onnantól kezdve már gyerekjáték lenyomozni a közösségi oldalaim. Ha szeretnéd, úgyis megtalálsz - vont vállat.

- Néha előnyösebb a tudatlanság. És néha jobb a sötétben maradni - halkultam el a végére.

- I love dark - nevetett fel, belőlem is hasonló reakciót kiváltva. - Úgy beszélsz, mintha ezzel már lenne tapasztalatod.

- Sajnos - sóhajtottam gondterhelten.

- Kérdezősködjek vagy ejtsem a témát?

- Inkább nem szeretném részletezni. Bocsi... - haraptam alsó ajkamba, hogy visszatartsam előtörő könnyeim.

- Oh, értem... Nem akartam tapintatlan lenni.

- Semmi gond - dörzsöltem meg szemeim. - Nem tudhattad.

- A legjobb barátod... Vele még tartod a kapcsolatot? - váltott témát, de érződött a hangján, hogy már ő sem biztos, mit kérdezhet és mit nem.

- Uhum - bólintottam. - Lényegében miatta nem borultam még ki, hogy Koreába költöztünk. Ő tizenhárom volt, mikor átjött, mi majd csak rá négy évre. Mai napig szenvedek a nyelvvel, de legalább ő itt van mellettem - ráztam meg a fejem

- Nyugi, egyáltalán nem érződik a beszédeden. Amúgy meg ugyanígy vagyok, csak az angollal. Nem is értem, miért van rá szükségem, úgysem használja senki - morgott maga elé.

- Ha valahova utaznál, hidd el nekem, jól jön.

- Jó vicc - horkant fel. - Volt időm belenyugodni, hogy itt fogok megrohadni.

- Amíg az ég végtelen, a lehetőségeink is azok maradnak. Nézd, kezd kitisztulni - mutattam fel az apránként megjelenő csillagokra.

Abban a hajnali négyes órában, mikor egy vadidegen fiúval kémleltem a márciusi égboltot a Hold után kutatva, csak remélni tudtam, hogy valaha képes leszek elhinni a saját szavaimat.

[Eyoo mindenkinek, aki végigolvasta az első hivatalos fejezetet~ Már huzamosabb ideje, hogy nem kezdtem bele hosszabb munkába, ennek ellenére remélem, elnyerte a tetszésetek ez a rész. Véleményeket, visszajelzéseket szívesen fogadok, nyugodtan éljétek ki magatokat, ha késztetést éreztek erre. ❤️ Vigyázzatok magatokra nagyon, én pedig hamarosan jövök a folytatással, addig is pusszancs a pofitokra. *3*]