Az a nap halvány ecsetvonásokkal ivódott emlékeim sokasága közé, melyeket olyan gondosan őriztem titkos könyvtáramban, s vittem magammal nap mint nap egyfajta kincsként, amit az életem árán is meg akartam védeni. Részben ez igaz; elvégre mi az ember emlékek nélkül? Képesek lennénk egyáltalán túlélni sorsunk viszonytagságait mankóként szolgáló tapasztalataink nélkül? Igazából sosem tudtam erre biztos választ mondani, mégis különös módon meg voltam afelől bizonyosodva, hogy nem csak én, de az egész emberiség túl gyerekcipőben lépkedett a támaszok nélküli járáshoz.

Bár a szerelmespár mindent megtett annak érdekében, hogy engem is bevonjanak beszélgetésükbe, a kellemetlen érzés, miszerint csupán harmadik kerékként sétálok mellettük, csak nem akart elmúlni, ami miatt halvány bűntudatom  támadt. Több szempontból is abszurdnak tartottam a helyzetet kezdve azzal, hogy ha teher lettem volna, nem hívtak volna el magukkal, egészen addig, hogy szinte egyenlő félként bántak velem egész utunk alatt. Végül inkább – keserű szájízzel ugyan, de – elkönyveltem a mérhetetlen hálátlanságomnak ezt a kellemetlen érzést, s bár a mellkasom ettől nem lett könnyebb, a bizonytalanság legalább eltűnt elmémből.

Saját hülyeségem ellenére is meglepően hamar elértünk közös lakásuk ajtaja elé, melyet az idősebb könnyed mozdulattal nyitott ki, mielőtt előre engedett volna. Fejet hajtva fogadtam gesztusát, s hirtelen emlékek ezrei özönlöttek el, mikor átléptem az épület küszöbét. Megvolt egy ideje, hogy jártam náluk, viszont mosolyogva nyugtáztam, miszerint nem sok minden változott azóta; igaz a helyiség továbbra is otthonosságával csalogatta beljebb látogatóit, legutóbbi alkalmamhoz képest jelentősen szűkösebb tér állt a rendelkezésemre, mely a szanaszét hagyott vásznaknak volt betudható.

- Bocsi a kupiért – mentegetőzött rögtön Jisung, amint mellém érve elkezdte lehúzni cipőjét. – Nem volt idő elpakolni őket, hiába szóltam Minhónak – ajándékozta meg párját egy szúrós tekintettel.

- Hé, ne engem hibáztass! – védte meg rögtön magát a táncos. – Egész eddig a cégnél voltam!

- Semmi gond, annyira nem vészes – vágtam közbe, mielőtt osztálytársam ismét párjára förmedhetett volna. – Amíg nincs nagyobb rendetlenség, mint a fejemben, addig még talán el tudom viselni – engedtem meg magamnak egy könnyedebb nevetést. – Amúgy is gyönyörűek ezek az alkotások.

- Olyan hülye vagy – ingatta meg mosolyogva Minho a fejét, és rúgta le könnyedén cipőjét, majd engem kikerülve sétált a nappaliként szolgáló helyiségbe. – De egyet kell értsek, Hanie mérhetetlen tehetséggel rendelkezik – tette hozzá nyájasan.

- Most csak nyalizni akarsz, mi? – forgatta meg szemeit a kisebb, ahogy mélyet sóhajtva intett nekem, hogy kövessem vele együtt párját.

- Nem kell nyalizzak, ígyis menthetetlenül szerelmes vagy belém – sétált Jisunghoz kuncogva Minho, majd hagyott annak ajkain egy lágyabb csókot.

- Beképzelt fasz – csapott barátja mellkasára nevetve.

- Akarod mondani, a legcsodálatosabb pasi a világon – vigyorgott az idősebb. – Felix, kérsz valamit enni? Még kell legyen a tegnapi csirkéből – nézett rám ezúttal.

- Nem vagyok éhes, de köszi azért – utasítottam vissza mosolyogva az ajánlatot, szemeimet csak egy pillanatra levéve tekintetem a Minhót ábrázoló festményekről. – Mennyit sikerült ezekből eladjatok? – fordultam hátra.

- Nagyjából húszat egy hónap alatt – lépett mellém Jisung, lazán átkarolva vállaim. – Ami jó. Nagyon jó. De mégsem elég – komorult el kicsit a hangja.

- Az emberek kezdenek felfigyelni a tehetségedre. Nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem ez több, mint nagyon jó – dobta le magát Minho a kanapéra.

- Ez nem rólam szól! – csattant fel Jisung, amitől láthatóan nem csak én hőköltem kissé hátra. – Nem érünk semmit azzal, ha rám figyelnek fel, nem pedig rád! – vonta össze kétségbeesetten szemöldökét.

- Kijavítom magam – nézett mélyen párja szemébe az idősebb, továbbra is tartva nyugodt tónusát. – Mindkettőnkre kezdenek felfigyelni az emberek, az pedig, hogy ennyire támogatsz az álmaimban, bőven elég nekem. Más véleménye pedig őszintén nem érdekel.

- Alig tudlak elhinni – sóhajtott fel rekedten a kisebb. – Nem én döntöm el, hogy eliminálnak vagy-

- Jisung. Nem érdekel – vágott közbe határozottan Minho. – Amíg melletted lehetek, semmi sem érdekel. Minden álmom teljesült benned.

- Tudom. És köszönöm – halkult el a vékony fiú, azonban erősen érződött, hogy még valamit akart mondani; hogy mit, azt viszont sosem tudhattam meg. – Megyek, készítek teát – húzódott el tőlem, majd minden további nélkül hagyott kettesben párjával.

- Sajnálom, hogy hallanod kellett – kezdett mentegetőzésbe a fiú.

- Nézz bolondnak, de szerintem aranyos, hogy ennyire vigyáztok egymásra – foglaltam helyet mellette mosolyogva. – Semmi rossz nem történt.

- Néha nem értem, hogy lehet egy ilyen angyal Sungie egyik barátja – nézett rám hálásan.

- Még egy ilyen, és a kanapén alszol! – kiáltott át a konyhából az említett, mire egyöntetű, hangos nevetés tört ki belőlünk.

- Én is szeretlek, kicsim! – válaszolt Minho jókedvűen, de ennek ellenére is észrevettem a fáradtságot egész lényében.

- Jisung jó gyerek – szólaltam meg az előbbieknél kicsit halkabban, lágy arcvonásokkal. – És örülök, hogy ilyen jól kijöttök. Felnézek rátok.

- Hidd el, én örülök ennek a legjobban – íveltek felfelé ajkai a fiúnak is. – Mindent meg akarok neki adni, amit csak lehet – suttogta szinte szavait, tekintetét le sem véve a konyha irányából.

- Boldog melletted – jelentettem ki magabiztosan. – Az életét is rád áldozná.

- Egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy kellően kifejezzem, mennyire fontos nekem – fordult ezúttal felém komolyan. – Ő mentett meg, Felix. Nélküle nem lennék itt – meredt szemeimbe, de egy pillanattal később zavartan rázta meg fejét. – Remélem egy nap te is találsz egy ilyen embert.

- Jól vagyok – válaszoltam rutinszerűen, át sem gondolva rendesen a helyzetet, s csak utólag jutott eszembe, hogy szavaim akár bántóan is hangozhattak.

- Senki sincs jól ezen a világon, Felix. Mindannyiunknak megvannak a maga démonjai – válaszolt Minho gyengéden, melyek elűzték korábbi kételyeim. – Mutass egy felhőtlenül boldog embert, én pedig ott helyben csalom meg Jisungot – csengett magabiztosan hangja. – Mind menekülünk valamibe. Szerelem, drogok, pia, hobbik, legyen az bármi, nem érdekel. Csak tudod… Ketten hordozni ezt a terhet kevésbé annyira szar – mosolyodott el szomorúan, s már akkor tudtam, szavai még hosszasan fognak elmémben csengeni.

Akkor és ott mintha egy új ajtó nyílt volna meg szemeim előtt, melynek létezéséről hiába tudtam, nem mertem átlépni küszöbét; abban a pillanatban viszont önszántamból indultam meg feléje tétova lépteimmel egy jobb jövő reményében.