𝘒.𝘛. 𝘗𝘰𝘷:

Reggel a nap égető sugaraira ébredtem. Nyöszörgve fordultam át a másik oldalamra, de a nap sehogy sem akart eltűnni. Éreztem, ahogy szinte láthatatlan sugarai égetik a bőröm azon részét, amelyre rásüt. Kínok között ültem fel ágyamban, majd szemeimet megdörzsölve kicsit, próbáltam tisztább látást varázsolni magamnak. Lemásztam az ágyról majd szekrényemhez sétálva nyitottam ki, abban reménykedve, hogy sikerül egy normális ruha párost össze állítani és nem úgy fogok kinézni, mint egy hímringyó, akit az iskola első napján - suli kezdete előtt - dugtak meg. Választásom végül egy fehér pólóra és egy világos kékfarmer nadrágra esett. Tudom, tudom! Évnyitokon legtöbbször fekete fehérben kell megjelenni, de az én iskolákban szerencsére nincs így. Nem kötelező az ünneplő, amiért áldom a jó Istent. A nemrég kiválasztott ruhákat letettem az ágyamra, majd a fürdőbe mentem egy gyors zuhanyt venni. Levetettem a pizsamám - ami egy póló és egy alsó volt - majd beálltam a kabinba. Beállítottam a megfelelő hőfokot, s hagytam, hogy a meleg cseppek végig szántsák napbarnított bőröm minden szegletét. Megunva az áztatást zártam el a csapot, s szálltam ki a párás üveglapú kabinból. Derekamra tekertem egy törölközőt, s vissza csoszoktam a szobámba. Ahogy beértem a pár méterre sem lévő szobámba, derekamról levettem az eddig mindent takaró anyagot és elkezdtem alaposan letörölni testemről a még folydogáló vizet. Vézne testem megtörése után a vizes anyagot a padlóra dobtam magamban mondván, hogy majd kimosom, amit nagy valószínűséggel édesanyám fog megtenni. Újra szekrényem felé fordultam, de most csak egy alsót vettem ki belőle, amit egyből magamra is húztam, majd követte a többi ruhadarab. A pólót betűrtem a nadrágja, majd vettem fel hozzá egy fekete övet is. Mivel nincs olyan nagyon meleg, mint nyáron ezért kivettem a szekrényből egy vékony fekete pulcsit is és magamra kaptam. Az éjjeli szekrényem fiókját kihúztam, s abból kivettem az ezüst nyakláncomat, amit még a szüleimtől kaptam a születésemkor. Hogy honnan is tudom, hogy a születésem óta megvan a nyaklánc? Hát onnan, hogy van egy fotó, ami a kórházban készült, s azon a képen apa éppen a nyakamba tette a nyakláncot. Ez az én szerencse nyakláncom. E nélkül soha, sehova nem megyek. Amint a lánc már rajtam díszelgett ismét a fürdőbe mentem, hogy egy aprócska sminket fessek az így is ocsmány arcomra. Alapozót nem szoktam használni, mert olyan színben nincs, amilyen az én bőröm. Mellesleg bármennyire is tartom magam rondának, a bőröm hibátlan, amiért minden este imádkozok az Istenhez, hogy ez így is maradjon. Ajkaimra egy halvány piros szajfényt tettem, míg szemhéjamra egy szintén világos barna szemfestéket kentem fel. Kusza szemöldökömet kifésültem, s végül egy kevés korrektort tettem szemeim aljára azért imádkozva, hátha nem fognak látszani a sötét karikák. Ahogy végeztem a sminkeléssel végig néztem magamon a tükörben és bekellett valjam magamnak, hogy kivételesen elviselhető kinezetem van. Vissza sétáltam a világos szobába majd az éjjeli szekrényemen elhelyezkedő gyűrűket az ujjaimra húztam. Amint késznek éreztem magam kiléptem a szobából, s a konyhát vettem célba. Leérve az étkező helységbe a  palacsinta illat egyből szaglószervembe kúszott ezzel nagyobb éhséget okozva nekem. Ahogy beléptem a helységbe édesanyámhoz léptem, aki az utolsó palacsinta lapot tette a tányérra, s egy cuppanos puszit nyomtam az arcára.

- Jó reggelt anya! - mondtam miután szám már nem arcán volt.

- Neked is jó reggelt kincsem! - viszonozta gesztusom egy erőltetett mosollyal.

- Baj van? Ijedtnek tűnsz! - mondtam ki hangosan gondolataim.

- Igen... Elég nagy baj van Taehyung! Elfogyott a szagelnyomó és egy hétig nem is lehet kapni a gyógyszertárban - mondta félelemmel a hangjában. Igaz is. Minden nap be kell vennem egy vagy kettő szagelnyomót, hogy az alfák ne érezzék az édes illatomat, s ne támadjanak le, ha véletlen elvesztik az eszünket. Tüzelő időszakban pedig nekünk omegáknak iskolába se kell menni. Ezt nagyon szeretem a sulimba. Figyelembe vesznek minket, omegákat. A férfi omegak elég ritkák, de szerencsémre van pár omega barátom és nem csak alfa vagy béta. Viszont nem tudok arról, hogy létezne olyan farkas, amilyen én vagyok. Köz tudott, hogy az omegák kék szemmel születnek vagy világossal. Ez az én helyzetemben más. Nekem omega fajomhoz képest vér vörös szemeim vannak, de ez csak akkor látszik, ha farkas alakban vagyok. A szemeim miatt mindenki tisztel engem a Kim falkában. Különleges farkasnak szoktak nevezni. De ugyan olyan haszontalan, semmire kellő omega vagyok, mint a legtöbbünk, s csak arra vagyok jó, hogy megdugjanak vagy kihordjam az alfám gyerekeit. Mi omegak csak bábok vagyunk, s ezen semmi és senki nem tud változtatni. Bele kell törődni a sorsunkba és együtt kell vele élnünk. Én már tizenöt éves koromban elfogadtam. Hiába van sok bajom a fajtámmal, semmi pénzért nem lennék alfa vagy omega. Az alfáknak még nehezebb is, mint nekünk, omegáknak. Öröklik az egész falkát, s annak minden munkáját nekik kell végezni. Rendet tartani a falkában. Megvédeni őket. Ha van gyerekük még azokat is nevelni, de azoknak inkább ott van az anyjuk, akik általában alfa nők, de vannak omega nők is, ami nagyon ritka. Némelyik falka gyűlölettel néz az omegákra, s el is ítélik őket. Az ő gondolkodásuk szerint nekünk nem is kéne leteznünk. Csak felesleges akadályok vagyunk, akik másodpercek alatt képesek egy alfát az ujjuk köré csavarni. Ezt is elfogadtam. Nem mindenki lehet tekintettel az én fajtámra. Bárki bármit gondolhat az omegákról, én akkor is büszke vagyok arra, hogy ilyen ritka faj részese lehetek.

- Sajnálom kicsim, hogy ma szagelnyomó nélkül kell iskolába menned - hajtotta le fejét édesanyám ezzel kirántva hosszas gondolat menetemből.

- Semmi baj nincs anya! Egy hetet kibírok nélküle! Addig is kerülöm az alfákat - eresztettem el mondandóm közben egy mosolyt. Nagyon szeretem anyát. Folyton aggódik értem, ami sokat jelent a számomra. Sok omegát kidobnak otthonról csak azért, mert omegának született, s nem alfának vagy bétának. Sosem értettem azok emberek gondolkodását, akik ilyet tesznek. Inkább kidobják az utcára a gyereküket csak azért, mert omega, ahelyett, hogy örülnének neki, hogy egy ritka fajú gyermekük született.

- Rendben! De, ha van van Namjoon-hoz fordulj! Tudod, hogy milyen segítő kész, ha rólad van szó - mosolygott, ahogy felidézte azokat az emlékeket, amikben Nam mindig megvédett egy alfától, aki kanos volt, s megakart fektetni.

- Tudom! Amúgy... Hol is van Nam? - kérdeztem értetlenül.

- Seokjin jött érte. Azt mondta hamarabb ott akar lenni az iskolában, mert egy régi barátja átíratkozott hozzátok. Azt hiszem JeongGuk a neve - tette mutató ujját állára ezzel mutatva ki, hogy valóban a fiú nevén gondolkodik.

- Értem. Akkor én is indulok - indultam volna el én is, de anya ebben meggátolt.

- Várj! Itt az ebéded! - nyújtotta felém a dobozt, amit mosolyogva vettem ki apró kezei közül. Kimentem az előszobába, ahol eltettem a mindig fogason logó üres táskámba az ebédes dobozom, majd lábára vettem a fekete sport cipőm. Leakasztottam a táskám, s a hátamra véve egy hangos köszönéssel léptem ki a bejárati ajtón. Ahogy a friss langyos levegő megcsapta az arcom felszabadultnak éreztem magam. Lassú léptekkel indultam meg a busz megálló felé. Egyetlen szerencsém van, hogy majdnem közvetlenül a házunk előtt van így nem kell olyan sokat sétálnom. A megállóhoz érve felnéztem a táblára, ami mutatja mikor jön a buszom. Egy perc és itt van. Nem is kellett többet várnom egy percnél. Ahogy beért a helyére kinyitotta az ajtókat, s felszálltam a rozoga járműre. Fejem össze-vissza forgattam ülő hely után kutatva, s szerencsémre találtam is egyet.

- Elnézést! Szabad? - kérdeztem meg udvariasan a világos barna hajú fiút mikor oda értem mellé. Fejét felemelte ezzel többet mutatva magából. Szembogaraival az enyémbe nézett. Sötét barna szemei csillogtak. De nem a boldogságtól, s nem is az örömtől. Nem. Hanem a fájdalomtól, dühtől és a csalódottságtól.

- Persze! - válaszolt miután szemeivel a lelkemig hatolt. Apró mosollyal arcomon foglaltam mellette helyet, s néztem kifelé az ablakon. Egy idő után pár tekintetét éreztem testem némelyik pontján. Meg a mellettem ülő fiú tekintete is lyukat égetett nyakamon. Fejemmel körbe néztem a járművől és a lehető legtöbb férfi szeme engem pásztázott. Ijesztő volt, hogy egyszerre néznek ennyien, s az okát sem értettem, de, amint a levegőbe szippantottam villámcsapás ként ért a felismerés, hogy elfogyott a szagelnyomó és a meleg miatt izzadok így vanília illatom erősebben érződik.

- Khm... Uram... - kezdett volna bele a mellettem ülő, de félbe szakítottam. Nem szeretem, hogy le utamoznak. Csak tizennyolc vagyok.

- Hívjon Taehyung-nak! Nem vagyok olyan idős! Csak tizennyolc! - mosolyogtam rá halványan, mire bólintott.

- Szóval kedves Taehyung! Nem gondolod úgy, hogy be kellett volna venni egy szagelnyomót? Izzadtsz és a szagod erősebben lehet érezni! Kerüld az alfákat, ha nem veszel be egyet minimum! - magyarázta a barna hajú, amit már én is tudok.

- Tudom kedves... - akadtam meg mikor a nevét akartam mondani.

Na hello! Megjöttem az első résszel!❤️
Tudom, tudom! Szörnyen unalmas, de ennél többre nem futotta...
Mint már a tegnap "jelentős helyszínek" részben leírtam nem vagyok a legjobb formában... De értetek megéri akkor is írni, ha semmi lelki erőm nincs hozzá!
A részeket megpróbálom minden kedden hozzni! Ha ez nem úgy fog történni, mert vagy hamarabb teszem ki vagy kések vele annak meglesz a maga oka!
Ha valami miatt netalán nem tudnám kitenni az adott részt arról tudni fogtok!
Remélem tetszett ez az unalmas rész és várjatok a folytatást!❤️
Puszillak titeket!😗💜

Natsumi-senpai💜

Persze az elmaradhatatlan párosunkról egy kép!❤️

Kaptok egy képet is az ocsmány fejemról is csak, hogy estére rémálmotok legyen!🥰😗❤️