- KOMOLYAN? Egy tűzőgépet?!

Könnyesre röhögtem magam az elmúlt negyed órában. Hogy miért?

Mert Jason elkezdett mesélni.

Kiderült, hogy a jégkék szempár és az izomtömegek (jó, azért nem volt annyi, csakhogy éppen látszott) mögött egy jólelkű, rendes srác bujkál.

Aki épp azt meséli, hogyan próbált kiskorában megenni egy tűzőgépet...

- Nee! - röhögve kitörlöm a szememből a sós folyadék egy részét, és megkapaszkodok Jason vállában, nehogy a földön fetrengjek tovább.

- Komolyan - vigyorog. - Kérdezd csak Tháliát, vagy Pipert. Vagy a tűzőgépet...

- De... deh... nemáhr! Auh! - a túlzott nevetésbe a (szerintem megrepedt) bordáim is belesajdulnak, majd a vállam is kimutatja nemtetszését, azaz felszakadnak a varratok. Bár Jasonnél volt egy kis nektár meg ambróza, ami segített a helyzetemen, azért még nem tudtam volna kapásból lenyomni húsz fekvőtámaszt. - A pfenébeh...

A buszon szinte mindenki ideges pillantásokat vet felénk, de ez minket egy cseppet sem zavar. Jason veszettül vigyorog, én pedig megállás nélkül vihogok. A társaságunk harmadik tagja meg... nemtom. Tök furi.

- Leszállunk - mondja Tyler. Egész úton csendben volt, amit nem nagyon tudtam mire vélni, a komor ábrázattal együtt.

Sétálunk egy jó húsz percet, az én arcomról pedig még mindig nem lehet levakarni a vigyort. Nem sokkal később egy kő boltív alá érünk. A két fiú megtorpan, és intenek, hogy menjek előre.

- F-é-l-v-é-r T-á-b-o-r - betűzöm. - Öhm, ti nem jöttök be?

- De. Csak figyeltük, hogy elolvasod-e.

Bólintok, aztán szó szerint beszökdécselek a boltív alatt.

Glee bá már mesélt a Táborról, de élőben teljesen más élmény, mint szatírrokonom igen részletes és magasra törő beszámolóját hallgatni. Elsőként az embereken akad meg a szemem: az edzőpályákon, az eperföldeken, a bungalók körül... egyszóval mindenütt ott vannak, tizenegytől kb tizennyolc éves korig, páncélban vagy anélkül, fegyverrel vagy fegyvertelenül, futva-rohanva, sétálva, bárátok körében vagy magányosan bandukolva. Aztán az épületek. Valami eszméletlen. Mindegyik bungalónak van egy sajátossága, de mégis nagyon hasonlítanak. Majd maga az egész. A táj. Az összkép. Valami bámulatos.

- Aztaaaaaaa - torpanok meg. Ámulva-bámulva forgatom a fejem, hirtelen azt se tudom, merre nézzek. - Hűű.

- Üdv a Táborban, Méregzsák! - veregeti meg a vállam Tyler, aztán Jasonnel a sarkában befelé indulnak.

- Várjatok már! Most mit csináljak? Beszéljek Kheirónnal, vagy előbb költözzek be a Hermész bungalóba?

- Szerintem előbb inkább beszélj Hedge edzővel - fordul hátra Jason. - Innen is látom az idegességtől vöröslő fejét...

Előre is rettegve a letolástól, és a kb 450 fekvőtámasztól, ami a közeljövőben vár rám, kissé elszürkült arccal, lassan megfordulok. És lám-lám, Glee bá nagyokat trappolva, mérges grimaszba torzult arccal siet felém. Eddig még sohasem láttam ilyen idegesnek, be is húzom a nyakam, és félig Jason háta mögé bújok. Ha eddig még nem figyeltek fel az érkezésemre, na, most már biztosan a fél Tábor minket bámul.

- Ajjaj - nyögöm, és még jobban Jason válla mögé húzódok. - Szét fogja lapítani a fejem a baseballütővel...

Glee bá meg csak jön, mint egy tank, úgy fújtatva, akár egy pizzasütő kemence. Ebből hogy fogok kimászni...

- Glee bá, én meg tudom magyarázni! - teszem fel a kezem.

De még mielőtt bármit is mondhatnék, a szatír félrelöki egyetlen élőfalamat, és...

Megölel.

A meglepettségtől tányérnagyságúra és alakúra nyílt szemekkel bámulok, aztán körbenézek. A többiek is elég hasonló arcot vágnak. Megpillantom a szintén elképedt Melliet és mellette a kis picurt. Végül aztán felocsúdva előbbi döbbenetemből, óvatosan átölelem a nálam csak pár centivel magasabb Glee bát.

Az egész csupán egy percig tart, számomra mégis megszűnik létezni a világ erre a kis időre. Még sohasem ölelt meg, nem mondott számomra sok biztató szót, egyszer-kétszer ha kedveset. Nem bántók a mondatai, de mégis... most szavak nélkül is megértem, hogy mennyire aggódott értem, és hogy mennyire megkönnyebbült. Mosolyogva behunyom a szemem, hagyom, hogy egy örömkönny legördüljön az arcomon.

Mikor elválunk, én még mindig mosolygok. És bár a szájával nem, látom a szemében, hogy ő is.

- Na, kisasszony, itt helyben ötven fekvőtászt tessék lenyomni! - teszi karba a kezét, mire leolvad az arcomról a mosoly.

- Ötvenet? Pont itt?? Pont most??? De a vállam, meg a bordáim... - nyögök kétségbeesetten.

- Hedge edző - lép előre Jason, aztán a hátamra teszi a kezét. - Cassie eléggé... megszenvedte az utazást, több helyen is...

- Nem kell ecsetelni, elég annyi, hogy szépen lesérültem - motyogok az orrom alatt. Glee bá még egy ideig morfondírozik, aztán legyint egyet.

- Legyen. De amint kijöttél, lenyomod nekem azt a hatvanat.

- Hatvanat??