Amikor kicsi vagy, a szüleid mindig elmondják, hogy jól válogasd meg a barátaidat, és hogy vigyázzatok egymásra. Általában rávágjátok, hogy "jó-jó" és már mennétek is el otthonról. De ritka az amikor meg is fogadjátok a szavakat, és tényleg vigyáztok a másikra.

Harry reggel másnaposan ébredt fel, nem ivott annyit amennyit szokott, de a fejfájás mégis megvolt. Ébredés után, csak egyhelyben feküdt az ágyán s a plafonra merengve felidézte a múlt este eseményeit. Vigyorogva bámult maga elé, s a fejfájás ellenére is boldogan kezdte a napot. Tervei szerint nem ez volt az első és utolsó alkalom, hogy találkozik a lánnyal aki egy este alatt képes volt elnyeri a szívét. Már ha volt szíve amellett amiket művelt. A konyha asztalnál ült kezében egy kanállal és egy tál müzlivel előtte. Csak azon kattogott az agya mennyire jól csókolt a lány, és ahogyan a karjai körbe fontákba testét. Cseppet sem zavarta őt a tény, hogy vannak gyerekei. Mert legalább tudta, hogy nincs másik férfi az életében. Fél tízkor indult el a hölgy lakása felé, reménykedve hogy a gyerekek ilyenkor már rég nincsenek otthon. Nem volt baja velük, csak még nem állt készen a találkozásra. Az apartmantól egy utcányira parkolt le. Mielőtt kiszállt volna beparfümözte a nyakát és a mellkasát feszítő pólót és a rajta lévő zöld kabátot. Napszemüvegét hajába tolta, hogy az valamennyire visszafogja szemébe lógó fürtjeit. Izgatottsága miatt kocogva ment el az épület elé. Az épület falán egy csomó név szerepelt a nevek mellett pedig egy szám ami az ajtó száma volt. Szemét ide–oda kapkodta a sok név között. Mindaddig amíg meg nem találta az egyetlen Abby nevet a listán.

– Abby Robinson. 16 – olvasta fel a hangosan lány nevét majd az ajtajának számát. Az apartman ajtaja hirtelen nyitódott ki, ami egy kisebb ugrásra késztette a férfit. Egy idős férfi lépett ki és örömmel hagyta nyitva Harry–nek a ház ajtaját. Mivel Harry még nem járt az épületben ezért nehezére esett megtalálni a lépcsőt ami a többi emeletre vezetett. Az épület belseje hatalmas volt rengeteg folyosóval és a sok felesleges tárggyal a falakon. Beletelt neki öt percbe mire fel tudott jutni a negyedik emeletre ahonnan már gyerekjáték volt megtalálni a tizenhatos ajtó számot. Először csak az ajtó előtt állt, nem kopogott és nem is csengetett. Hallgatta, hogy van–e bent valamilyen gyerektől jövő zaj forrás. Szerencséjére csak Coco hangját hallotta meg, ezt követően Abby–ét is felismerte. Nem telt el fél perc és a csengő hangos zaja szakította félbe a túloldalt lévő két lány beszélgetését. Mind a ketten meglepődve kapták fejüket az ajtó felé, mert egyikőjük sem várt látogatókat. Beletelt pár percbe mire az ajtó kinyílt, ezzel felfedve az idegesen toporgó Harryt. Abby meglepődött a férfi láttán de utána kedvesen beinvitálta őt.

– Sziasztok! – köszöntem az előttem álló kissé megviselt kinézetű hölgyeknek. Ha Abby–n még ha nem is, de Coco–n látszott, hogy csak most kelt fel. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd Abby felé vettem az irányt, hogy megölelhessem. Tartottam attól, hogy nem emlékszik sokra, de már nem bírtam több időt nélküle tölteni.
Szorosan karjaim közé zártam testét, Ő pedig gondolkodás nélkül ölelt engem vissza. Miután elszakadtunk kezeim közé zártam arcát, és egy gyengéd puszit nyomtam ajkaira. Pillanatunkat Coco erőltetett köhögése zavarta meg, ami miatt egyből elhúzódtunk egymástól.
– Nagyon aranyosak vagytok de én éhes vagyok. – fonta keresztbe karjait.
– Nem vagy elég érett ahhoz, hogy egyedül is tudj reggelit készíteni magadnak? – kérdeztem tőle miközben Abby oldalát szorítottam magamhoz.
– De, csak megígérte, hogy süt nekem palacsintát, és egy ilyen alkalmat nem hagynék ki. – húzta el a száját majd megindult – gondolom – a konyha felé.
– Te is kérsz? – igazgatta meg kuszán álló hajamat a kezével Abby. –
Nem rég reggeliztem, de ha már te csinálod őket, akkor nem hagynám ki. – néztem le rá egy kisfiús mosollyal az arcomon. Ő pedig összekulcsolta kezeinket és a konyha felé húzott.

– Ahh, ez isteni volt! Köszi Ab! – szólalt fel elsőnek Coco miután ő fejezte be leghamarabb a reggelijét.
– Jól mondja, ez isteni. – szálltam be én is a dicsérésbe.
– Lenne még pár elintéznivalóm, szóval én lehet, hogy el is indulnék. – álltam fel magam után betolva a széket.
– Nekem is mennem kéne, Harry ha nem okoz neked gondot vissza tudnál vinni a kocsimhoz? – szólt közbe a szőke.
– Persze, megoldható. – zártam le ennyivel. Coco összeszedte a holmiját s az ajtóban várt rám, hogy végre elindulhassunk. Ám Abby ezt is megnehezítette.
– Rendben, vigyázz magadra. – akasztotta kezeit a nyakamba, majd a tarkómat kezdte el simogatni.
– Én mindig. – hajoltam közelebb arcához. Először csak az orrunk ért össze, de a csikizős érzés miatt fel kuncogtam. Majd még közelebb hajoltam a lányhoz és egy hosszú forró csókban részesítettem őt.
– Hívj, ha már végeztél. – súgta a fülembe majd végleg elengedett.
– Rendben. Mehetünk Coco? – néztem a lány felé aki már az ajtó kilincsét szorongatta. Arcáról egyből a féltékenység jele sugárzott. Féltékeny volt barátnője hirtelen kialakult kapcsolatára,és arra hogy nem ő volt a középpontban. Nem válaszolt semmit csak egy morgással kinyitotta az ajtót amin ki is lépett rögtön.
– Te is vigyázz magadra Coco! – szólt utána Abby de a szőke semmilyen válasznak vehető gesztust nem mutatott. Abby egy sóhajtás mellett az ajtófélfának dőlt
– Majd hívlak! – emlékezztettem őt miközben a kezét szorongattam.
– Ja, és gyönyörű vagy ma is, szépségem! – fordultam vissza a lépcső tetejéről. Arca egyből felvette a piros színt majd egy kuncogás kíséretében lépett vissza a lakásába. Coco már az épület előtt várt rám, lábát idegesen mozgatva. Nem tetszett, hogy ennyire féltékeny volt és hogy játszotta az eszét.
– Na végre! – sóhajtott fel hangosan miután kiléptem az ajtón. Meglepetten fogadott hozzáállása aminek hangot is adtam.
– Valami problémád van? – néztem rá egy értetlen arckifejezéssel. Éreztem, hogy lesz itt valami, szóval feltűnés mentesen kapcsoltam be a hangrögzítőt telefonomon, majd ezzel együtt oldottam fel az autó zárját is. Egészen addig nem szólalt meg amíg be nem pattant mellém. Csak tudnám ki adott neki engedélyt, hogy oda üljön. Hangosan húzta magára az ajtót. Ezzel kellően felidegesítve engem.
– Megkérdezem még egyszer... valami problémád van? – először szólásra nyitotta a száját majd egyből be is csukta. Majd még egyszer csak most hang is jött ki rajta.
– Nem értem hogy miért pont őt választottad. – ejtette ki egyszerűen gondolataid.
– Mármint..? – próbáltam rávenni, hogy barátnője nevét is kiejtése.
– Mármint Abby–t. Bárkit megkaphatnál ilyen kinézettel de neked csak a szajha kell. Harry, nyisd már ki a szemed. Két gyereke van. Te pedig ennél jobbat érdemelsz. – csapott a lábára idegességében. Magát csapkodhatja csak ne engem vagy az autómat.
– Azt hittem barátok vagytok. De a hozzászólásod mást mond. – fordultam jobbra a körforgalomban.
– Ja, azok voltunk de a sok szar miatt egyre kevesebb ideje jutott rám. És nézd meg, végre sikerült elrángatnom őt bulizni, erre ott vagy te. Nem is próbálkozott és mégis felszedett egy olyan pasit mint te. Miközben velem kellett volna lenned. Harry, szívem lásd be, hogy nem működne ez köztetek olyan sok ideig. Vagy megunnád őt vagy rájössz milyen is valójában. Márpedig ha az utóbbi akkor sírva fogsz menekülni. – fordult felém miközben csak úgy köpte a szavakat.
– Szerintem Abby csodálatos, és rengeteg mindent megérdemelne. Kezdve egy hűségesebb legjobb baráttal. Mert látszik hogy csak kihasználod őt. Nem érdekel, hogy lettek gyerekei mástól, mert az a személy már nincs vele. Én pedig igen. Ha téged ez zavar ez van. Boldognak kéne lenned hogy annyi fájdalom után végre boldognak látod őt. Nem pedig a háta mögött szidni őt. – kiabáltam rá a kormányt szorosabban fogva. Ekkor már teljesen elborította a fejem a düh amit Coco felé éreztem. Annyira lefoglalta őt barátja ócsárolása, hogy azt se tudta merre viszem őt. London egyik tengerpartja felé vettem az irányt ahol, bár nem sok ember fordul meg, de mégis van látogató. Tudtam, amit teszek az rossz, viszont nem voltam hajlandó azzal a tudattal élni hogy ennyire becsüli meg Abbyt. Kikapcsoltam a hangrögzítőt majd leparkoltam. Coco–nak csak az tűnt fel, hogy a tenger parttól nem messze álltunk meg. Csillogó szemekkel rám nézett.
– Tudtam, hogy nem őt választod. – vigyorodott el. Elengedtem egy hamis mosolyt.
– Na szaladj, én addig cipőt cserélek. Kérlek ne vessz el. – adtam ki neki az utasításaimat. Majd ő kipattant s a víz felé kezdett el sétálni. Nem állt szándékomban cipőt váltani. Telefonomat beraktam a kesztyűtartóba, majd onnan előhúztam egy kézi bicskát. A kis szerszámot a zsebembe csúsztattam majd kiszálltam és lezártam a kocsit. Coco amikor meglátott boldogan kocogott felém.
– Mutatni akarok valamit, gyere – szóltam utána, kezemmel intve mutattam merre kell mennie. A part üres volt, az egyik fás rész közepén pedig volt bent egy fából szabálytalanul kifaragott asztal és pár farönk. Amikor a szőke meglátta boldogan fordult felém. Helyet foglaltam az egyik rönkön ő pedig engedély nélkül ült az ölembe.
– Mutassak valamit? – fordítottam meg őt fedetlen combjánál fogva. Talán nem gondolta, hogy a kis szoknya nem a legjobb öltözék a mai napra. Nem akartam, hogy a testi nedvéből én is kapjak ezért felállítottam őt, majd vele szemben állva húzta le magáról alsóneműjét. Nem állt szándékomban magamévá tenni. Sőt Abby után már senkit sem akartam úgy. Kezembe adta alsóneműjét. Én pedig próbáltam nem a használt részén megfogni.
– Nyisd ki a szád! – parancsoltam rá mély hanggal. Emiatt szerintem még jobban felizgult. Szájába tömtem fehér bugyiját majd a mögötte lévő fa asztalra fektettem őt.
– Csukd be a szád és a szemed! – emeltem fel a hangomat újból. Nem tudtam mi zajlott le a fejében, miután ezeket végre hajtotta. Száját tenyeremmel fogtam le így esélye sem volt kiabálni. Majd az orrát is befogtam. E tettemre szemeit villámgyorsan nyitotta ki, ekkor láttam meg szemében a félelmet. De már túl késő volt a levegője elfogyott és eszméletlenül feküdt egy helyben. Előkaptam a bicskám majd a mellkasáról egészen a combjáig vándorolt le a szemem. Ám mivel undorodtam attól hogy más testét simítom végig ezért csak annyira nyúltam hozzá hogy fentebb húztam a szoknyáját. Először nem tudtam mit akarok pontosan. Majd csak arra eszméltem fel, hogy tudat alatt elkezdtem testrészébe vésni a betűket.
"hozzájuk tartozom" véstem bele zsem késemmel mélyen a lábába. Nem akartam befejezni ezért csak elhúzódtam tőle s a fák közé mentem egy vastagabb ág után kutatni. A napnak ennek a szakában a part teljesen kihalt volt, így nem féltem hogy valaki megtalálja Coco testét amíg én nem vagyok mellette. Visszatértem kezemben egy vastagabb rönk féleséggel majd egyszerűen fejen vágtam a lányt egészen addig amíg el nem kezdett vérezni a koponyája. A rönköt eldobtam. Majd bicskámon lévő vért a szoknyájába töröltem és visszafelé indultam el. A városba visszaérve már nem voltam ideges. Viszont tudtam hogy meg fogják találni a szőke testét. Délután, beszéltem pár szót Abby–vel majd mondta hogy mennie kell és letette. Estefelé már az ágyban forgolódtam amikor meghallottam, hogy csörög a telefonom, felugrottam és gondolkodás nélkül felvettem. Először csak szipogás hallatszódott, emiatt eltoltam a fülemtől a készüléket, hogy tudjam kivel is beszélek. A telefonszám felett nagyban díszelgett Abby neve, én pedig ezt tudva szóltam bele a telefonomba.
– Abby, kincsem, minden rendben? – Tudtam, hogy a válasz nem, de attól még meg akartam kérdezni.
– Ne–nem. – szipogott fel újra.
– Van veled valaki? – nem hallottam először választ de valahogy tudtam, hogy a könnyeit törölgeti.
– Figyelj, átmegyek, az úgy jó? – kérdeztem reménykedve, hogy válaszol.
– K–kérlek siess! – halt el hangja a vonal másik végén.
– Ígérem sietek.
– H–Harry? – szólt bele mielőtt letehettem volna.
– Igen, édesem? – nem tudtam mit szeretett volna még.
– Ne–e tedd le, jó? Szeretném hallani a hangod vagy azt amit csinálsz. – halkult el.
– Rendben, nem teszem le. Sietek kicsim.
– Köszönöm.
Csendben vezettem el a már ismerőssé vált épület elé, a mobilom a fülemhez tartva. Nem volt szabályszerű így vezetni de a sötétben már senki sem látott. Abby mindvégig a fülembe szipogott én pedig próbáltam szavakkal enyhíteni fájdalmát. Abby ajtaja gyorsan nyílt ki miután bekopogtam rajta. Be sem tudtam lépni de a gyönyörű lány már a karjaim közt volt. Szorosan ölelt magához és úgy sírt tovább vállamon.
– Shh! Édesem, itt vagyok. – simítottam fel s alá a hátán.
– Gyere, ne ébresszük fel a szomszédokat. – meg sem mozdult, szóval inkább felemeltem, majd bevittem a hálójába ahol lefekettem őt az ágy közepére én pedig mellé ültem.
– Mi történt? – dőltem közelebb hozzá hogy bele tudjak puszilni hajába. Nem szólt semmit sem. De már nem sírt. Csak érzelem mentes arccal feküdt egy helyben pólóm aljába kapaszkodva.
– Mielőtt jöttél, reggel, volt egy veszekedésünk Coco–val, a buli estéje miatt és azért is mert csak úgy otthagytam őt és amiért veled mentem el táncolni. Csak azt tudta a fejemhez vágni, hogy azzal ami közted és köztem van, csak tönkre vágom az életem. Én meg nem hagytam, hogy így beszéljen rólad és vissza szóltam neki, ami következtében olyat mondtam amit utána meg is bántam. Ő pedig ideges lett és amikor jöttél hirtelen elkezdett vigyorogni és megjátszotta az egészet. Azért akarta, hogy palacsintát süssek neki mert tudtam, hogy ezzel valamennyire kiengesztelem őt. De Harry.. én azt kívántam bárcsak valami csoda folytán meghalna. Tudom, hogy nem kellet volna ezt kívánnom mert mégis csak a barátom volt. De ideges lettem. És esküszöm nem gondoltam komolyan! Ó, ha tudtam volna mi történik vele nem lettem volna ilyen vele....Harry, a kórházból hívtak, hogy Coco meghalt. – sírta el magát újból miután lehadarta azt ami a szívét nyomta.
– Édesem, gyere ide. – húztam közelebb magamhoz. Sajnáltam amiért ilyen állapotban látom őt azért amit lényegében én okoztam, de ekkor még nem tudta mennyire aljas is volt a szőke.
– Anya nemsokára itt lesz a gyerekkekel, én viszont nem szeretném, hogy itt hagyj. – szántotta végig keze a nyakamat s a mellkasomat.
– Nem megyek el, és épp itt volt az ideje, hogy megismerjem a csodás gyerekeidet. – pusziltam körbe az arcát.
– Tudom nem ilyen helyzetben kéne erről beszélni, de nagyon megkedveltelek téged. És tudom, hogy ez gyors, viszont tényleg így érzek. – dobolt a hasamon ujjaival, miközben a feje a nyakhajlatomban pihent meg.
– Én is nagyon megkedveltelek, és amióta elsőre megláttalak nem bírlak kiverni a fejemből. Igen, ez egy kicsit gyors, de lassíthatunk ezen, csak... –
– Csak mi, Harry? – vitte fel kezét a fülem mögé, hogy maga felé tudjon fordítani.
– Leszel a barátnőm? – néztem mélyen a szemébe.
– Harry...– akadt meg.
– Tudom, hogy gyors, de nem bírok nélküled élni. – vallottam be. Hirtelen csapott le ajkaimra ami arra késztetett, hogy vissza dőljek a matracra. Kiéhezetten csókolt s, hogy ez be is bizonyítsa fölém kerekedett.
– Szívesen lennék a barátnőd. – lehelte két csók között. Hevesebben kezdük el csókolni egymást mindaddig amíg a csengő hangja nem szakított félbe minket. Az ajtó túloldaláról kis sutyorgások jöttek, s amég a barátnőm ajtót nyitott én a nappaliban foglaltam helyet. Az ajtón két kisgyerek lépett be és Abby anyukája. A kislány hátulról ismerős volt de nem fordítottam neki nagyobb figyelmet,egészen addig amíg meg nem fordult. A fiú mindenhová követte őt. Ornella meglepő arckifejezéssel nézett engem. Tudtam, hogy felismert de nem adott neki hangot.
– Anya, Ő itt Harry, a barátom. – Mutatott be, a hölgynek előttem. Illedelmesen, felálltam s kezet ráztam volna vele, de ő helyette inkább szorosan magához ölelt.
– Geneviev vagyok. – mutatkozott be.
– Harry, Styles. – egészettem ki magam.
– Öröm téged megismerni, Harry! – mosolyodott el. Már tudom kitől örökölte Abby a mosolyát.
– Úgyszintén!
– Harry, ők itt Mason és Ornella, a gyerekeim. – Állította őket maga elé.
– Sokat hallottam ám rólatok! – mondtam nekik. Mason esetlenül jött elém, hogy meg tudjon ölelni. Meglepetésemre Ornella követte őt. Körém ültek, Ornella pedig hamar feloldódott és az ölemben foglalt helyet, ami cseppet sem zavart. Örültem, hogy el tudott tekinteni a kis esettől és, hogy látszólag is, de nem haragszik rám. Mason anyukája ölében ült aki szint úgy mellettem foglalt helyet. Geneviev pedig a kanapé melletti fotelben ült. Nem értettem miért nézett s mosolygott rám.
– Miért vagy ennyire boldog, anya? –nézett oldalra Abby.
– Csak...így olyanok vagytok mint egy kis család. – szavai miatt nekem is felgörbültek ajkaim ezzel felfedve a gödröket az arcomon. Szabad karommal hátulról átöleltem Abby testét ezzel kicsit közelebb húzva magamhoz Őt és Mason–t. Ornella pedig immár a nyakamba kapaszkodott.
– Ma összevesztem Coco–val.
– Jelentette ki a barátnőm s ezzel együtt mind a ketten az édesanyjára néztünk.
– Nos, hogy őszinte legyek, nekem is volt vele egy... viszont én felvettem hangrögzítőre. – kijelentésem végére Mason és a két nő egyből rám kapták a fejüket. Elengedtem a kislányt csak annyira, hogy elő tudjam húzni a mobilom a zsebemből majd miután ez megvolt visszahelyeztem biztonságot nyújtó karjaim a hét éves lány köré. Bepötyögtem a kódot ezzel együtt pedig felfedtem háttérképem ami az aznap este egyetlen szemmel látható emléke volt. Abby elpirult amikor meglátta önmagát, de én csak egy huncut mosolyt engedtem meg felé. Gen közelebb jött én pedig elindítottam azt a hangfájlt amit legszívesebben nem játszottam volna le Abbynek. Teljesen megbízott a szőkében és merem állítani, hogy ő volt az egyetlen barátja is. Viszont kötelességemnek éreztem tudatni vele, hogy Coco teljesen másképp gondolja. A hangfelvétel végén Abby könnyek között tört ki, és ha tehettem volna átöleltem volna őt minél szorosabban. Mason át ült az ölembe, hogy Gen a lányát átkarolva tudja őt vigasztalni. A gyerekek csak egymásra néztek egy olyan mindent értünk pillantással. Nem akartam, hogy ilyen állapotba lássák édesanyjukat azért elküldtem őket játszani.

Fél órával később Gen elment Abby pedig Mason–nak segített a háziban. Így ketten maradtunk a kicsi lánnyal, s hogy hasznosan töltsünk az időt elkezdtünk vacsorát sütni.

– Tudod, Harry örülök, hogy anyu mellett kötöttél ki. – vallotta be miközben szorgosan pucolta a krumplit.
– Azt hittem haragudni fogsz rám, amiért azt tettem veled. – fordultam felé.
– Amikor hagytál elsétálni, akkor jöttem rá, hogy nincs miért haragudnom rád.
– Ennek ellenére rossz ember vagyok. Meglep, hogy örülsz annak anyukád mellett vagyok. De miért?
– Lehet, hogy rossz vagy valamilyen szinten de tudom, hogy anyut soha sem bántanád. És most már engem és Mason–t sem. – mosolygott egymagában.
– Mason. Uhm nem azt mondtad, hogy ugyan olyan kocsija van mint nekem? Arra számítottam, hogy a bátyád idősebb mint egy tíz éves.
– De ugyan olyan, csak annyi a különbség, hogy a tied igazi az övé pedig csak játék.
– Uhm, értem. El fogod mondani anyukádnak azt amit tettem veled?
– Nagy valószínűséggel nem. Vagyis addig amíg őt boldoggá teszed addig nem.
– Oh, értem... és köszönöm.
– Mit?
– Hogy amikor megláttál nem mutattál ki meglepettségen kívül semmit....

– Harry? – szólalt fel pár perc néma csend után.
– Igen? – kérdeztem tőle miközben a krumplit pakoltam az olajba.
– Lehet, hogy hülye kérdés. De... tudod... te tedded azt Coco–val? – kérdése miatt egy percre lefagytam ezzel választ adva neki.
– Tudod, ezért sem haragszom rád. Nem volt szép viszont az a nő csak rosszat akart anyunak és ezért örülünk Mason–nal, hogy nincs már az életünken.
– Mason is tudja, hogy én–
– Nem, de neki sem terveztem elmondani. – szakított félbe kapásból.
– Ez a mi titkunk marad? – néztem le arcára.
– Igen, a mi titkunk.

– Harry? – kérdezte újra
– Igen, Ornella?
– Hívhatlak... apunak? – nézett fel rám reményteli szemeivel.