Amint visszaértünk a lakásba, fogtam, és arccal ledobtam magam a kanapéra. Egy cseppet sem foglalkoztam Aaronnal, aki épp ebben a pillanatban próbált volna leülni, és a lábam kinyújtása megakadályozta ebben. Mérgesen kifújta a levegőt. Szinte már a tarkómon éreztem, ahogy vetett rám egy "ez most komoly?"-pillantást, de teljességgel ignoráltam figyelmes és tapintatos személyét, továbbra is a párnába bámulva.

- Ide engednél? - próbálkozott továbbra is. Hallottam a hangjából kiérződő idegességet. Tehát egy centit sem mozdultam. - Elisabeth.

- Íh ih hífhah - beszéltem az anyagba.

- Nem értettem.

- Heh hök hihthegy ah neheht? Hehny ihháhv hofáha a hunhóháhohtal, éh hahgy héhén.

Tudom, köcsög voltam vele. De ő is velem!

És nem, mielőtt kérdeznétek, nem három éves vagyok.

- Ide figyelj, nem volt túl jó napom, bocs hogy tapló vagyok, engedj leülni, kapsz szörpöt.

- Szörpöt? Milyet? - csillant fel a szemem, és azonnal a seggemre vergődtem magam. Aaron morogva átnyújtott nekem egy teli üveg málnás szirupot, mire idiótán vigyorogni kezdtem. Idejét sem tudom, hogy mikor ittam utoljára ilyet. Talán másodikban? Igen, anyáék attól féltek, hogy cukormérgezést fogok kapni, annyit vedeltem ebből az édes csodából (persze higítatlanul), ezért eltiltottak tőle. De most, most végre...!

Egy kézmozdulattal lekaptam a kupakot, és belekortyoltam az üvegbe. A mesterségesen túlcukrozott lé (hiába állították, hogy harminc százalékkal kevesebb van benne, és még édesítőszert sem raktak bele, én átláttam a szitán!) jólesően csordult végig a torkomon, én pedig egy "áhkh" kíséretében nyeltem még egyet.

- Nem lesz az úgy egy kicsit túl... édes? - Aaron felvont szemöldökkel meredt rám, mintha valami kávényelő emberförmedvény lennék, mire én vigyorogva megráztam a fejem, és felé nyújtottam a palackot. Hátrahőkölve hevesen megrázta a fejét. - A jó ég mentsen meg tőle! Vidd azt a közelemből.

Elnevettem magam, aztán meglengettem előtte a szörpös üveget.

- Ez lesz mostantól az ördögűzőm ellened! - húztam diadalittas mosolyra a számat. A férfi pislogott egyet, aztán hátradőlt a kanapén, arcát a kezébe temetve. - De most komolyan, ki nem szereti a szörpöt? Ráadásul a málnásat? Ittál már egyáltalán?

- Igen, és egy életre megbántam.

- Akkor igyunk együtt. Ilyet még tuti nem kóstoltál.

- Elisabeth, ha most meg mersz velem...

A nappalit betöltő fenyegetéseket és kérlelő szavakat meg sem hallva kisétáltam a konyhába, előkerestem két poharat, aztán megcsináltam magunknak a szörpöt. Már majdnem ki is vittem, amikor megakadt a szemem egy üvegen. Kívülről talán víznek látszott, de ahogy beleszagoltam, egyértelmű volt, hogy ez bizony egyáltalán nem az. Ördögi mosolyra húztam a számat, aztán az egyikbe öntöttem belőle egy kicsit. Na, így már biztosan meg fogja szeretni. Még csak második napja ismerem, de már az első pillanattól fogva ordított róla, hogy nagy piás az emberem.

Kiszambáztam a nappaliba, és átnyújtottam neki a katyvasztmányomat. Aaron fintorogva ugyan, de elvette.

- Egészség - emeltem fel a poharamat.

Nagyot húztam a szörpből. Meglepetésemben azonban majdnem kiejtettem a kezemből az "üdítőt", ahogyan az alkohol végigmarta a torkomat.

Hát persze, hogy voltam olyan béna, hogy összecseréljem!

- Hmm, nem is rossz - ingatta meg a fejét a férfi.

- Basszus - köhögve vettem ki a kezéből a szörpöt, és raktam helyette bele azt, amiről azt hittem, hogy az enyém. Nagyokat kortyolva próbáltam kimosni a pálinkát a nyelőcsövemből.

- Mi az, meg akartál mérgezni?!

- Te minden nap önkényesen csinálod, úgyhogy egy rossz szavad sem lehet!

Aaron gyanakodva beleszagolt, majd belenyalt az italba, és elnevette magát.

- Ügyes húzás! Csak kár, hogy fordítva sült el. De kétség kívül nagyon finom.

Csillogó szemekkel fordultam felé.

- Tényleg ízlik?

- Igen - mosolyodott el. Hát mégsem vagyok teljesen haszontalan!

Somolyogva dőltem hátra, és szürcsöltem bele a vörös lébe. Aaron is megitta a magáét, aztán letette a poharat, és komoly arccal felém fordult. Felvontam a szemöldököm, s miután felhörpintettem az utolsó kortyot, is a szememmel jeleztem, hogy mondhatja.

- Holnap este lesz egy kis összeröppenés a haverjaimmal. Nem akarlak nekik bemutatni, elég... hangulatgyilkos arcok - húzta el a száját. - Nem csípnének. Vagyis, lehet, hogy már túlságosan is...

- Oké, értem! - nyeltem egyet. Tényleg? Neked csak ilyen haverjaid vannak? Leszámítva persze Bronxot. - Hova tudnék menni?

- Ez a probléma. Fogalmam sincs.

Hoppá. Van egy kisebb gondunk.

- És Bronx is ott lesz, igaz?

- Igen.

Aaron megvakarta a tarkóját, és kínosan a cipőjét kezdte el bámulni. Hajjaj, ezt most hogy oldjuk meg...

Hé, dobd fel valahogy a gyártelepet! - Rave hangjára felvillantak az ötletet jelző izzók a fejemben.

Zseni vagy!

- Nincs esetleg valami olyan hely, ahova senki sem jár, és...

- Te eszednél vagy?! - vágott közbe ingerülten. Ajjaj. - Nem hagylak ott egy város széli akárhol, ráadásul teljesen egyedül! Mit képzelsz? Az aztán meg pláne nem biztonságos!

- Ez az egész hely kicsit sem biztonságos már alapból sem - vontam vállat. Gyerünk!

- Nem tudom Elisabeth, én... - a mondatot nem fejezte be, elharapta a végét. Mit akart mondani?

Megrázta a fejét.

- Nem akarlak egyedül hagyni. Borzasztó veszélyes.

- És Bronx dodzsója? - ugrott be hirtelen. Az edzőteremben egy csomó felszerelés van, biztosan jó a védelem. Vagy legalább is átlagon felüli. - Ott nem tudnám magam meghúzni?

Szállásadóm elbizonytalanodott. Ez végül is nem is lenne rossz ötlet. Bronxtól talán át tudnám valahogy kommandózni magam valahová... vagy akár ott is gyakorolhatnék. Vannak nekem még agysejtjeim!

- Hmm, nem is rossz ötlet... de Bronx...

- Ugyan már! Van jobb ötleted?

Még mindig láttam Aaron szemében az aggodalmat, és teljesen meg is értettem, de nem volt tisztában az erővel, amit birtoklok. Ő csak a gyenge, alacsony, védtelen Lizt látta, nem tudta, hogy van egy erős, hatalmas, és démoni Liz, aki nagyon is tud magára vigyázni, ha a helyzet úgy kívánja.

- Az a hely elég biztonságos, nem? Legfeljebb majd elbújok a szertárban - próbálkoztam tovább.

- Lehet, hogy inkább le kellene mondanom a mait - csóválta meg a fejét. Ne, ne, ne, rossz irányba haladunk!

- Ide figyelj - a kezemet az övére tettem, hogy teljes figyelmét nekem szentelje. Meglepő módon összerezzent az érintésemre, amit nem tudtam mire vélni, de most azzal kellett foglalkoznom, hogy meggyőzzem. - Ha kihagynád, azzal csak gyanakvást szítanál. Gondolom nem mondtál le eddig egyet sem - keserűen bólintott. Jó. - Ráadásul neked is jár egy kis buli, elvégre állandóan engem pesztrálgatsz, és még szörpöt is veszel nekem. És ne mondd a szemembe, hogy felhőtlenül élvezed! - lengettem meg felé a mutató ujjam. Aaron valami csoda folytán elmosolyodott, továbbra is rajtam tartva a szemét. - Szóval holnap összekaparod magad, elmész a haverokkal tököm tudja hova, és nem fog érdekelni, ha leiszod magad a sárga földig és csak másnap délben jössz rá, hogy amúgy otthagytad Lizikét a szertárba zárva. Nem fog, érted? Megérdemelsz egy kis pihit.

A férfi felnevetett a furcsa logikámat hallva, de aztán bólintott. Na, Rave, király vagyok, vagy király vagyok?

Aaron lehetetlenül megcsóválta a fejét.

- Oké, meggyőztél. Csak tudnám miért akarsz annyira egyedül lenni.

- Hékás, most győztem meg magamat, hogy jó lesz nekem több órán keresztül egy szertárban nyomorogni, úgyhogy leszel szíves nem tönkre tenni a tervemet az estémről és a tiédről! - vontam fel a szemöldököm figyelmeztetőleg. Aaron feltette a kezét.

- Oké. Te tudod.

- Szerintem is.

<~ • 𖣘 • ~>

A nap hátralévő része mondhatni eseménytelenül telt. Aaronnal megkajáltunk, beszélgettünk, szörp-partit tartottunk, majd egyszer csak eltűnt, és két másodperc múlva egy nagy halom könyvvel a kezében tért vissza. Régiek voltak, és elég feslettek, de ez engem cseppet sem zavart: azonnal bevetettem magam az olvasás világába. Találtam Shakespeare-t, Alexandre Dumas-t, Agatha Christie-t, Sir Arthur Connan Doyle-t, sőt, legnagyobb meglepetésemre még Tolkient is! Egy ősrégi Hobbitot, és befejezetlen meséket is. Igazi kincsesbánya Aaron szobája!

Egészen éjfélig olvastam, egyáltalán nem zavartatva magamat. De miután ideiglenes lakótársam már harmadszorra robogott ki a szobájából, kócosan, kicsit sem jó kedvűen, és mordult rám, hogy "Elisabeth, ha nem kapcsolod le azt a tetves lámpát, én istenbizony páros lábbal raklak ki az utcára", mire jómagam (kissé talán pofátlanul ugyan, de na, Három Muskétást olvastam) azt válaszoltam, hogy "Tudom, hogy imádsz!", minek hatására Aaron hozzám vágott egy palackot, én pedig röhögve borultam le a kanapéról... na, szóval csak ezek után voltam hajlandó kikelni dumás csodálatos világából, és aludni térni.

Meglepetésemre reggel hat környékén már ki is pattant a szemem. A kezeim nem remegtek, és szerencsére nem éreztem pusztítás utáni vágyat. Oké, akkor a lekötéssel és a sokáig fent maradással elhasználtam egy kevés energiát. Na, meg az értelmes gondoskodás is felemészthet egy rakatot.

Tekintetem azonnal a könyvkupacon akadt meg, aminek az ötödét már kiolvastam, és már nyúltam is volna az egyik irományért, amikor a hasam megálljt parancsolt. Összeszűkült szemmel meredtem a bordáim alá, hátha beleláthatok a belső szerveimbe, mintha ezzel megálljt tudnék parancsolni az éhségemnek. A hasam azonban ismét megkordult, jelezvén, hogy most azonnal ki kell bélelnem, ez nem tűr halasztást.

Morcosan kicsoszogtam a konyhába, és egy alkoholos szörppel indítottam a napom. Fintorogtam, nem volt jó íze, de megtette a dolgát. Aaronnál nem volt kávé, ellenben pia minden mennyiségben; ami, mint kitapasztaltam, rendkívül ébresztő hatású, s nem mellesleg iszonyúan ízletes is. Persze csak akkor, amikor még nem ért a nyelvemhez. És természetesen nem mindegy, hogy epres pálinkát, vagy Becherovkát iszol: az egyik isteni, a másik pedig egyenesen kirúg az ágyból (jelen esetben kanapéból). És amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis honnan a jó égből van ennyi itala, azt válaszolta, hogy a haverjai is nagyon szeretik, és néha napján hoznak neki vagy véletlenül itt hagynak egy-egy üveggel.

És hiába hangulatgyilkosok a barátai, én már most szeretem őket.

Megkentem magamnak egy szelet kockakenyeret (Aaron tegnap bevásárolt, és szerencsére nem felejtett el lekvárt és vajat, valamint egyéb létfontosságú élelmiszer készítményeket venni), majd miután lezuttyantam a kanapéra egy pohár rendes szörp társaságában, olvasni kezdtem.

Annyira belemélyedtem Bilbó drága első kalandjába, hogy automatikusan befaltam a reggelit, az üres pohárral együtt leraktam az asztalra, aztán felvettem a kedvenc olvasó-pózomat. Eközben észre sem vettem, amikor Aaron egy órával később félholtan kislattyogott hozzám, és felvont szemöldökkel kezdett mustrálni engem. A kinyúlt pólót muszáj volt betűrnöm a (hihetetlen, de számomra is jó méretű) kockás pizsamagatyába, hogyha nem akartam, hogy a fejjel lefelé végzett tevékenységem következtében a lenge ruhadarab felcsússzon a nyakamig... mivel csak egy vékony top volt rajtam. Na, hát csak nem aludhattam melltartóban, az borzasztó kényelmetlen lett volna!

- Jó reggelt, könyvmolykám! - köszönt rám, mire én ijedtemben majdnem fejjel előre lebucskáztam a kanapéról. Aaron jóízűen elvigyorodott, aztán a konyhába ment. - Hé, nekem nem is csináltál reggelit!

- Bocs, kiment a fejemből. Na, engedj oda!

Elég volt csupán belépnem a konyhába, Aaron úgy spriccelt ki onnan, mintha üldöznék. Szemforgatva készítettem neki is egy sonkás és egy sajtos kenyeret, epres pálinkás-szörppel, aztán visszamélyedtem a könyvembe. A férfi se szó se beszéd (jó, előtte még benyögött egy "köszi"-t) befalta az egészet, aztán elnyúlt a kanapén. Leraktam a könyvet.

- Milyen volt a meló tegnap? - érdeklődtem kedvesen. Aaron felém fordította a fejét.

- Miért kérded?

- Hát, csak azért, mert tudod, a normális emberek (legalább is a családtagok, barátok vagy lakótársak) meg szokták kérdezni egymástól, hogy milyen volt a napjuk, meg ilyenek - vontam vállat.

Aaron sóhajtott. Már azt hittem, hogy nem mondja el, amikor rekedten megszólalt.

- Unalmas. Borzasztóan unalmas. Jobbat nem tudok mondani. És ne várd el tőlem, hogy többet eláruljak a munkámról, tudom, hogy arra vagy kíváncsi - már épp szembeszálltam volna vele, hogy engem tényleg csak a napja érdekel, hátha valamivel fel tudom vidítani, vagy megtudhatom, miért ilyen hulla ma reggel, de egy szemöldökfelvonással belém fojtotta a szót. - Ne próbálj meg félrevezetni, Elisabeth. Ennyire azért átlátok rajtad. De van valami... - közelebb hajolt hozzám, én pedig megszeppenve pislogtam - amire egyszerűen nem tudok rájönni. Furcsa vagy nekem, mégpedig nagyon. És fogalmam sincs, hogy miért.

Aaron elhúzta a száját, aztán öles léptekkel a szobájába trappolt.

Lefagyva ültem a kanapén. Ez most mi a franc volt?!

Aaron egyik pillanatról a másikra váltott fáradtból olyan ellenségessé, mintha a hatóságot látná bennem. Nem értem, miért van az, hogy egyszer még borzasztóan kedves és együtt beszélgetünk, aztán alig egy perc múlva pedig úgy néz rám, mint aki legszívesebben itt helyben leszúrna egy késsel, és ráadásképpen megforgatná bennem a pengét? Te jó ég, miért gondolok egyáltalán ilyeneket?!

Nagy levegőt vettem. Nyugalom. Semmi gond, kicsit felkapta a vizet. Bizonyára bal lábbal kelt. Két bal lábbal. Vagy nyolccal, ahogy elnéztem az arcát.

Oké, vegyük át: a harcművészet és a munkája tabu. Csak tudnám, hogy mit nem kellene még szóba hoznom, és akkor elkerülhetnénk az esetleges kirobbanásokat és kellemetlen helyzeteket. De ez a hangulatingadozás nekem akkor is fura.

Elhatároztam, hogy kiengesztelem (hiába gondoltam úgy, hogy ez az én hibám lenne), ezért készítettem neki egy pálinkás szörpöt (és hogy még milyen alkoholt raktam bele, az legyen az én titkom), meg egy lekváros kenyeret, aztán az ajtaja elé álltam.

Hirtelen elment minden bátorságom. Lehet, hogy most jobb lenne egy kicsit hagyni lehiggadni, majd utána beszélek vele. Nem, a békülés nem várhat! Talán egy két percet? Annyit sem!

Már épp kopogtam volna be, amikor beszéd hangja ütötte meg a fülemet. Nem vagyok egy hallgatózós fajta, de... ahj, győzött a kíváncsiságom, a fenébe is!

Bal oldalt fordultam az ajtónak, mivel a kezemben volt a tálca, és csak így tudtam közel nyomni a fülemet, a többit pedig a hallószervemre bíztam.

- ... csak mára, jó? Nem. Kérlek. Áh, se rokon, se barát, mert őket valami elmeháborodott figyeli - aha, ezek szerint rólam van szó. Remek, mi van még? - Mhm. Jó, rendben, de... Igen, de te vissza mész még este, ugye? Király. Akkor kulcsold majd ki onnan, nem szeretném, ha odabent aludna - itt egy kis szünetet tartott, aztán gondterhelten sóhajtott. - Igen, tiszta Allie. Jól, persze haver, miattam ne aggódj. Csak... most is bunkó voltam vele. Nem tehetek róla, teljesen olyan. Valami nagyon nincs rendben a csajjal. Nem, tényleg komolyan mondom. Egyszerűen csak... van egy rossz megérzésem. Múltkor is ez húzott ki a szarból, higgy már nekem! Ah, oké, oké. Jó, értem. Szia.

Nem volt időm tovább gondolkozni, mert Aaron letette a telefont. Elkaptam a fejem a kopottas fától, villám sebességgel hátraléptem egyet, aztán úgy tettem, mintha most érkeztem volna. Pont időben: a kis akciómat követő másodpercben nyílt az ajtó, és a férfi lépett ki rajta. Meglepetten vizslatta a kezemben tartott dolgokat, mialatt én gondosan elraktároztam a fejemben a beszélgetést (ráérek még később agyalni rajta). Nyelve egyet a fülem mögé tűztem egy égővörös tincset.

- Én... öö... csak... bocsánatot akarok kérni, nem akartalak felhergelni - beharaptam a számat, és felnéztem rá. Aaronról nem lehetett semmit sem leolvasni. - Nem kérdezek többet a munkádról, Sajnálom! Nem... nem baj, ha nem mondod el, csak tudjam, hogy mit ne piszkáljak. Nem szeretném, ha rosszban lennénk.

A férfi bólintott. Én meg csak álltam ott, mint egy idióta, egyik lábamról a másikra helyezve a súlypontomat.

- Semmi baj - szólalt meg. Felkaptam a fejem. A hangja halkabb volt, mint megszoktam, és sokkal barátságosabb. Sötét szemei lágyan csillogtak. - Én kérek elnézést, amiért ok nélkül gyanúsítgatlak, és durván bánok veled. Nem a te hibád. És... mindkettőnknek vannak olyan témái, amiket jobb, ha nem hozunk szóba. Nekem például a munkám és a múltam, oké?

Szóval nagyjából minden. Sebaj.

- Persze, megértem.

- Gyere, üljünk le.

Aaron a hátamra tette a tenyerét, úgy kísért vissza a nappaliba. Érintése nyomán furcsa érzés cikázott végig a bőrömön és a gerincemen. Bizsergető volt, és meleg, amire kissé megborzongtam, de jól esett.

Leültünk a kanapéra, és egészen estig beszélgettünk, minden tabutémát kihagyva.

<~ • 𖣘 • ~>

Hát sziasztok, drága-drága emberek!
Ahogyan azt láthattátok, a fejezetek elejére kis gifecskék kerültek, amik winterwanda keze munkáját dicsérik. Még egyszer nagyon köszönöm neki! Ha visszanézitek a prológust, abban is találtok némi változást. Szerintem remekül néz ki. Nem tetszett az a sok-sok-sok felesleges duma az elején, ha valami van, úgyis halál nyugodtan megkérdezhetitek tőlem.
Nos, Aaron has turned to mad. Egy picirit. Szegénykémnek elég szar napja volt, nem tudom, észrevettétek-e. Ti mit gondoltok a viselkedéséről? Mit gondoltok a kialakult helyzetről? Kíváncsi vagyok a véleményeitekre.
Legyen szép napotok! ❤️