Jó ideig nem tértem magamhoz.

És hogy ezt miből tudtam?

Abból, hogy amikor végre érzékelni kezdtem magam körül a környezetemet, valami nem volt rendben.

Nyögtem egyet. A hangom karcos volt, leginkább a csiszolópapírra emlékeztetett. Tagjaim moccanni sem akartak, mintha odaragasztották volta őket a földhöz. Ismételten felnyögtem, megpróbáltam kinyitni a szememet, de amint a világosság beáramlott a szemhéjamon belülre, sziszegve vissza is csuktam azokat.

- Ms. Warrow. Örülök, hogy felébredt.

A hang hallatára összerezzentem. Jaj ne... tudja a nevemet? Basszus.

- Hol... - kezdtem a rövid, de lényegre törő mondatba, azonban a kívánt szavak helyett csak egy karcos morranás jött ki a torkomon. Krákogtam egyet, aztán újra nekifutottam. - Hol vagyok?

- Biztonságban - válaszolta... akárki is legyen az. Azt tudtam, hogy egy férfivel van dolgom, aki nem ma jött le a falvédőről. Ennyi.

- Eh, így kezdődnek a rossz horror filmek is - köhögtem fel némi iróniát és élt is csempészve a hangomba.

A szemem végre megszokta a túláradó fényt, így bátorkodtam kilesni a szemhéjam mögül. Egy szobában találtam magam: az apró szobának fehér falai voltak, amiken szabályos hatszögek tarkítottak, és csupán egy fehér ágy volt bent. Ahogy felültem az ágyon, előttem egy vélhetőleg önmagától nyílós ajtót láthattam, jobbra tőlem pedig egy nagy ablak volt. Ennek túloldalán egy nagyjából negyven éves, barna bőrű, öltönyös ember kukucskált be. Az arca barátságos volt, meleg, barna szemei megértőn fürkésztek engem. A hangjából semmi ellenségeskedés nem szűrődött ki, de természetesen nem bíztam benne. Bármennyire is volt szimpatikus.

A fejem úgy zsongott, mint még soha. Ahogyan egyre jobban kezdtem visszanyerni az öntudatomat, a fájdalom úgy erősödött. Megráztam a fejem, pislogtam néhány sort, de semmi sem változott. Hangfoszlányok keringtek az elmémben, amiket nem tudtam elválasztani egymástól: annyira egybefolytak, hogy lehetetlen lett volna megmondani, milyen szavakból áll.

- Ms. Warrow, most kérem, hogy figyeljen rám - hallottam meg az előző hangot, most már sokkal maszatosabban, de valamivel érthetőbben. Egyértelműen kívülről jött, nem a fejemben volt. - Ms. Warrow! Hall engem? Collins, jó a mikrofon?

- Nem, én... csak... a fejem - válaszoltam darabosan. Grimaszoltam egyet, aztán próbáltam lecsendesíteni az elmémben dúló hatalmas hurrikánt. Ez nem igazán sikerült, de azért felnéztem az üvegen betekintő emberre.

Gratulálok magamnak, egész gyors az észjárásom.

Mikor bevillantak az utolsó emlékeim, és a tudat, hogy épp egy ismeretlen helyen vagyok, egy ketrecbe zárva, elrabolva, rémülten pattantam fel a helyemről. A szoba legtávolabbi sarkába húzódtam, közel az ajtóhoz, ezzel biztosítva magamnak egy lehetséges menekülési utat.

- Engedjenek ki! - nyögtem kétségbeesetten. Mondtam már, hogy klausztrofóbiás vagyok? Akkor most mondom. És nem is kicsit. - Engedjenek ki, kérem!

- Elisabeth, kérem, hallgasson meg - szólalt meg ismét a falak túloldalán álló férfi nyugodtan.

- Majd kint meghallgatom, csak... csak hadd menjek ki! Muszáj kimennem! - hangom egyre rémültebb lett. A fejfájásom visszajött, már egyre több hang ordibált a fejemben. - Kérem, kérem, kérem! Nem bírom! Kérem! Kérem uram, kérem! Ez fáj...! Engedjenek ki! Engedjenek...!

Az ajtó egyszeriben kitárult, én pedig mint egy fuldokló, estem ki rajta. Amint teljes testemmel kint voltam, megkönnyebbülten feküdtem a hátamra, és lélegeztem be a levegőt. Egy enyhébb fejfájás még így is környékezett, de a fejem határozottan tisztább lett. Szívverésem lassulni kezdett, már nem is nyeldekeltem annyira gyorsan a levegőt.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm...! - sóhajtottam. Aztán, már tisztább fejjel rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs mit köszönnöm nekik, hiszen ők zártak be ide, kicsit változtattam a hangnememen. - Elnézést, rosszul fogalmaztam. Rohadjanak meg.

Örülök, hogy végre megjött az eszed - horkantott fel Rave. - Azt nem mondanám, hogy józan, de megjött ami kell.

Szia Liz! Igen, én is örülök, hogy élsz! Jól vagy? Én is szeretlek!

- Önnek is jó napot, Ms. Warrow - hallottam meg a barna bőrű férfi hangját. Oldalra kaptam a fejem, ahol egy nagyobb képernyőt véltem felfedezni, amin ugyanaz az olajbarna férfi képe virított. - Lloyd Coleman vagyok a SHIELD-től. Remélem, hogy így már tudunk beszélni.

- Reméltem, hogyha legalább elraboltak, nem kínoznak meg még mellé - vágtam vissza.

- Kérem elmondaná, hogy mi volt a baj a szobájával?

Ábécé rendben, vagy időrendben soroljuk?

- Menjen be, és megtudja! - masszíroztam meg a halántékomat, aztán felálltam, és odasétáltam a tévé elé. A férfi továbbra is halványan mosolygott rám, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A bibi csak az volt, hogy nem volt minden a legnagyobb rendben! - Megtudhatnám, hogy miért raboltak el?

- Nos, tudomásunkra jutott, hogy ön különleges erő birtokában van - kezdte, mire éreztem, ahogy Rave felháborodik. Kérlek, nyugi! - A mi dolgunk pedig az, hogy kiszűrjük az ilyen embereket, és megtudjuk, hogy veszélyesek-e az emberiségre nézve.

- Aha, ez tök szép, meg minden, de nem lehetett volna ezt esetleg civilizáltabb módon megoldani? Tudom, hogy egy e-mail küldése nem a legkifinomultabb dolog maguknál, de mondjuk még az is jobb lett volna, ha váratlanul beállítanak, normál emberek módjára, és teljesen nyugodtan megbeszéljük a dolgot.

- Higgye el, ezt sokaknál próbáltuk, és jó néhány ügynököm bánta - sóhajtott Lloyd. - De most nem ez a lényeg, másról szeretnék magával beszélni.

- Mondja csak, egy ideig úgyis itt leszek - feleltem, aztán leültem a franciaágyra, a tévé mellé.

- Alig egy hete egy eddig sohasem tapasztalt frekvencián érzékeltünk energiakilökődéseket. Méghozzá huszonhat helyen, mindössze százezred másodperces eltérésekkel - itt nyeltem egyet. Huszonhat? Nem semmi. Jó gyorsan fogok majd tudni utazni! - A legtöbb kilökődést nem tudtuk rendesen bemérni, annyiban voltunk csak biztosak, hogy egyesek akár millió kilóméterre vannak egymástól - hoppá. - Fél órával az érzékelést követően megjelent a new yorki támaszpontunkon a sváb mitológia...

- Skandináv, ha már itt tartunk!

- ... ma is élő és repülő villámlás istene, Thor, hogy bejelentse, egy félig ufó tinédzser elteleportált a szeme elől, és fogalma sincs, hogy hova tűnhetett.

Nyeltem egyet. Jó sok mindent tudnak...

- Az elteleportálás speciel nem volt szándékos, ösztönből jött - tettem fel a mutató ujjamat. - Még csak második napja voltam "félig ufó", és kikérem magamnak, azt sem tudtam, hogy létezik a skandináv mitológia!

- És amint felmentünk a világhálóra - folytatta rendületlenül Lloyd, szúrós pillantással jutalmazva a közbeszólásaimat -, tele volt magával a net, ahogy egyes videókon feltűnik a levegőből, pontosabban egy sötétkék, gomolygó portálból, és beleesik egy pontosan ugyanilyenbe, majd egyszerűen eltűnik. Aztán megtudom, hogy ugyanebben az időpontban maga leesett hat emelet magasból egy ügynökség főcsarnokába, és ismételten huss! Elnyelte egy kapu.

- Igen, még mindig megvannak a hegek - húztam el a számat.

Szinte láttam magam előtt, ahogy Lloyd nem látszó keze kettétör egy addig teljesen jó állapotú faber castell ceruzát.

Most mit mondjak, nem adom magam egykönnyen!

- Mit kell csináljak ahhoz, hogy kapjak kaját? - kérdeztem végül, megtörve a másodpercekre beállt csendet. A férfi sóhajtott egyet.

- Néhány perc múlva kinyílik az az ajtó, és belép rajta valaki. Egy magához hasonló. Azt kérem, hogy beszélgessen vele. Igazán rendes lány, szerintem jól kijönnek majd egymással.

Na, erre már felkaptam a fejem. Hozzám hasonló?

Csak nem...? - akadt el Rave szava.

Miért? Ki az?

Hallottam egy isarniairól, akit ide száműztek, egy ember testébe zárva. De ez nagyon rég volt, nem tudom, hogyha túl is élte-e egyáltalán a gazdatest, hogyan tehette...

Izgatottan fészkelődni kezdtem. Lehetséges lenne? Hogy hívják?

A neve Syava. Hihetetlenül erős démon, valamikor egyike volt a Jyeven-nek.

Miért van ennyi "y" a neveitekben?!

Fel nem tett kérdésedre válaszolva - ignorálta az amúgy feltett kérdésemet Rave - a Jyeven amolyan tanács volt nálunk, amikor is az összes isarniai démonfaj vezetője összeült, de erről majd később. Most az a lényeg, hogy Syavának emberi aggyal szinte felfoghatatlan ereje van, el tudom képzelni, hogy túlélt akár egy ezredévet is. Bár a humora az gyilkos...

Erre mosolyognom kellett, sőt, vigyorognom. Talán van egy szövetségesünk! Talán mégsem olyan reménytelen a helyzet, talán vissza tudjuk tartani a többi isarniait!

A következő pillanatban nyílt az ajtó. Szívverésem felgyorsult, és muszáj volt nyelnem egyet. Az igazság pillanata!

Hátrafordultam. Velem szemben egy nálam néhány évvel idősebb, sötétbarna hajú lány állt. Az arcberendezése egy kicsit hasonlított az ázsiaiakéhoz, sötét szemeiből melegség áradt. Karcsú volt, figyelemre méltó tartással, és sugárzott belőle a szeretet és a pozitív energia.

De a rezgései... valahogy másak voltak.

Nem. Nem ő az. Ez nem Syava.

Csalódottan álltam fel. Az ajtó becsukódott, a lány pedig mosolyogva közelebb lépett.

- Helló. Daisy vagyok - nyújtotta felém a kezét, de nem ráztam meg, csak visszaültem az ágyra. A lány egy percig még állt, aztán felém lépett. - Leülhetek?

Válaszul csak megvontam a vállamat. Szimpatikus ő is, de na! Mégiscsak az elrablóim közt van.

Éreztem, ahogy behorpad mellettem a matrac. Az idegen - akiben ugyan nem volt isarniai démon, mégis elég furcsa rezgései voltak - lassan ismét megtörte a csendet.

- Tudod, amikor értesítettek, hogy egy portálnyitogató tinédzser van náluk, aki furi energiahullámokat lök ki magából, eléggé meglepődtem.

- Most tisztázzuk az elején. Nem vagyunk hasonlók - néztem fel rá, mire ő felvonta a szemöldökét. - Tudom, hogy azt hiszitek, de nem. Én nem vagyok... Embertelen. Más vagyok.

- Mind mások vagyunk, ez tesz minket azzá, akik vagyunk - tiltakozott, de én megráztam a fejem.

- Ez igaz, de akkor is tévedtek. Én nem az vagyok, akinek hisztek, nem közületek való vagyok. Teljesen más a rezgésünk, a tiéd sokkal lassabb, az enyém gyorsabb.

Daisy erre nem tudott mit mondani. A pillanatnyi csönd beállta után azonban megszólalt.

- Liz. Szólíthatlak Liznek?

- Tök mindegy.

- Szóval Liz. Elmondod, hogy miben különbözünk?

Erre egy ideig nem feleltem. Nem mondhatom el neki, igaz? Azzal csak ártanék, felhívnám magamra a figyelmet.

Csak úgy szólok, hogy már amúgy is rengeteg figyelmet kapsz, de valóban felelőtlenség lenne.

Felálltam, és elkezdtem járkálni a szobában. Daisy türelmesen hallgatott, várta, hogy mit mondok majd. Én pedig gondolkodtam.

- Én nem a Kree-k által kaptam azt, amim van - szólaltam meg végül, mire láttam, hogy a lány meglepődött.

- Azta. Ezt meg honnan tudod?

- Én sehonnan. A barátom viszont rengeteg minden tud, amit valakinek el kellene mondania, mert hatalmas baj lesz belőle, ha rajtunk kívül senki sem tudja meg.

- Rendben, akkor... megkereshetnénk a barátodat, és beszélhetnénk vele.

Erre megtorpantam, és féloldalasan elmosolyodtam.

- És ez az, amiben különbözünk - halkítottam le a hangomat. Daisy összeráncolta a szemöldökét. - Feltételeim vannak.

- Feltételek?

- Elmondok mindent, ami fontos a témával kapcsolatban. Cserébe nem kérek sokat.

- Hallgatlak.

- Fejfájásom van ettől a cellától, bármiből is készült, ezért kérek egy rendes szobát. Ígérem, hogy nem bántok senkit, nem csinálok zűrt. Nem ártanék a családomnak. Ha akarjátok, állíthattok őröket az ajtó elé, vagy tudom is én - na nem mintha amúgy bármi értelme is lenne, de higgyék azt, mindegy is. - Csak hadd menjek már ki! A második: ha beszélünk, senki sem fog velünk semmit sem csinálni, nem zártok be, nem kísérleteztek, csakis a közelgő világvégével kapcsolatos kérdésekre vagyunk hajlandóak válaszolni. Hú, ez a többes szám olyan fura, nem sűrűn használom - grimaszoltam. Megvakarva a tarkómat, aztán fojtattam. - És... kérek még egy rendes fürdőt és kaját! Ah, hogy én milyen régen ettem rántott húst... - sóhajtottam. - Elfogadhatók a feltételek?

Na, nem is vagy te olyan hülye!

Daisy a szoba sarkába nézett, ahol volt egy kamera.

- Nekem tetszenek. Kérek egy percet, meglátom, mit tehetek.

- A sürgősségi sorrend a rántott hússal kezdődik! - kiáltottam utána.

Visszaszívom.

Daisy kuncogva sétált ki a cellámból, én pedig kettesben maradtam Rave-vel. Törökülésbe helyezkedtem, kezeimet tenyérrel felfelé a combjaimra fektettem - fogalmam sincs, hogy miért. De jól esett.

Egy pillanat alatt Rave-nél termettem, a tudatalattimban. Egy mérges Rave-nél...

- Mi az, hogy a legfontosabb számodra egy nyamvadt szelet hús, amit morzsába forgattak?! - kelt ki magából a démon, mire felhúztam az orromat.

- E halandó test elgyengült. Táplálékra lesz szüksége - válaszoltam pökhendi stílusban, és karba tettem a kezemet. Valamiért pedig drága barátnőm bal szeme tikkelni kezdett.

- Elisabeth Skyline Warrow, ne mondd nekem, hogy a drágalátos kis sárgolyód megmentésénél fontosabb a kaja!!

- Nem mondom, hisz nem fontosabb, csak sürgősebb - kontráztam vigyorogva, és teljes nyugalomban lehuppantam a nappali kanapéjára. Szinte már láttam, ahogy Rave feje füstölögni kezd, és meg kell mondjam, egész vicces látvány volt.

Egy kezet éreztem a vállamon, ami visszarántott a külvilágba. Nagyokat pislogva ráztam meg a fejem, és néztem fel az előttem álló Daisy-re.

- Mit is mondtál? - kérdeztem összezavarodottan. Na igen, még meg kell tanulnom, hogy hogyan bonyolítsam le a beszélgetéseket a fejemben a másodperc tört része alatt. Előbb-utóbb majd arra is sor fog kerülni. Természetesen csak miután megmentettem a világot. Persze, ha túlélem egyáltalán, ezt ne felejtsük el. Ch, micsoda klisé...

- Csak annyit akartam, hogy a többiek is elfogadták a feltételeidet, egy kivételével. Sajnos bent kell maradnod a kamrában - közölte, mire egy "aa" kíséretében hátravetettem magam az ágyon. Daisy összeráncolta a szemöldökét. - Jól érzed magad?

- Ja, persze, egy idegen helyen vagyok egy fejfájást előidéző szobába zárva, idegenekkel körülvéve, teljesen oké minden - rántottam vállat. - De legalább kapok rántott húst, ami nagyban javítja a boldogsághormonjaim termelését!

A lány kissé furcsán nézett rám, de aztán mindketten egyszerre nevettük el magunkat. Rendes ez a Daisy azért.

- Gyere, átkísérlek a tárgyalóba. Ott elmondhatsz mindent - állt fel.

- Na, na, na, nem erről volt szó! - emeltem fel a mutató ujjamat. - A sürgősségi sorrend a kajával kezdődik, és ha már nem kapok normális szobát, mint minden más emberi lény, legalább egy forró fürdőt kaphatnék. Utána beszélgetünk.

- Nézd, én nagyon szívesen teljesíteném a kéréseket, de itt nem te szabod a feltételeket - halkította le a hangját. Ah, csak szeretnéd, kisanyám. Ha akarnám, egy pillanat alatt porrá zúznám ezt a helyet.

Krhmm.

Természetesen csak Rave segítségével, de ez már részletkérdés.

KRHMM, KRHMMM.

- Már ne is haragudjatok, de elraboltatok engem, miközben arra gyakoroltam, hogy megóvjam a Földemet egy újabb támadástól. Betörtetek a szegény, igen, szinte tőkével alig rendelkező barátom házába, tönkretettétek az ablakokat és kirúgtátok az ajtókat, aztán teledobáltátok füstbombával, vagy tudom is én, hogy mivel a lakhelyét, a privát szféráját, csakhogy elraboljatok egy tinédzsert, akiben igaz, hogy egy démon lakik, de az emberiségre egyáltalán nem veszélyes...

És itt költözött be a szívembe a bűntudat.

Én itt hisztizek egy kád víz miatt, miközben Bronx és Aaron próbálja kitalálni, hogy hol lehetek, és hogy ki tette ezt a Nagy Medve házával.

Lehet, hogy engem keresnek. Lehet, hogy aggódnak értem. Talán még hiányzom is nekik...

Lehajtottam a fejemet.

- Meggondoltam magam. Nem kérek semmit sem, csak azt, hogy térítsétek meg a kárt a barátomnál. És egyetlen telefonhívást - suttogtam magam elé.

- Az elsőt már megtettük - mosolyodott el halványan Daisy. - A másodikat pedig szerintem akár most teljesíthetem.

A lány előhalászta a telefonját a zsebéből, feloldotta, és átnyújtotta nekem. Remegő kezekkel vettem át a készüléket, aztán tárcsáztam a számot.

Kicsöngött. De nem vette fel.

Sóhajtottam egyet. idegesen a hajamba túrtam, aztán felállva járkálni kezdtem fel-alá a szobában.

- A hívott szám jelenleg nem elérhető. A sípszó után kérjük, hagyjon üzenetet - zengte a női robothang. Vettem egy nagy levegőt, aztán belekezdtem.

- Szia Aaron, én vagyok az. A szörpös csaj, Elisabeth. Bizonyára még alszol, hiszen azt mondtad, hogy délig nem fogunk találkozni, vagyis legalább háromnegyed tizenkettőkor fogsz felkelni, és még csak tizenegy óra van. Remélem, jó volt a buli, és ellazultatok egy kicsit Bro-val. Apropó Bronx... sajnálom a betört ablakokat, ajtókat, és mindent ami eltört vagy megroncsolódott... majd kifizetem. Vagyis nem én, hanem mások, de ez bonyolult, később elmagyarázom. Miattam pedig ne aggódjatok, jól vagyok, viszont most egy ideig nem tudunk találkozni. Na mindegy. Csak annyit akartam mondani, hogy bocsi, amiért elloptam a kedvenc pálinkás üvegedet. Bár egy ideig úgysem fog kelleni, tegnap este biztos láttál elég alkoholt egy hétre... - vigyorodtam el, aztán visszakanyarodtam a hangpostához. - Most le kell tennem, nem akarom elfogyasztani a jótevőm egyenlegét. Szörp a felső polcon, piros üvegben, a pálinkát meg tudod. Csak ha mégis ébresztőre vágynál.

Letettem a telefont, aztán visszaadtam Daisy-nek. A lány sajnálkozva nézett rám hatalmas bambiszemeivel, de láttam ám egy mosolyt is megbújni a szája sarkában, miközben hanyatt vágódtam az ágyon.

A csend nem tartott sokáig. A lány néhány perc után felállt, aztán mellém ült az ágyra.

- Tehetek még érted valamit?

Erre a kérdésre halványan elmosolyodtam. Kedves, hogy törődik velem.

- Egy kicsit tényleg éhes vagyok - vallottam be, aztán felé fordítottam a fejemet. - Kaphatok enni?

- Persze. Egy perc, hozok be valamit - kacsintott rám, aztán biztatón megszorította a vállamat, és kiment a szobából.

Én pedig ismét kettesben maradtam a démonommal. De most nem beszélgettünk.