Aaron nem így tervezte a hétfőjét.

Nem, határozottan nem így.

Nos, kezdjük ott, hogy este néhány fickót el kellett intéznie. Na, de nem a könnyebb fajtából. Mondjuk az nem lett volna buli. Aztán folytassuk úgy, hogy a kocsiját megpróbálták ellopni, de az illetőt szerencsére sikeresen leszúrta. És, olyan este tizenegy körül még ráadásul talál egy tiszta vér lányt az egyik utcában, akit nem hagyhatott ott meghalni.

Alias: én.

Aaron először nem tudta, mit gondoljon. Én meg - lévén eszméletlen voltam - nem tudtam neki megmondani, hogy amúgy igazán siethetne egy kicsit, mondjuk, hogy ne vérezzek el itt helyben. Mert mit ne mondjak: csurom vér voltam.

De ő szinte tétovázás nélkül a karjaiba vett, aztán a Wolksvagen-jéhez sietve hazavezetett, és amint belépett a lakásába, magával hozva engem, már neki is látott az ellátásomnak.

Először lemosta a sebeimet. Ehhez viszont fehérneműre kellett vetkőztetnie, ami, hiába volt férfi, kicsit sem volt ínyére. Nekem nem igazán volt kellemetlen, hiszen fejben éppen Rave-vel beszéltem át a dolgokat, ezt is csak később tudtam meg. Aztán, miután kellőképpen lealkoholozta - a vágásokat, zúzódásokat -, bekötözte a sérüléseimet. Az orrommal nem tudott mit kezdeni, azon kívül, hogy elállította a vérzést. De mindezt rekord idő alatt, annak ellenére, hogy nem volt orvos, az alapokat is alig tudta.

Mire a végére ért, csodálta, hogy nem véreztem el. És igen, a van pulzusa - nyugtázta magában a férfi. Nem volt az a "hős típus", de csak nem hagyhatta ott váratlan vendégét egyedül, egy idegen házában, öntudatlanul, így hát letelepedett a fotelba, és elaludt.

Másnap reggel semmi sem változott, ahogy a következőn sem. Meg sem moccantam. Aaron átkutatta a zsebeimet, hátha talál benne valami iratot; ki vagyok, hol lakom, vagy ilyenek, de semmi. A vékony farmerdzseki zsebében még csak egy telefon sem volt. És táskát sem talált mellette, amikor elhozott. Persze, mert azt Thor elcsórta. A szemét.

Nem tudta, mi történt velem, de az, hogy csaknem három napon keresztül aludtam, kezdett neki gyanús lenni. Minduntalan ellenőrzött, hogy élek-e még egyáltalán, hogy magamnál vagyok-e, de természetesen én az "utazás" fáradalmait pihentem ki magamban. És most azt kérdezed, miért nem fordult szakemberhez? Hát, igen, ezt a kérdést már én is feltettem. A válasz pedig igen egyszerű: ez az Isten háta mögötti hely tele van bűnözőkkel, ergo rablógyilkosok, leánykereskedők, bérgyilkosok, ezért még a mentő sem mer ide bejönni. Na, és hogy ő miért lakik itt? Nos, ezt majd később elmondom.

A lényeg az, hogy három napomba került a regenerálódás. Rave addig is nem engedte, hogy a tudatalattimon kívül tartózkodjak, ami nehéz feladat volt számomra, én ugyanis minden alkalmat megragadtam a kijutásban reménykedve - ajtók, ablakok, csapóajtók, és minden egyéb, ami kivezetett volna az eszméletem visszanyeréséhez. Meg akartam tudni, hol vagyok, és a többi. És ezt nem lehet addig, ameddig a fejemben lézengek.

Szóval az idő nagy részét Rave-vel töltöttem. Beszélgettünk, művelődtünk, és edzettünk. Fizikálisan természetesen semmit nem fejlődtem, de egy képzeletbeli edzőteret létrehozva elkezdett kiképezni. És meg kell mondanom, nem voltam olyan béna, mint amire számítottam.

Aztán, amikor már azzal fenyegettem, hogy istenbizony lecsapom magam valamivel, előttem megnyílt egy ajtó.

Habozás nélkül kirobbantam rajta.

- AZT A ROHADT!

Olyan nagy lendülettel ültem fel, hogy lefejeltem egy lámpát. Fájdalomtól lüktető fejjel nyikorogtam egyet, majd egyensúlyomat vesztve lebucskáztam az ülő/fekvőalkalmatosságról, miközben azon filóztam, hogy mégis ki a jó élet ment át rajtam egy Tigris tankkal. A lakás másik pontjáról csörömpölés és lábdobogás hallatszott, s egy szemvillanás alatt valaki ott termett mellettem. De ez most nem tudott igazán érdekelni, mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne csókolóddzak össze a padlóval.

Szerencsémre két erős kar fonódott körém, és megtartott engem. Ennek egyszerre örültem is, és nem is. Egyrészt örültem, mert nem törtem be a fejem - valószínűleg másodszorra -, ugyanakkor viszont nem, mert kukkom sem volt, hogy ki az, aki ily jólelkűen mentett meg engem a fájdalmas találkától.

- Hé, csak lassan! - utasított halkan egy férfi hangja. Fogamat összeszorítva egyenesedtem fel ülő pozícióba, és felmértem a lakást. Nem volt túl nagy, sem túl jó állapotban lévő, de rossz sem. Ennyit mondhatok, mert akkor sokkal inkább az kötötte le a figyelmemet, aki mindezt birtokolja.

A fiatal férfi olyan huszonkét év körül lehetett. Nagyjából száznyolcvanöt centi magas volt, feltűnő mennyiségű izommal magán. Mélybarna, már-már fekete szemei voltak, és sötétbarna haja. Éles vonásai voltak, határozott állkapcsán már lassan nőni kezdett a borosta.

Mit ne mondjak, jól nézett ki. És nem is kicsit.

Viselkedj már!

Meglepetten vettem észre, hogy szemüveg nélkül is teljesen jól látok, sőt, szerintem jobban is, mint egy átlag ember. Apropó, a látókám is eltűnt. Biztosan az egyik eséskor vesztettem el.

- Öhm... köszönöm - dadogtam kissé kábán még az ébredés hatásától, mire ő biccentett.

- Semmiség. Gyere, ülj le, én addig hozok neked valamit. Gondolom éhes vagy.

Válaszolnom azonban nem kellett, helyette az állítás igazságát a gyomrom korgása jelezte. A férfi halványan elmosolyodott, s miután megbizonyosodott a kanapén való stabilitásomról, kiment a nappaliból.

Nekem szimpatikus. Te hogy vagy vele? - kérdeztem Rave-et.

Hm, igen, jószándékú az irányunkba. De vigyázz vele, a lelke nagyon... fekete foltos. Nem épp makulátlan az előélete.

Ennek hallatára félelem kerített a hatalmába. Egy bűnöző tart engem itt, lehet, hogy fogva. Sérült vagyok, tehetetlen, kiszolgáltatott, ráadásul fogalmam sincs, hogy hol is az az itt. Mindjárt nem olyan biztonságos ez a hely.

Egyenlőre nem vagyunk veszélyben - közölte Rave. Egyenlőre.

Eközben megmentőm néhány szelet felvágottas kenyérrel, és egy pohár vízzel tért vissza hozzám. A pillantásomból leszűrhette, hogy nem igazán bízom benne, ezért letette az élelmet az asztalra, mely már-már ordította, hogy fogyasszam el. Nagy nehezen ellenálltam a kísértésnek, és szembefordultam a férfivel.

Egy pillanatig mindketten csak mustráltuk egymást, de én adtam fel elsőként.

- Szóval... izé... köszönöm...

- Aaron - segített ki. Azt hitte, nem, de feltűnt, hogy a vezetéknevét nem mondta.

- Elisabeth - osztottam meg vele én is a keresztnevemet. - Szóval Aaron. Szabad tudnom, hogy hol vagyok?

- Hmm... szabad - biccentett egyet, miután megfontolta a válaszát. - Londontól elég sok órára, egy rossz hírű városban.

Mi?! Oké, higgadj le. Egy rossz hírű város még nem a világ vége. Majd csak hazajutok.

És ha közben megtalál Thor? Vagy az elmebeteg öccse?

Kezdtem kicsit kétségbeesni.

- Nyugodj meg, nem tartalak itt akaratod ellenére - a férfi valószínűleg láthatta a tekintetemben a félelmet. Ó, ha most tudnád, hogy jelenleg a fogvatartás lenne az egyik legkisebb gondom...

- A-az... nagyon jó. Kösz. És hogy... elláttál, meg minden...

- Ahogy kinéztél... - szaladt ráncba a szemöldöke, aztán gyorsan kijavította magát. - Mármint, tudod, hogy hogy értem. Tiszta vér voltál. Csak nem hagyhattalak ott.

- Három napig voltam kiütve, igaz?

- Igen.

- És mi okod volt rá, hogy ne dobj ki az utcára azonnal?

Úgy látszott, ezzel megfogtam. Jobb kezével megvakarta az állát, csak ezután felelt.

- Ez a környék nem a biztonságáról híres. Ha egyszerűen csak kiraktalak volna, már biztosan nem lenne belőled semmi.

Nagyot nyeltem. Remek, tehát gyalog szerrel innen biztosan nem megyek sehová. Mert bármikor megkéselhetnek. Rave, mondd, hogy van egy terved...

- És mi okod van rá, hogy... - nyeltem egyet. - Ne tegyél velem... olyan dolgokat...

- Volt rá három napom. Megtehettem volna, mégsem csináltam.

- És mi van ha... ha... nem is tudom...

- Hé, nem fogok neked ártani - Aaronra néztem. Szemeiben mintha őszinte aggodalom csillant volna. Hogy lehet ez, mikor még csak... hát, mondanám, hogy három napja ismerjük egymást, de addig én nyugiba' kómáztam. - Nem vagyok olyan.

Hirtelen elszégyelltem magam. Ez az ember megmentett, és igaz, hogy nem igazán tiszta lelkileg, de mégis az életemet köszönhetem neki. Erre pedig borzalmas dolgokkal kezdem el gyanúsítgatni. Hjaj, Liz, olyan hülye vagy!

- Én... ö... sajnálom, hogy eddig a terhedre voltam - nyögtem. - Esetleg... kölcsön adnád a mobilodat, hogy telefonáljak a szüleimnek?

- Persze, tessék.

A kezembe vettem a feloldott Samsungot - a hüvelyk ujjam csodával határos módon nagyobb fájdalom nélkül tudott mozogni, nem úgy, mint egyéb testrészeim -, majd tárcsáztam anyám számát. Kétszer csöngött ki, harmadszorra kinyomta, de negyedszerre is megpróbáltam, amolyan "csak azért is!" alapon. És sikerült!

- Ki az?!

Valóságos felüdülés volt apám hangját hallani a telefonban. A megkönnyebbüléstől majdnem elsírtam magam.

- Apa, én vagyok az. Elisabeth.

A vonal másik végéről egy másodpercig csend volt, aztán ordítozás hallatszott. Egy pillanat alatt apám összetrombitálta az egész családot a telefon mellé. Anya, és az öcsém.

Igen. Három főből áll a családom. És szeretem őket.

- Úristen, kicsim, tényleg te vagy az?

- Jól vagy? Nem esett bajod?

- Hol vagy?

- Hol voltál eddig, Liz?

- Te jó ég, úgy aggódtunk!

- Én vagyok, igen, anya - leheltem. Csak kis híja volt annak, hogy ténylegesen el ne sírjam magam. - Jaj, annyira jó hallani a hangotokat!

- Elisabeth, hol vagy most?

A hang hallatára megfagyott az ereimben a vér. Thor volt az. Ez ott van a családom közelében...

Ne tény semmi meggondolatlant! - Rave hangja mintha egy kicsit esdeklően hatott volna. És jól is tette, mert egyik pillanatról a másikra harag gyúlt bensőmben. - Kérlek, Liz, nem bántott senkit.

Kifújtam a bent tartott levegőt.

Oké. Rendben.

Vettem egy nagyobb korty oxigént, próbáltam magam lenyugtatni - sikertelenül -, aztán belekezdtem.

- Anya, apa, öcsi! Most egy ideig nem tudok majd hazamenni - közöltem semleges hangon. Reméltem, hogy mindenki jól hallja. - Ne aggódjatok miattam, teljesen jól vagyok és leszek.

- De... kicsim... - anya hangján hallottam, hogy megint a sírás szélén áll. Az én szemem is könnyes volt, de nagyon ügyeltem rá, hogy nehogy megremegjen. Borzalmas volt.

- Szeretlek titeket, és nyugodjatok meg. Thor, MAGA MEG... - szívesen folytattam volna monológomat, de Rave megrántotta a hangszálamat, így figyelmeztetve, hogy hol is vagyok - hagyja békén a családomat, amíg szépen mondom. És engem is. Tudja mit? Menjen inkább a pokolba!

Idegesen kinyomtam a hívást. Néhány másodpercig még meredtem a sötét képernyőre. Ez a... nem is mondom mi, ha akár csak egy ujjal is a családomhoz mer érni, én esküszöm használom a harmadik kártyát, és...

Ellis, kérlek, nyugodj le!

Nem tudtad, hogy azzal, ha egy emberek azt mondod, hogy nyugodjon le, csak még jobban felcseszed?! - fújtattam dühödten. Komolyan mondom, ha egy rajzfilmben lennénk, paprika vörös lenne a fejem, és füst áramlana ki a fülemből és a számból. Sőt, jobbat mondok, szarvakat növesztenék, meg villás ördögfarkat, és megidézném Lucifert. Ha nem én magam lennék az.

Nagy levegőt vettem, aztán lassan kifújtam. Aaron kissé kényelmetlenül ficergett a kanapén, próbált köddé válni. Én pedig megragadtam egy szendvicset, és egy harapással eltüntettem a harmadát. A férfi felvont szemöldökkel nézett rám, jelenleg azonban rohadtul nem érdekelt semmi. Visszanyomtam a kezébe a telefont.

- Jó étvágyat - biccentett.

- Köf. Finfi - vágtam rá. Aaron mérlegelt, de még mielőtt bármit is szólhatott volna, feleletem a fel nem tett kérdésére. - Hem, hemmi köhöd hoffá.

- Éértem. Azért ha...

- Az, hogy egy idióta szőke szétbarmolta az életemet, és most már haza sem tudok menni! - csattantam fel. Rögtön megbántam. - Bocsánat. Kicsit felhúzott.

- Vettem észre. Szóval... nem tudsz haza menni?

A kenyér félúton megállt a szám irányába. Nagyot sóhajtottam, aztán a kezembe temettem az arcomat. Nem tudtam mit felelni.

- Nézd, felőlem nyugodtan itt maradhatsz.

- Nem, nem akarlak ezzel terhelni. Már így is sokat tettél értem.

- De ha nincs hova menned...

- Majd csak kitalálok valamit... - Rave?

Sajnálom. Nincs semmi rokonod a szüleiden és az öcséden kívül, barátnőid sincsenek... ahogyan pénzed sem. Jobb lenne egy kicsit szociálisabban működtetned magad.

- Baszki. Ezt nem hiszem el - káromkodtam a fejemet rázva. Ilyen nincs...

- Elisabeth. Nekem nem teher, ha maradsz, ameddig le nem rendeződik ez az egész - Aaron kissé előrébb hajolt, hogy szemmagasságba kerüljön velem. - Amúgy is egyedül vagyok, neked nincs jelen pillanatban semmid...

- Na, hát igen, elbaszott egy ember vagyok - húztam el a számat.

- Nyugodj meg, rajtad kívül még elég sokan azok.

- De fogadjunk, hogy egy olyan szerencsétlen sincs a világon mint én.

- Ki tudja... - fintorodott el sejtelmesen. Erre csak kérdőn felvontam a szemöldököm. Aaron vigyorogva kacsintott egyet, aztán a konyha felé vette az irányt.

Óh, te jó ég, de most komolyan, az a pasi...

ELISABETH!!!