Szerencsémre, mint kiderült, csak egy üveglapot sikerült betörnöm (na meg valószínűleg az orromat is mellé, ha eddig még nem tettem volna meg. Ha pedig igen, sebaj, rondább úgysem lehetek már!). Nekem ugyan jó volt, hogy nem egy felhőkarcoló legmagasabb pontja felé nyílt meg a portált, habár ezt az intézmény - akármilyen is legyen - tulajdonosa valószínűleg már nem mondhatta el magáról.

A magyar szitokszavak a legkifejezőbbek, én mondom!

Éreztem, ahogy forró könnyeim végigszántják az arcomat. Veszettül fájt mindenem. Az igazat megvallva, örültem, hogy pofára estem, mert ha hátra érkeztem volna, az ütés erejétől talán le is bénulhattam volna. Ami, valljuk be, nem előnyös.

Grimaszolva, lassan-lassan fordultam át a hátamra. Szememet és fogaimat összeszorítva próbáltam tűrni a fájdalmat, ami végigcikázott az egész testemen. Erősen vettem a levegőt, köhögőrohamot kaptam, de nem volt elég erőm a szám elé tenni a kezemet, csak eltorzult arccal a hasamig emelni. Mikor végre már teljesen a hátrafordultam, a bordáim majd szétrepedtek. A jobb és bal karom borzasztóan nyillalt, leginkább a csuklóm, az alkarom és a könyököm. A lábam ezekhez képest semmi sem volt. Az orromból patakzott a vér, igen, tuti eltörtem, habár volt annyi esze a reflexeimnek, hogy a becsapódáskor a fejemet védjem a kezemmel. Igen... egyenlőre ennyi.

Ha tippelnem lehetne, ezt a diagnózist állítanám fel magamnak:
  • egy törött orr
  • két zúzódott csukló
  • két megrepedt alkarcsont (mindkét karon)
  • egy törött/megrepedt könyök a jobb karon
  • három törött/megrepedt/zúzódott borda
  • egy bal kificamodott/törött/megrepedt térdkalács

Éés már kész is a Szerencsétlen Liz fogás! Egészségünkre!

Fintorba torzult arccal káromkodtam, persze csak magamban, megszólalni nem tudtam. A fülem csengett rendesen, mint Lasket sípja. Remek. Szerintem a beszakadt dobhártyát is felírhatnám a listára.

S bár nekem ez óráknak tűnt, másoknak bizonyára csak másodpercek voltak, ugyanis lábdobogást hallottam. Lassú, ütemezett, kimért lábdobogást. Ezaz, mégsem süketültem meg! Magas sarkúk és lapos talpú cipők kopogtak, felém siettek. Hunyorogva nyitottam ki a szemem, hogy lássam, amint néhány alak fölém hajol. Férfiak és nők egyaránt. A szájuk mozgott, de a hangok összefolytak. Nem értettem, amit mondtak. Aztán erős kezek ragadták meg a felkaromat, támasztották meg a hátamat, hogy talpra állítsanak. Éreztem, de nem hallottam, ahogy torkomból egy erőtlen, mégis kellően hallható kiáltás szakad ki. A kezek kissé lazítottak a fogásomon.

Egyik pillanatról a másikra történt minden. A semmiből egy hatalmas energiahullám lökődött ki belőlem, ami végigtarolt mindenkin, köztük engem is ledöntött a lábamról. Felsikkantottam, ahogy a gerincemre érkeztem. Mi ez már?!

Bocsáss meg, egy pillanat, és eltűnünk...

A fejemben megszólalt hang hallatára ismételten szívrohamot kaptam. Szóval ő volt.

Nem megmondtam, hogy hagyj békén?! - csattantam fel.

Sajnálom, Elisabeth, elmondtam, hogy nem vagyok képes rá. Ez van, ezt kell szeretni.

És még a dumámat is nyúlja. Hát ez remek.

Annyira imádom a nyelveteket, nem tehetek róla - szinte magam előtt láttam, ahogy vigyorogva von vállat. És még van képe...! - Amúgy, figyelj, most, hogy már nem rémülsz halálra tőlem...

Ezt a kijelentést erősen cáfolnám!! - vetettem közbe.

... meg kellene beszélnünk néhány dolgot. Tudod, hogy mondjuk egy húsz percen belül a tested ne bomoljon az atomok ezred részére, és a lelked ne vesszen el az örök féreglyukak és átjárók közt. Rendben?

Na, erre a beszólására már meg sem tudtam nyikkanni. Mi az, hogy szétbomlik a testem, meg a lelkem elveszik...?

Eközben a környezetemben gyors változások mentek végbe. Az emberek ugyan nem kecmeregtek talpra, valahogy kiütött...e őket (jahj, ezt nem akarom, de úgy néz ki, meg kell szoknom), de újak érkeztek helyettük. És a környezetük vibrált. Harag. Na várjunk csak, én mióta...

Mindent elmagyarázok, csak hadd vigyelek ki innen! Készülj!

S még mielőtt bármit is tehettem volna, újabb portál nyílt meg alattam, és ismét zuhanni kezdtem, persze úgy sikítozva, mint egy hisztis hároméves.

És most nem azért, de azokat az arcokat, amikor meglátták, hogy random itt-se-ott-se vagyok...!

Most azonban, mielőtt földet értem volna, egy csomó más átjárón estem át. Legelsőnek New Yorkon, aztán egy gyönyörű, nyugalmas tájon, harmadszorra pedig egy elhagyatott gyártelepen... ezek után pedig minden olyannyira összemosódott, hogy nem tudtam követni az eseményeket. Csak zuhantam, zuhantam...

Aztán eltörtem még pár bordámat, és szereztem egy gyönyörű fejsérülést. Mert kemény betonra érkeztem.

Mozdulatlanul feküdtem, és percenként elvesztettem az eszméletem. Borzalmas volt, de valahogy kitartottam. Vagyis, nem magamtól, hanem ő tartotta bennem a lelket, és ezt most szó szerint értsd. Ha Ő nincs, szerintem már rég halott lennék.

Egészen addig küzdöttem, ameddig el nem nyelt a sötétség.

Vagyis, nem teljesen.

Éreztem, ahogy minden megszűnik körülöttem. Nem kapálóztam már kétségbeesetten az életemért, nem követeltem újabb levegővételt a tüdőmtől, a szívem verése is mintha elállt volna. Nem számított semmi: olyan nyugodt voltam, mint még soha. És nagyon jól esett.

Aztán egyszer csak egy sárgás, fénylő pont gyúlt nem messze tőlem. Szememet felnyitva hunyorogni kezdtem, hogy jobban kivegyem alakját. Nem sikerült. Valami azt parancsolta, menjek oda hozzá, fogjam meg, nézzem meg közelebbről. A lábam mozdult, egy gyönge lépést tettem, majdnem össze is estem, de tartottam magam. Újabb lépés. És még egy. Aztán a harmadik. Addig-addig mentem, míg végre már csak egyetlen méterre voltam az izzó ponttól. Kezemet felé emeltem, aztán a tenyerembe zártam. Nem lehetett nagyobb egy gumilabdánál, de kellemesen meleg volt. Magamhoz öleltem. Lassacskán újabb fények gyúltak körülöttem; nagyobbak, kisebbek, fényesebbek vagy halványak. Megvilágította a szobát, amiben álltam. És rá kellett jönnöm, hogy a nappalim volt az.

- Ellis!

Összerezzentem a hangra, ami a hátam mögül jött. Értetlenül fordultam meg, de nem láttam semmit, mert a következő pillanatban valaki a nyakamba vetette magát. Meglepetten tántorodtam hátra.

- Te jó ég, annyira sajnálom, bocsáss meg nekem! Nem akartam neked fájdalmat okozni, nem akartam neked rosszat! Csak... jaj, nem így kellett volna bemutatkoznom neked, az egészet elrontottam...

Az alak elvált tőlem. Nagyokat pislogva vettem szemügyre őt. Finom vonásai voltak, aranyszőke haja, és egy virágos ing volt rajta sötétkék farmerrel és converse-zel. Arca most megbánást tükrözött, sötétkék szemeiben könnyek csillantak meg, ajka lefelé görbült. Vegyes érzésekkel néztem őt.

- Tudod mit? Igazából most, mivel majdnem... majdnem... - elharapta a mondatot. A keresett szó nem akart kikívánkozni a száján. Nagy levegőt vett, aztán folytatta. - Inkább kezdjük újra, oké?

- Öhm...

- Israniai Ravenys vagyok, a negyedik hatalomból - nyújtotta felém a kezét. Kissé össze vagyok zavarodva...

- E... Elisabeth Warrow vagyok öhm... a Földről.

- Remek! - mosolyodott el, amint elengedtem a tenyerét. Az egyik sarokban álló könyvespolc melletti fa íróasztalhoz ment, intett, hogy kövessem. Leültünk egymással szembe. Még mindig kissé kábán pislogtam rá. - Nos, akkor elmondom neked az alapokat.

- Vá-vá-várj egy kicsit! Te vagy az, akivel egy órája találkoztam itt? - vágtam közbe. Halványan mosolyogva bólintott.

- Pontosan. Viszont annyira megijesztettelek, szegénykém, amikor a te alakodat vettem fel, hogy gondoltam, változtatok egy kicsit magamon. Így talán könnyebb leszek számodra elfogadás szempontjából.

- Aahhhhaaa - nyújtottam el a szót. Ravenys eközben kihúzta az alsó fiókot, és egy pakli kártyát vett ki belőle. - Szóóvaaaal... ez itt most a tudatalattim?

- A tudatalattink, igen - bólogatott bőszen.

- És most hol van a testem?

- Egy utcában fekszik eszméletlenül. Ne aggódj, nem fogsz elvérezni. Gondoskodom róla.

- Éés mi most akkor életem végéig egy testben leszünk?

- Ahogy mondod.

- És többes szám első személyben kell beszélnem magamról?

- Nem, nem szükséges. Az egy kicsit
furcsán venné ki magát az emberek körében.

- És nekünk ez így... az egész, miért is jó?

- Na, figyelj ide egy kicsit, Liz. Ugye hívhatlak Liznek? - biccentettem. - Most el fogom magyarázni neked, hogy miért is vagyok itt. Alapjában véve. Aztán, ahogy majd telik az idő, egyre több mindent fogok neked elmondani, és így könnyebben fel fogod tudni dolgozni az információt. Rendben?

- R-rendben. Lehet egy kérdésem?

- Akár kettő is! - vigyorodott el. Csóró!

- Egy feltételem van.

- Ki vele.

- Ne nyúld a dumámat, és jól leszünk! - fontam karba a kezem, s próbáltam magabiztosságot sugallni. Ismétlem: próbáltam. Ravenys elhúzta a száját, de bólintott. Én pedig, csak a vicc kedvéért egy narancslevet képzeltem az asztalra. Legnagyobb meglepetésemre az ott termett előttem. Végül is, ez a tudatalattim, de az én fejemben van. Diadalittas vigyorral az arcomon kortyoltam bele a gyümölcslébe.

- Szeretnéd inkább, hogy a saját nyelvemen beszéljek? - vetette fel Ravenys. Uh, túl hosszú ez a név. Kell valami rövidebb, az előbb úgyis lelizezett.

- Ne! Annyira azért nem vagyok művelt. De azért taníthatnál majd nekem egy-két dolgot. Kíváncsi vagyok... rád.

Ravenys perverz mosolyt villantott, mire félrenyeltem a narancslevet. Égővörös fejjel köhögtem a tenyerembe, mire "lakótársam" felugrott, és megpaskolta a hátamat. Na de olyan erővel, hogy majdnem lefejeltem az asztal szélét.

- Óh, bocsi... kicsit talán vissza kellene vennem - fintorodott el. Bólogatni kezdtem.

Percekkel később tompult a köhögőrohamom, ezzel együtt sikerült feldolgoznom mindent. Felegyenesedtem, kifulladva kezdtem el szuggerálni az előttem ülőt. Ravenys bólintott, aztán az asztal szélére csúsztatva a kártyákat diplomatikusan alkarjával megtámaszkodott.

- Rendben. Szóval, hogy a legelején kezdjem, én egy megszállásra teremtett démon alfaja vagyok - hangja kissé idegesen csengett. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert kellemetlen neki a téma, vagy azért, mert nem tudja, hogyan fogok reagálni a dolgokra. Netán mind a kettő. - A Hatalom Kő szülötte, ha úgy akarok fogalmazni. A Hatalom Köve egy a hat Végtelen Kőből, ami az egész multiverzumot teremtette, de ebbe most ne menjünk bele. A lényeg az, hogy hatalmas erővel rendelkezem, és alapjában véve egy lelketlen szörnyetegnek kellene lennem, de megváltoztam.

- A fajtámból sokan maradtunk a pár ezer évvel ezelőtti mészárlás ellenére, egy hatalmas családot alkottunk, ameddig ki nem léptem belőle. Nem akartam parancsra gyilkolni és irányítani ártatlanokat. Bosszúból bezárták a lelkem egy kicsike cellába, megfosztva a testemtől, és egy ideje már ott kuksoltam, amikor valaki megtalált - itt kissé megállt, rám nézett, hogy folytassa-e. Biccentettem. - Loki volt az. Kompromisszumot ajánlott: kiszabadít engem, cserébe én megszállak téged.

- És mi célja van neki azzal, hogy megszálljon engem? - kérdeztem közbe.

- Csakis egy olyan egyén bír el egy Israniait, akinek a lelke erős, de a teste gyenge - magyarázta az ujjait tördelve. - Nem sokan vannak ilyenek, elég ritka az ilyen erős lélek. Neked, habár talán még nem is tudod mennyire, de nagyon is az. A tested pedig úgy tökéletes, ahogy van, bár egy kicsit ráedzhetnénk. Akkor hatékonyabbak lennénk.

- És milyen téren lennénk... hatékonyabbak? Csak nem kell... - akadtam el.

- Nem. Csupán távol kell tartani a testvéreimet ettől a bolygótól - vont vállat, mintha semmiség lenne. Ch, neki biztosan. - Minél többen állnak át hozzánk, annál nagyobb esélyünk van, hogy legyőzzük az ellenséges erőket.

- Visszatérve az előbbire, Loki természetesen ennek az ellenkezőjét akarta - szólt ismét egy másodperc habozás után. - Ha teljesen megszállak, és ebben a testben szolgálom őt. Önös célokra akart minket felhasználni. Elvégre jötünheimi és asgardi egyszerre. Nem tudta, hogy elnyertem egy Szívet - kérdő pillantásomat látva megmagyarázta. - A Szív elnyerése azt jelenti, hogy a démonból egy érző lény válik. Így nem tudtalak megszállni, habár nem is akartalak. Akkor meg már pláne nem, amikor megtudtam, milyen is vagy belül - mosolyodott el. Az én szájam csücske is megrándult. - Rájöttem, hogy egy remek barátság jöhet létre köztünk, ami mindkettőnknek nagyon kedvező lehetne.

Néhány percig hallgattam, csak bámultam a poharat, benne a narancs színű folyadékkal. Olyan egyszerű: csak kifacsarsz egy narancsot, és meg is van a lé. Nem kell hozzá a Hatalom Köve, nem kell hozzá démon, csak a kezed, egy gyümölcs, és egy pohár. Ennyi.

Rengeteg érzés kavargott bennem, miközben emésztgettem a hallottakat. Ravenys nyilván sok mindent látott, abba bele sem mertem gondolni, vajon hány éves lehet, és igazából kicsoda is ő. A Végtelen Kövek szülötte, démon, te jó ég... micsoda egy helyzet...

- Hívhatlak Rave-nek? - kérdeztem hirtelen. Vendégem meglepetten kapta fel a fejét.

- Persze, ahogy jól esik - vont vállat. Aztán összeráncolta a homlokát. - Az agyműködésed is elég gyors. Hamar feldolgoztad az információkat.

- Áh, dehogy gyors az - legyintettem. - Csak úgy teszek, mintha az lenne. Fejben most tartok a Végtelen Köveknél.

- Akkor még hagyok egy kis időt neked - mosolyodott el, aztán kezébe vette a paklit. - Illetve lenne még egy megbeszélni valónk. Kell még idő, vagy...?

- Mondd csak. Nyugodtan.

Rave bólintott, aztán kiöntötte a kártyájat a dobozból. A lapok szétfolytak az asztalon. Egy legyintéssel felfordította, aztán elrendezgette őket.

- Ahogyan azt elmondtam, rengeteg mindenre vagyok képes - mondta lesütött szemekkel. A lapokat figyelte, mire én is odapillantottam. - De a te adottságaid, földi létedre korlátozottak. Csak bizonyos dolgokat tudnék használni, de ha mindegyiket igénybe venném, nagyon rossz dolgok történnének veled.

- Erre értetted azt a... lelkes, elporladós, átjárós dolgot?

- Igen, bár akkor egy kicsit túloztam. Na, visszatérve, hogy könnyebben megértsd, kártyalapkákra tettem neked őket. Szóval, most rád hagyom a döntést: válaszd ki, milyen emberfeletti képességekkel akarsz rendelkezni.

Leesett állal meredtem rá, aztán vissza a kártyákra. Majd megint Rave-re. És ismét a lapokra.

- K... k-komolyan? Emberfeletti képességet... választhatok... én?! MI?! - döbbentem le. A démon - vagy tudom is én - arcára széles mosoly ült ki, ahogy bólintott. A biztonság kedvéért felpofoztam magam. Fájt. - Hömm... O-oké...

Nagyot nyeltem, aztán szememet végigvezettem a kártyalapokon. Most, hogy megnéztem őket, korántsem voltak már átlagos römi kártyák: furcsábbnál furcsább szimbólumok és figurák voltak rajta. Néhányra rá is kérdeztem, s miután végigértem a több mint tizenöt lehetőségen, elkezdtem kiválogatni a nekem tetszőket. Nehéz volt, mert elképesztőek jöhettek szóba. Voltak benne látványosak és hasznosak is. Inkább próbáltam az utóbbiakat megválasztani. Rave hümmögve kommentált, bólogatott, hozzáfűzött egy-egy megjegyzést. Mikor aztán elértem az ötödikig, figyelmeztetett, hogy ki kell vennem hármat, s csak úgy tehetem be az újabb kedvencemet, mert az nagyobb... hogy is fogalmazott? Igen, nagyobb mentális teret igényel, és sokkal több koncentrációt és gyakorlást. Fintorogva ugyan, de letettem három kevésbé fontosat, aztán felvettem a szerintem legütőképesebb kártyát. A démon csillogó szeméből ítélve jól választottam.

Mikor végeztem, kiterítettem magam elé a lapokat. Rave a szemét összeszűkítve nézte át a képességeket, majd rám pillantott. A többit félresöpörte, csak a három kiválasztottat rakta magunk elé.

- Biztos vagy ezekben? - kérdezte komolyan.

- Teljesen. Szerintem ezek a legpraktikusabbak - bólintottam határozottan. Ő ismét felnézett rám.

- Figyelmeztetlek, ezeknek mind ára van. Valahányszor igénybe veszed őket, gyengülsz. Le fogsz fáradni, és ha túl sokat használsz belőlük, nem fogsz tudni visszatöltődni. Annak pedig nem kívánatos következményei lesznek.

Bólintottam. Eddig világos.

- Ez, valahányszor használod, rengeteget ki fog belőled venni - koppintott a harmadik lapra. - Alapjában véve rendkívül veszélyes, ameddig meg nem tanulod rendesen használni. Maradandó, komoly károkat is okozhat. Itt a lelkünk egy rendkívül erős kapocsba kerül, és borzasztó nehéz szinkronban mozogni és gondolkodni. Ameddig nem tanuljuk meg együtt, ha ezt használod, átadod nekem a teljes irányítást - félszegen elmosolyodott. A szemében megcsillant valami, amit nem tudtam hova tenni. - Csakis akkor szabad alkalmaznod, ha már nincs több választásod.

- Értettem.

- És ő - mutatott az elsőre - nagyon jótékony, de tudnod kell majd, hol a határ. Ha túl sok energiát elhasználsz másra vagy magadra, könnyen bele is halhatsz - majd áttért az utolsóra, vagyis a másodikra, válogatásom szerint. Így számoztam meg őket: a legveszélyesebb a hármas, a jótékony az egyes, és ez a második. - Végül ő. Nem gondoltam volna, hogy kiválasztod, és veszni hagyod helyette a levitációt, vagy halmazállapot változtatást. Megleptél - bólintott elismerően. - És kétségkívül jobban választottál. Ezzel sokkalta több mindenre vagy képes, mint gondolnád. Ha majd találunk egy nyugodtabb környezetet, megmutatom neked az alapokat.

- Oké - biccentettem.

- Akkor biztos vagy a döntésedben, vagy változtatnál? Tudnod kell, ez az utolsó lehetőséged. Ezek után már nem tudod visszacsinálni, ők maradnak.

Vártam néhány másodpercet, átgondoltam a dolgokat, aztán bólintottam.

- Ez a végleges felállás.

Rave elmosolyodott. Megerősítette, hogy nem vagyok teljesen hülye, jókat választottam. Mindketten felálltunk.

- És akkor most mi a teendő? - kérdeztem kíváncsian, mire féloldalasan elhúzta a száját és minkét kezét felém nyújtotta.

- Most? Fogd meg a kezem, hunyd le a szemed, és ne mozogj, bármit is érzékelsz. Ha minden jól megy, innentől már sima ügy lesz az egész.

Tettem, amit mondott. Praclijaimat az övéibe csúsztattam, aztán vártam.

A démon kissé feljebb emelte a kezeinket, és tett két lépést felém. Mikor már a cipőnk orra is összeért, az enyémnek döntötte a homlokát, és halkan suttogni kezdett, bizonyára a saját nyelvén. Nem volt hosszú a szöveg, amit elmormolt, csak néhány szóból állt, de mégis olyan sok időnek tetszett mire a végére ért. Majd megszorította a kezemet, összefűzte az ujjainkat. Ezután még közelebb vont magához, és legnagyobb meglepetésemre szájon csókolt. Megrökönyödve pattantak fel a szemeim, s rezzentem hátra, de szerencsémre csak egy szájra puszi volt az egész. Rave bocsánatkérőn a szemembe nézett, pillantásával azt üzente: "Sajnálom, ne gondolj semmire, ez része a véglegesítésnek". Bólintottam.

Körülöttünk egy pillanatra elmosódott a nappali, aztán minden ismét éles lett. Háromszor olyan éles. A sok információ hatására megtántorodtam, ha Rave nem kapott volna el, elestem volna. Hálásan nyögtem egyet, többre nem futotta. A szemeim hirtelen ólom súlyúnak érződtek, a tagjaim elnehezedtek, s engedve a csábításnak elaludtam a lakótársam karjaiban.

<~ • 𖣘 • ~>

Sziasztok, emberek!
Köszönöm, hogy elolvastátok. Csaknem kétezer-nyolcszáz szó lett, plusz még amit most írok ide, úgyhogy hú... jó hosszú lett. De nem ez lesz a leghosszabb. Jelezzetek vissza, hogy hogy tetszett a rész? Én speciel már vártam, hogy Rave odaadhassa Elisabeth-nek a képességeket.
A következőig is, a viszont látásra! ❤️