JJ szemszöge

Két hete, hogy Ash a kórházban fekszik. Az orvos szerint ma nagy valószínűséggel fel fog ébredni. Mind nagyon reménykedünk abba, amit az orvos mondott. Így is nehezen bírtuk ki ezt a két hetet Ashley nélkül. Mind le voltunk törve. Senkinek semmihez nem volt élet kedve. Ashley távol léte megrázott minket. Igaz három évig nem is láttuk, de azt pár hónap múlva bele törődünk, hogy nem jön vissza, de... De most vissza jött. Vissza jött és nehéz megint... Nehéz túl lenni azon, hogy most egy kórházi ágyban fekszik és nem mellettünk van. Újra vissza jött és pár napra rá megint el hagy minket. El sem lehet hinni, hogy három évvel ezelőtt mennyire vártam, hogy Ash végre vissza jöjjön. Minden nap vártam a régi házuk előtt, hogy mikor lép ki az ajtón és ölel magához jó szorosan, ahogy szokott. Percek, órákat majd napokat és hónapokat töltöttem el ezzel, de semmi. Ashley egyszer sem jött ki az ajtón, mert nem éltek már ott. Elmentek. Akkor még úgy hittem örökre mentek el, de nem. Vissza jöttek. Vissza jöttek és Ash újra az életünk része lehet. Ennél több nekem nem is kell, hogy boldogabb legyek, de most egyáltalán nem vagyok boldog. Ash egy kurva kórházi ágyban fekszik tehetetlenül arra várva mikor tud felébredni a kómából, ami fogalmam sincs, hogy a csudába lehet. Ennyire súlyos volt, amit Rafeék tettek vele?
Csak találkozzak vele! Élve ásom el a házuk kertjében! - gondoltam magamban.

Jelenleg Kiaraval úton vagyunk a kórház felé. Ashley mellett szeretnénk lenni mikor fel ébred. Az egész út csöndben telt. Egyikünk sem szólt a másikhoz. Még az ellenére sem, hogy együtt vagyunk... Apropó. Mint az előbb említettem én és Kie együtt vagyunk. Hogy, hogyan jöttünk össze? Ez egy nagyon egyszerű, de mégis kicsit bonyolult. Csak egy hete vagyunk együtt. Kié Ashley hiánya miatt nagyon magába fordult. Többet lógott a flúgosokkal, szinte sose jött el velünk szörfözni pedig azt imádja. Napok óta nem eszik. Szerintem még vágdossa is magát. Neki nehezebb feldolgozni, hogy Ashley kórházban van, mint nekünk, fiúknak. Kie és Ash legjobb barátnők. Mindig mindent együtt csinálnál, mint régen én és Ő. Mindig ott vannak egymás mellett jóban, rosszban. Mindig ki segítik egymást a bajból, ha kell eljátszák mások előtt, hogy egy pár és meg is csókolják egymást, hogy hihetőbb legyen a "pár kapcsolatuk". Harmadikban találtak egymásra és azóta elválaszthatatlanok. Most így vissza gondolva Ash és Kie baráti kapcsolatára... Én is azt szeretném, hogy újra ilyen legyen Ashleyvel a baráti kapcsolatunk...

Megérkeztünk a kórházba. Savannah a bejárat előtt várt minket, ahogy megbeszéltük. Kie kezét és az enyémet össze kulcsoltam és így indultunk el.

- Szia Savannah - köszöntem mikor oda értünk hozzá.

- Jó napot Mrs.Brown - köszönt illedelmesen is a barátnőm.

- Sziasztok! - mosolygott ránk, majd Kie felé fordult - és tegez nyugodtan.

- Rendben! - mosolygott vissza Kiara.

Amint beléptünk a kórház ajtaján egész testem megfeszült. Ha aznap nem mondtam volna el Ashleynek, hogy szerelmes vagyok belé most nem tartanánk itt. Minden az én hibám. Még, ha Ashley nem is ezt fogja mondani. Nekem kellene ott feküdnöm nem neki.

- JJ jól vagy? Már vagy két perc szólongatlak - hozott vissza Kie az élők közé. Ennyire el mélyedtem a gondolataimban?

- Persze csak bele merűltem a gondolataimba - válaszoltam.

- Jolvan, de mostmár gyere. Ashley felkelt - mondta vidáman.

Mint akit puskából löttek volna ki olyan sebességgel indultam meg Ashley kórházi szobája felé. Tényleg fel ébredt. Mosolyogva beszélgetett az anyjával. Jó volt látni, hogy mosolyog. Be nyitottam a szobába, mire mind ketten felém fordultak. Mosolyogva intéztem Ashleynek, majd meg indultam feléjük. Leültem az ágya szélére és csak néztem. Vajon tényleg amnéziája van? Emlékszik rám? Jól van-e egyáltalán? - ilyen és ezekhez hasonló gondolatok fordultak meg a fejemben. Savannahra néztem olyan "kettesben hagyjál minket" tekintettel. Valószínűleg leesett neki, mert felállt, elköszönt a lányától avval a mondattal, hogy "ha beszéltetek vissza jövök", majd ki ment. Ketten maradtunk. Csak ki ketten. Egyikünk sem szólalt meg. Merengtünk a nagy semmibe.

- Ha már anya ki ment nem akarod elmondani miért küldtek ki avval a tipikus "hagyj már kettesben minket" tekinteteddel? - szólalt fel végül Ash. Tehát emlékszik. Szét vet a boldogság. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy Ashley fel ébredt és, hogy emlékszik rám. De lehet, hogy Popekra nem fog. Ijedten néztem a lányra, hátha veszi az adást. Szerencsére leesett neki.

- Ne aggódj! Nincs amnéziám. Mindenre emlékszem - mosolygott rám. Meg nyugodtam a mondata hallatán. Hálát adtam az istennek, hogy egyszer az életben szeretett. Vetettem egy keresztet, amit Ash furcsálva nézett végig. Én csak legyintettem egyet és meg öleltem. Szorosan vissza ölelt.

- JJ... - húzódott arrébb.

- Igen? - azok a szemek. Teljesen magával ragadnak.

- Te és Kie... - célzott arra, hogy együtt vagyunk-e. Csak bólintok.

- Hát akkor sokáig - mosolyog szomorúan rám majd oldalára fordul és lehunyja szemeit. Be takarom majd arcára egy puszit nyomok és ki megyek. Kiara, Pope, Sarah, Savannah és John B vártak kint. Mind kiváncsi tekintettel kémlelték az arcom.

- Na? Fel kelt? - tért a lényegre Kiara. Válasz adás helyett csak bólintottam. Mindenki arcán levakarhatatlan mosoly terült szét. Egyszerre indultak meg Ashley szobájának ajtata felé, de még időben eléjük álltam. Cselekedetemre értetlen tekinteteket kaptam.

- Ashley alszik - válaszoltam ki nem mondott kérdésükre. Szájukkal egy "O"-t formáltak, majd leültek egy-egy székre. Én is helyet foglaltam egy széken. Vártunk. Vártuk, hogy Ash fel ébredjen.

Egy óra telt el. Ashley felkelt. Savannah ment be elsőnek hozzá utána, Kie, Pope, John B és Sarah mentén be, legvégül pedig én. Rafe is be akarta menni, de nem engedtük neki.

Óvatosan nyitottam ki kórházi szobájának ajtaját. Beléptem majd óvatosan be is csuktam. Oda batyogtam az ágya mellé és leültem a szélére. Megfogtam a kezét és csak vártam, hogy kinyissa a szemét. Csak vártam, és vártam, de semmi. Úgy döntöttem hagyom, hogy aludjon. Felálltam és elindultam kifelé.

- JJ... - hátra fordultam és egy síró Ashleyt láttam. Vissza sétáltam hozzá és szorosan magamhoz öleltem.

- Shh.. Itt vagyok - mondtam és szorosabban öleltem magamhoz - mi a baj?

- Rossz....rosszat álmodtam - mondta szipogva.

- Mit álmodtál? - kérdeztem.

- Hogy el...elhagysz - mondta megint sírva.

- Soha nem hagynálak el - szorosabban magamhoz öleltem a síró lányt. Hogy gondolhat ilyenre? Tudhatná, hogy mindig mellette fogok állni mindenben.

Sziasztok. Tudom most is egy hónapot késtem a résszel, de nagyon nincs ötletem, hogy folytassam..

Ha valakinek van ötlete a folytatáshoz az nyugodtan írja le akár itt, akár privátban.
Hatalmas segítség lenne számomra, ha adnátok ötleteket.
Remélem tetszett ez a rész és várjatok azért a folytatást és megpróbálom mostmár hamarabb hozni a részeket.