JJ szemszöge

Mire észbe kaptam Rafe és Topper szétvert arccal feküdtek előttem. Mitsem törődve a földön fekvő srácokkal indultam meg Ashley felé. Eszméletlenül feküdt mégis aranyos volt így is. Legugoltam mellé majd karjaimat kinyújtottam. Jobb kezem lába alá helyeztem míg a balt a tarkójára. Menyasszony pózban vittem be a házba Kie-ekhez. Mikor meglátták a kezemben eszméletlen lányt megijedtek. Mind féltünk. Féltünk, hogy most mi fog következni. Féltünk attól, hogy talán Ashleynek komoly baja lesz. Félünk attól, hogyha amnéziás lesz nem fog ránk emlékezni. Félünk, hogy újra elveszítjük, és félek, hogy talán soha többet nem látom újra. Egyikünk sem szólalt meg. Anélkül is tudtuk, hogy elkel vinnünk a kórházba. Elindultunk a bejárati ajtó felé mikor John B hírtelen megállt. Egyikünk sem értette, hogy miért. Arcáról a rémültséget lehetett leolvasni.

- Hé, John B mi a baj? - tette JB vállára Kie a kezét. JB csak felé fordult és megölelte, majd Pope-ot is és engem is.

- Nekem elkel mennem valahova. Ti vigyétek Ashleyt a kórházba. Remélem még találkozunk srácok - elköszönt majd ott hagyott minket lefagyva, értetlenül. Kis idő után mind észbe kaptunk. Én elvittem Ashleyt a kórházba Kiara és Pope pedig elmentek megkeresni John B-t. Nem hagyjuk megint elmenni.

~Kórházban~
Már vagy fél órája várok, hogy kijöjjön az orvos és megmondja, hogy mi van Ashsal. Popenak is írtam vagy kétszáz üzenetet, de nem válaszolt. Próbáltam Kiarat hívni, de kinyomott. JB-nek is írtam, de ő sem válaszolt. Utolsó lehetőségem az lett volna, hogy Sarahnak szólók, de neki nem akartam mert simán elmondhatná Rafenek vagy Wardnak, ha Ashnak amnéziája lesz. Így hát ezt az ötletet elvetettem. Ashley anyját, Savannah-t. Írtam neki egy üzit, hogy jöjjön a kórházba és itt mindent elmondok. Tíz perc alatt megérkezett tudván, hogy a lányával történt valami. Mikor megláttam berohanni az ajtón megindultam felé.

- Szia JJ - köszönt kedvesen.

- Szia Savannah - köszöntem vissza - gyere velem. Mindent elmondok az elejétől a végéig.

- Ashley-vel történt valami igaz? - kérdezte lehajtott fejjel.

- Igen... - böktem ki, mire az orvos kilépett a szobából. Gyors léptekkel teremtem mellette, amitől kicsit megugrott az ijedségtől.

- Jó napot Mrs.Baybank - nyújtotta a kezét. Megfogtam az említett testrészt és vissza köszöntem.

- Magának is Dr.Will - néztem rá a köpenyén lévő kis táblára, amire a neve volt írva.

- Sajnálattal kell közölnöm, hogy Ms.Brownnak amnéziája lesz - ledermedtem. Gondolkodni sem tudtam a hírtelen jött választól. Ashleynek... Amnéziája lesz? Vagyis nem fog ránk emlékezni... Nem fog RÁM emlékezni.

- Bocsánat, de hány évre vissza esően veszti el az emlékeit a lányom? - kérdezte Savannah a főorvost.

- Minimum négy év - hajtotta le fejét. Négy év?! Négy évre vissza esően felejti el a velünk töltött idő?

- Maximum hány év? - kérdeztem most én. Csak ne azt válaszolja, amire gondolok. Az nem történhet meg! Soha! Nem felejthet el Ashley! Én vagyok a legjobb fiú barátja. Kiara a legjobb barátnője. John B-re és Pope pedig úgy néz, mintha a testvérei lenénnek.

- Maximum... Tízen egy év - válaszolt az orvos.

- T..tessé? - nem hittem a fülem el. A vér is megfagyott bennem. Szemeim könnyel teltek meg. Ez nem történhet meg. Nem vagyunk rá lelkileg felkészülve a többiekkel. Nem készültünk fel arra az esetre mi lesz, ha egyszer Ashley vagy bármelyikünk Amnéziás lesz. Mi lesz, ha egyikünk meghal. Egyikre sem készültünk fel. Se lelkileg, se testileg.

- Melyikre van nagyobb esély főorvos úr? - kérdezte Ash anyja könnytől elfolytott hangon.

- A legtöbb esély a tízen egy év - válaszolt szomorúan. Valószínűleg elfog felejteni mindent, ami tízen egy év alatt történt? Az nem lehet! Nem történhet meg! - gondoltam magamban. Lábaim a földbe gyökereztek. Lefagytam az orvos válasza hallatán. Ez nem lehet igaz. Ez biztos csak egy álom. Egy rémálom. Ashley nem felejthetel minket. Nem felejthet el engem.

A szívem darabokra tört pár másodperc alatt. Már abba is rossz bele gondolni, hogy mi lesz, ha Ashley tényleg elfelejt mindent, ami tízen egy év alatt történt. Elfelejti az együtt eltöltött időket. A közös bulizásokat. Az iskolai napokat. A csókot. A csókot, ami a tízen ötödik születésnapomon történt. Az a nap volt életem legszebb napja, de egyben a legrosszabb is. Ashley megcsókolt, de el is ment három évre.

Nem állok készen. Nem állunk készen arra, hogy Ash elfelejtsen minket. Hogy elfelejtse az együtt töltött időket. Erre ki állna készen? Ki számítana arra, hogy a számára legfontosabb személy egyik napról a másikra elfelejti az egymással eltöltött időt? Senki! Senki nem készül fel rá! Senki nem gondol bele abba, hogy megtörténhet. Én sem gondoltam bele mégis megtörtént. Megtörtént az a dolog, amitől a legjobban félek... Hogy Ash elfelejt. Már a gondolata is fáj. Fáj, ha arra gondolok, hogy elfelejt.

- JJ! JJ, hahó? JJ itt vagy? - szolongatott Pope. Ők mikor kerültek ide? Ennyire elgondolkodtam volna?

- Hmm... Igen - válaszoltam. Rájuk néztem. Mindenki itt volt. Még a Flúgosok is. Pope, Kiara, John B, Sarah, Topper, Rafe, Kelce, Wheezie. Mindenki itt van. Szemeim elkerekedtek mikor Rafet és a többi Flúgost megláttam.

- JJ mi történt? Azt írtad nagy a baj - kérdezte Kié félve. Mély levegőt vettem majd bele kezdtem.

- Ash... Ashley.... Ashley valószínűleg tízen egy évre vissza tekintően mindent elfog felejteni - mondtam könnyeimmel küszködve. Mindenki ijedt arcal, megdermedve ált előttem. Szemeikből egy-egy könnycsepp kicsordult. Ők sem készültek fel erre.

- Az..az nem... Nem lehet - mondta sírva Kie.

- A kurva életbe Rafe! Ez mind miattad van! Ha nem akartad volna, hogy JJ-nek szar legyen most nem tartanánk itt és Ashley is jól lenne - förmedt haverjára Topper. Mind értetlenül néztük őket.

- Rafe.... Ez igaz? - kérdezte ijedten Sarah.

- Mivan, ha igen? - nézett rám lenézően. Az a rohadék! Csak menjünk ki a kórházból... Menjünk ki, de én ott helyben megfolytom.

- Te rohadék! Hogy lehetsz ilyen fasz? - kérdezte egy pofon kíséretében Kelce.

- Kelce már te is? - döbbent meg Rafe.

- Szerinted melletted fogok állni, ha ekkora egy fasz vagy? - kérdezte ironikusan. Rafe feje már vörös volt a dühtől. Még ő ideges?

- Rafe takarodj innen! - parancsolt rá Savannah.

- Te meg ki a rák vagy? - kérdezte nevetve Rafe.

- Hogy ő ki? Képzeld drága bátyuskám. Ő Savannah, Ashley anyja - válaszolt Sarah. Rafe csak egy lenéző pillantást vetett mindannyiunkra majd elment.

- JJ? - lépett elém JB.

- I...igen? - kérdeztem.

- Minden rendben lesz. Nem kell aggódni. Ash és te már nagyon kicsi korotok óta legjobb barátok vagytok. Rád biztos emlékezni fog - mosolygott keserűen Pope.

- Srácok... Én... Én... Már nem szeretnék Ashley legjobb barátja lenni - mondtam lehajtott fejjel. Nem lennék képes többé barátként tekinteni rá, ha egyszerűen többet érzek iránta.

- Mi? - lepődtek meg.

- JJ mond, hogy nem azért nem akarsz a legjobb barátja lenni a lányomnak, amire gondolok - ijedt meg Savannah. Sajnos, de. Azért nem mert szeretem.

- Savannah.... Sajnálom... Egyszerűen megtörtént - néztem rá bocsánatkérően.

- JJ úgy nem? - kérdezték egyszerre a lányok.

- JJ szerelmes Ashleybe - mondták egyszerre a fiúk.

- Oh J - ölelt magához Savannah.

Na hali❤️
Tudom megint rengeteget késtem a résszel, de nem volt ihlettem, de most itt van. Megírtam nektek. Remélem mindenkinek tetszik ez a rész is. A vége talán egy kicsit nyálasra sikeredett, de remélem nem zavar. Szerintetek Ashley hány évre vissza esően fogja elveszteni az emlékeit? Vagy lehet nem is lesz amnéziája?🤔 Kitudja?🤷🏼‍♀️
A következő részben majd kiderül.🥰
Ha tetszett ez a rész is kérlek vote-j.🥺
[A helyesírási hibákat kérlek nézzétek el]