Tudtam...

Tudtam, hogy Bast kifogja használni az alkalmat. Tudtam egy rossz lépés és vesztettem. Mégis hibáztam és utat engedtem annak, hogy egyszerűen kigáncsoljon. Forrtam a dühtől. Nem kellett volna engednem a kicsinyességének és a sértő szavainak, nem kellett volna bele állnom, mert Ő pont ezt várta. Tudta, hogy mit fogok tenni.

Megsemmisülve ültem a porban, az adrenalin miatt semmit sem éreztem, csak azt, hogy szabályosan dübörög a fejem. Bast mellettem állt és sajnálkozóan nézett le rám. Szánalmasnak éreztem magam. Az önelégült vigyor ott ült az arcán, ahogy a többi társának is. Az egoja hatalmas volt és pont emiatt vétett egy hibát, hátat fordított nekem, hogy a barátaival szórakozzanak a nyomoromon. Amatőr!

A lábamat a lábaiba akasztottam és azonnal kigáncsoltam. Ő nem volt olyan szerencsés, mint én és arccal előre esett. Egy diadalittas mosolyt engedtem meg magamnak, míg Ő kikerekedett, vérben forgó szemekkel nyúlt az arcához. Egy apró karcolás volt csak rajta a szája sarkánál, de az arcáról le tudtam olvasni, hogy úgy érzi, mintha a fejét vágtam volna le. A barátai elhallgattak, ami csak még szégyenteljesebbé tette a helyzetét. Így már nem olyan kemény gyerek.

Feltápászkodtam, majd boldogan leporoltam a tenyerem és rámosolyogtam. Ekkor pattant el nála a húr és a düh hevével rontott nekem. Öreghiba barátom! Mivel a fejét vesztette, így kiszámíthatóvá vált minden mozdulata. Az öklével ütött az arcom felé, amit könnyedén hárítottam. Megragadtam a csuklóját és teljes erőmből magam felé rántottam, kizökkentve az egyensúlyából, majd ezzel a hévvel térdeltem gyomorszájon. Most szerencsésebb volt, mint az előbb, hisz nem arcra, hanem seggre esett.

Mérgesen fújtatott, de nem rontott nekem újra. Azonnal éreztem a győzelem édes ízét. A barátai felé fordultam.

-Viszlát, Uraim!-csavartam össze a jobb kezemen lévő mutató és középső ujjam és a szívemről feléjük mutattam, ahogy a Pradoma-i hagyományokban szokás rangodon aluli, vagy azonos rangú emberektől elköszönni. Vagy a legyőzött ellenségeidtől. Bast elsőszülött volt, így alapjáraton felettem állt, de először is legyőztem, másodszor pedig a főparancsnokok majdnem azonos rangúak a kormányzókkal. Lehet még nem voltam az, de jobbnak gondoltam, ha szoktatom a gondolatát ezzel a seggfejjel. Hátat fordítva indultam volna a dolgomra, ha az imént említett egyed nem fáraszt a számomra felesleges felvetése megosztásával.

-Sosem leszel főparancsnok Hecuba!-ordította, szinte hallottam, ahogy fröcsög a nyál a mocskos szavai közben-Nem elég, hogy egy másodszülött senki vagy, de ráadásul nő is! Az még hagyján, hogy vagyont örökölhettek, de a harchoz egyikőtöknek sem lehet semmi köze! Érted?- megvető röhögése szántotta végig a fülem-Sosem volt női kapitány és sohasem lesz! Elkéne fogadnod, mielőtt összetörik a pici szíved...

Sóhajtottam. Utáltam, ha lenéznek, most mégsem vágtam pofon. Közelebb léptem és lejjebb hajoltam, hogy feltudjam vele venni a szemkontaktust.

-Csak nézz magadra Bast-mondtam túlzott nyugodtsággal-A jelenlegi helyzetedben inkább nem szólalnék meg, mert lassan már a föld alá fogsz süllyedni- mosolyogtam rá lágyan, majd felegyenesedve indultam az udvarunk felé. Még messziről hallottam, ahogy Bast valamelyik segítőkész csatlósának pampogott: Ne érj hozzám! Feltudok állni...

Az udvaron már várt Israfil. Tulajdonképpen az egyetlen barátom volt Hersilia-n kívül. A jelenlegi, már lassan kiöregedő főkapitány fia, aki önként felajánlotta magát és tudását a harctéren. Kedveltem. Negyedik gyermekként született, szerintem ezért értett meg ennyire. Neki egyedül a katona mivolta hozott rangot és tiszteletet, Ő volt az egyik legjobb a harcosaink közül.

-Késtél-jelentette ki köszönés nélkül.

-Neked is Szép napot kedves Israfil-forgattam meg a szemeim-Volt egy kis elintézni való "dolgom".

-Azt látom-mért végig az erdő íriszeivel. Tulajdonképpen Isra elég jóképű férfinek számított, talán a markáns arca vagy a pimasz szemei miatt. Fene tudja. Az volt és kész. Még a szája sarkában lévő apró sebhely sem vette el a vonzerejét, sőt csak még jobban erősített azt. Olyan volt, mint egy harci sérülés, ami egy igazi katonához illik. Kár, hogy senki sem tudta, hogy csak egy gyerekkori pofára esés következménye. Ő volt az, akiért az összes nemes nő hátra feküdt, nem törődve azzal, hogy rossz hírnevet szereznek és ezt Israfil előszeretettel kihasználta-Vesztettél?

-Nem.

-Már azt hittem szégyent hoztál a fejemre-mosolyogva intettem nemet a fejemmel-Na fél perced van összeszedni magad Bogaram, így is késtél.

Felkapta a két mellette lévő kardot, majd az egyiket átdobta nekem. Kihúztam a hüvelyből, amit azzal a hévvel félre is hajítottam és rászorítottam a markolatra. De nem volt most ehhez kedvem. Isra nem volt rest, azonnal lecsapott, amit a hirtelensége miatt alig bírtam hárítani, ezért már most hátrébb léptem, így kevésbé stabil testhelyzetet kaptam. Megint hibáztam. Israfil kihasználva a helyzetet gáncsolt ki. A földön gurultam messzebb, nehogy véletlen letudjon győzni, majd fel is pattantam. Nem hagyhatom támadni, mert, akkor biztosan veszíteni fogok. Így rajtam volt a sor. Vízszintesen lendítettem felé a kardom, ezzel pedig hátra ugrott, ahogy számítottam. Gyorsan döftem is egyet felé, ami még egy szökkenésre késztette.

-Figyelj!-szólt előre, majd a kardját az enyémnek feszítve csavarta ki a sajátom a kezemből, ami tompa puffanással ért földet néhány méterrel arrébb-Vesztettél!-nézett rám elégedetten.

-Még nem!-ezzel a lendülettel vágtam a földre magam és gáncsoltam el. Reméltem, hogy a kardja kifog esni a kezéből és majd megkaparinthatom, de sajnos egy tapasztalt harcossal volt dolgom, aki ráadásul ismerte majdnem minden mozdulatom. Kénytelen voltam felpattani és futásnak eredni a saját fegyverem irányába. De mielőtt elérhettem volna visszarántott, ezzel kizökkentve az egyensúlyomból, aminek következtében megindultam hátrafelé. Ám esés helyett a mellkasának csapódtam, amit Ő azon nyomban ki is használt és bal karjával magához láncolt, míg a kardot nemes egyszerűséggel a torkomhoz szorította.

-De, igen-suttogta a fülembe, bár alig hallottam a szapora légzésem miatt-Visszafejlődtél Hecuba-engedett el.

- Te pedig egy seggfej lettél-fordultam vele szemben.

-Tudod, az ellenségeid nagy része seggfej. Pontosan ezért nem foglak kímélni-pöckölte meg az orrom-Újra!-mutatott a kardom irányába. Sóhajtottam egyet. Úgy érzem hosszú napom lesz.

ꕥꕥꕥꕥꕥ

Fáradtan értem haza, még pont sötétedés előtt. A végére már egészen belejöttem, de még így sem a maximumot nyújtottam.

Megkordult a gyomrom. Vacilláltam, hogy a fáradságom vagy az éhségem az erősebb, végül pedig az utóbbi győzött. Beosontam a konyhába, szerencsémre egy cseléd sem volt ott, így tudtam egy kis kalácsot csenni. Gondoltam besurranok a szobámba, de ahogy megláttam Sili ajtaja alatt a kiszűrődő gyertyafényt, inkább hozzá indultam. Óvatosan benyitottam, majd mikor láttam, hogy az ágyán ül, gyorsan be is léptem.

-Szia!-mosolygott rám.

-Szia!-köszörültem meg a torkom. Olyan volt, mint a tükörképem, annyira hasonlítottak külsőleg. Csak a szemünk volt más. Az övé az ég legszebb és leglágyabb formáját mutatta, míg az enyém a szürke felhők tumultusát. Israfil szokta megemlíteni, ha dühös vagyok villámokat is szórok velük.

Lassan leültem mellé.

-Milyen napod volt?-kérdeztem egy nagyot harapva a lopott finomságomba. Sili csak egy nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét.

-Inkább ne beszéljünk róla...Amúgy is, remélem hallottad, hogy Apánk holnap családi vacsorát tervez, úgyhogy a cselédek pletykálása alapján arra tudok következtetni, hogy valami nagy bejelentés vár ránk...

-Én mondtam, hogy válni fognak! Látod...

A szüleink kapcsolata nem volt rossz, sőt, majdnem mindenben egyetértettek, de nem szerették egymást. Ez csak egy taktikai házasság volt számukra. Édesapánknak örökös kellett, Édesanyánknak pedig rang és vagyon. Ennyi volt az egész. Se több, se kevesebb. Tisztelték egymást, de sosem a szerelemről szólt az egész.

-Jajj, már Hecuba! Ne butáskodj... Szerintem ez jóval komolyabb... Rossz előérzetem van.

-Hm..-Hersilia bágyadt tekintettel meredt előre, innen tudtam, hogy fél, hogy holnap mi vár rá. Hisz elsőszülöttként valószínűleg köze lesz az elkövetkezőkhöz, ha akarja, ha nem. Nagy rágások közepette felé nyújtottam a már csonka kalácsot. Ő csak rám mosolygott, majd tört magának egy kicsi darabkát és majszolni kezdett. Egészen addig ültünk csöndben, míg a száraz eleség el nem fogyott, ezután pedig szép álmokat kívánva tértem a saját szobámba.

A helyiség fele akkora volt, mint az ikertestvéremé, de annál praktikusabb. Jóval kevesebb csicsa és dísz volt benne és szinte kizárólag egy funkciót szolgált, még pedig az alvást. Hazudnék, ha azt mondanám nagyon kötődtem hozzá, hisz viszonylag kevés időt töltöttem itt. Lekaptam magamról a poros ruháim és belebújtam a hálóingembe. Normál esetben mindig fürdéssel kezdem az estét, hisz a meleg víz kissé enyhít az izomlázamon és persze nem utolsó sorban megszabadít az aznapi izzadtságtól és kosztol, amiket az edzés során szedtem össze. De ma túlságosan fáradt vagyok, úgyhogy azonnal az ágyba vetettem magam, majd a fejemre húzva a takarót, próbáltam minél hamarabb álomba merülni, ami kimerültségem miatt elég hamar sikerült is.

Másnap, mintha mi sem történt volna. Mint mindig, most is az első napsugárra keltem. Nem úgy, mint a mesékben, ahol lágyan simogatja az arcom és madárkák rajonganak körbe, inkább úgy, hogy az erős fény kivakítja a retinám.

Bármennyire próbáltam a párnát az arcomra szorítani, nagyon jól tudtam, hogy most már biztos nem fogok visszaaludni. Így gondoltam, a tegnap estit bepótolva, veszek egy fürdőt.

Hálóingben sétáltam a házunk előtti kúthoz, majd vödörrel hordtam a jéghideg vizet a szobámban lévő fa fürdődézsába. Megtehettem volna, hogy felmelegítem, de úgy gondoltam a reggeli órákban ébresztő hatással lesz a hűvös ölelés a testemre, ha a lelkemre nem is. Ha úgy nézzük, ez is lehet egy edzésforma, ami a szervezetem határait feszegeti és az ösztöneim ordítását csitítja.

Mikor már félig tele volt a kád mellé hajítottam a vödröt, majd kicsit sem finomkodva rángattam le magamról az alvóruhát. A stokedlire állva dobtam át először az egyik lábam a dézsa peremén, amit hamarosan követett a másik is. A jéghideg érintés a lábamon már most szorongó érzést keltett bennem. A testem legszívesebben kiugrott volna, de kordában kellett tartanom.

Ez az ösztön és az akarat küzdelme.

Amennyiben nem tudom irányítani a testem, a csatamezőn sem fogom. Ott pedig élet halál kérdése.

Nagy levegőket véve ereszkedtem beljebb a meztelen testemmel. Az akarat nyert, de az ösztönt nem lehet elpusztítani. Halkan súgja csábító szavait, de nem hallgathat rá az ember.

Ahogy leültem villámként futott végig rajtam a hideg. Az egész testem libabőrbe borult. Fogvaccogva nyúltam a szappantömbért, hogy megtisztítsam a mocskos porhüvelyem és közben azon agyaltam, amit Sili mondott. Vajon miről szeretnének beszélni?

Ritkán találkoztam a szüleinkkel, hisz elvoltak foglalva más fontosabb teendőkkel, mind a másodszülött gyermekük. Leginkább akkor futottunk össze, ha bajt kevertem, vagy ha valami örömhír volt, ami felfelé ívelte a családunk hírnevét. Esetleg pont ennek az ellenkezője miatt.

Az első opció nincs kizárva, hisz ha a Bast-el való csetepatét nézzük, mérhetetlen nagy bajban leszek. Mondjuk szerintem ez már meg sem lepi őket.
A második lehetőség nézőpont kérdése. Én például remek hírként fognám fel a felmenőink válását, bár a családunkra kétségtelenül nem vetne jó fényt.
Így hát maradt a harmadik alternatíva, tehát a dinasztiát érintő "hatalmas" tragédia. Sili nem mosolygott egy összejövetelen, esetleg gyűrött volt a ruhája, vagy ne adj isten elejtett egy szitokszót, amit egy másik ember is hallott. Sajnáltam őt.

Sajnáltam, hogy elvárások zárták körbe, hogy nem mondhatta, amit akart és, hogy ameddig más a közelében volt, egy percig nem lehetett önmaga.

De hát mindenkinek megvan a maga fátuma. Nekem az örökös küzdés és bizonyítás, neki pedig a véget nem érő fogcsikorgatás.

Egy nagy szivaccsal erősen végig dörzsöltem minden porcikám, hogy az összes szennytől megszabaduljak. Utoljára még egy hatalmasat merültem a vízbe, majd nagy lendülettel ki is ugrottam a dézsából. A fürdőlepedőm a szék határa volt terítve, így gyorsan kapkodtam a lábaim, hogy megszárítsam magam. A fogaim akaratom ellenére vacogni kezdtek. Villámgyorsan megtörölköztem, majd magamra kaptam az alsóneműm.

Felvettem egy fehér inget, amit egy sötét barna bőr mellénnyel és egy fekete lovagló nadrággal társítottam. Felhúztam a barna hosszúszárú csizmám és egy szintén barna övet, ami az egyik tőröm tartotta. Jobban preferáltam a kardot vagy az íjat, de fő a biztonság. Meg persze valljuk be egy tört a legkönnyebb elrejteni vagy becsempészni valahova. Bár a nadrágszíjamon inkább a megfélemlítés célját szolgálta.

A tükörbe nézve túrtam kusza hullámos fürtjeimbe. Az ujjaimmal átfésülve nekiláttam a fonásának. Jobbra két szoros fonatot csináltam, ami rásimult a fejbőrömre. A felsőbe vaskarikákat raktam. A baloldali hajtömeget pedig természetes formájában hagytam.

Talán kilenc éves lehettem, mikor az egyik Pradoma-i lexikonban olvastam, hogy régen a katonák így viselték a hajzuhatagjaikat. Innen lehetett felismerni őket. Amióta megtudtam, azóta így hordom én is. Már kiskoromban is főparancsnok akartam lenni és fanatikus voltam mindennel, ami harc vagy vérengzés. Meg kellett tanulnom, hogy nem szabad túl romantizálnom a háborút és, hogy tiszteletet kell adnom a leggonosszabb ellenségemnek is. Israfil ebben sokat segített. Meg persze Sili, aki mindig szörnyülködve hallgatta a véresebbnél véresebb történelmi eseményt és mindig feltette a kérdést: Mégis mi jó a háborúban?

Igazából semmi. Rengetegen meghalnak, temérdek város megsemmisül és valaki veszít. Valamiért mégis ilyen a természetünk. Sőt, Pradoma híres a belső harcairól. A tündefélék sosem támadtak meg minket, csak mi, emberek írtjuk a magunkfajtát. Egy Főparancsnoknak nem csak az ölés a feladatköre, hanem a béke fenntartása is.

Újra kint voltam a friss levegőn. A városi könyvtár felé vettem az irányt. Isra szokta mondani, hogy a történelem mindig megismétli önmagát, így tanulj a felmenőid hibáiból és messziről kerüld el őket, amennyiben nem szeretnél úgy járni, mint ők, tehát idő elött a föld alá kerülni. Meglepő, hogy a lexikonok mindig tanítanak valami újat, annak ellenére, hogy amióta az eszemet tudom tanulmányozom őket. Valahogy sosem fogynak el.

A kőúton haladtam. Giova híresen gyönyörű a maga módján. 19 éve ezeket az utcákat járom és azóta is ámuldozva figyelem a megannyi díszes épületet. A sötét kék rendszeresen felbukkan, ezzel is mutatva a hagyomány tisztelését. Ez a szín a reményt, a hűséget és a tiszteletet jelképezi számunkra. A legtöbb lexikonunk is ebben az árnyalatban pompázik.

Odaérve határozottan neki feszültem a hatalmas vasajtónak, majd köszöntem a város öregének, Caspar Abimael-nek, a könyvtárosnak. Ő csak lemondóan legyintett felém, majd tovább olvasta az éppen kezében lévő kis könyvet. Automatikusan a polcok mögött lévő asztalhoz mentem, ahol még mindig hevert a két napja otthagyott "Giova-i Haditervek" című gyűjtemény, hisz Caspar nem bírja el, így ha én nem rakom vissza, akkor örökké ott is marad. Nem hangzik olyan izgalmasnak, de már csak a tudat, hogy ezt egyszer Főparancsnokok forgatták megér egy egész országot. Visszalapoztam a kedvencemhez. A Dan-i csata. Borghild előtt Dan volt a fővárosunk, mikor még királyságnak nevezhettük az államformánk. Tudni illik III. Cassandra Tobith királynő trónra kerülése diktatúrává alakította a procedúrát, amelynek az Igazságos Kleio Főparancsnok vetett véget. A férfi, azonkívül, hogy remek harcos volt, még jobb stratégia készítő. Ez a haditerv segítette porig égetni, egy maréknyi katonával a zsarnok királynő városát, így pedig hivatalosan is köztársaság lehettünk. Dan-t azóta sem építették újra, intő jelként. Bár a babona úgy tartja Cassandra királynő sötét lelke azóta is ott bolyong és az újjáépítéssel Ő is és minden velejáró nyomor visszatérne.

Folytattam a kutatást, de nem maradhattam sokáig , hisz Israfil-el egy újabb kemény edzés várt. Ma sokkal jobb kedvel kezdtem neki, valószínű azért, mert nem láttam Bast tenyérbemászó pofáját és nem fárasztott le a beszólongatásaival. Így teljes koncentrációval a küzdelemre tudtam figyelni, tehát finoman fogalmazva is, veszettül porig aláztam Isra személyét.

-Ez szép volt-mosolygott rám elismerően, miközben gyorsan kapkodta a levegőt-Kár, hogy az érzelmeid túl nagy hatással vannak rád. A riválisaid nem küldheted haza, ha egy rossz napodon kopogtatnak be, ezt azért ne feledd Bogaram!

-Miért kell a pillanatnyi boldogságom is megkeseríteni?-nyögtem fel, miközben a kardokat a tartóállványra helyeztem

-Mert ez a való élet Hecuba? Meg hát, mivel én vagyok a tanárod, akit elvertél, hadd járjon már nekem is valami.

Gyerekesen nyelvet öltöttem rá, amin Ő csak kuncogott.

-Igazad van, elég ciki, hogy a tanítványod elpáholja a sejhajod...

-Hecuba, szerintem most fejezd be...-emelte fel megjátszott arroganciával a fejét.

-Csak nem félsz, hogy szóban is elpicsázlak?-folytattam tovább, mire Isra a bordáim közé bökött- Jujjj!-sikkantottam, de vége az inger miatt apró nevetésbe csapott át-Ez most miért kellet Isra?-színleltem sértettséget. Válaszként csak megforgatta pajkos zöld szemeit, majd úgy gondolta témát vált.

-Nagyon éhes vagyok, eszel nálunk?- nem egyszer fordult elő, hogy náluk ettem, sőt, a szakácsuk merem állítani egész Pradoma legjobbja, most mégis inkább arcon csapott, az, amire utoljára csak reggel gondoltam. A vacsora a szüleinkkel.

-Te jó ég Israfil! Jó, hogy mondod, nem hallottál valami féle pletykát valamelyik nemesasszonytól, akit ágyba vittél?-kérdeztem izgatottan.

-Hmm... Hát Mrs. Dunstan szerint a férjének új szeretője van és biztos benne, hogy nem nemesi sarj. Nem érti a férje mit eszik azon a k....

-Nem erre gondoltam-csitítottam el a fiút-A családommal kapcsolatban...

-A családoddal? Az ég szerelmére már megint mivel húztad ki a gyufát Hecuba...

-Félre érted! A szüleink ma vacsorázni hívtak minket, mert valami fontos bejelenteni valójuk akadt számunkra...

-Hmm...Sajnálom Bogaram, erről nem hallottam semmit-csóválta meg fejét, miközben sóhajtott.

-Semmit? Jajj, ne már Isra, csak van valami-könyörögtem tovább, hátha ezzel előcsalok valamiféle emléket a kobakjából.

-Nem tudom, hogy feltűnt-e, de én nem beszélgetni járok hozzájuk...-húzta fel ártatlanul a szemöldökét.

-Fúj!-torzult grimaszba az arcom. A férfinak egy pajkos mosoly jelent meg az arcán, majd vállat vont .

-Gyere inkább enni-dobta át egyik kezét a vállamon, majd elindult. Ügyetlenül átkaroltam a derekát, de azért még egy utolsó grimaszt megengedtem magamnak.

-Ettől elment az étvágyam...

A Lavern rezidencia hatalmas volt, hisz heten voltak testvérek. Mondjuk a Főparancsnoknak tellett is rá. Mintha egy kisebb kastély lett volna, csak a bástyák és a tornyok hiányoztak. Sokszor ettem már a fiúnál, így pontosan tudtam hol az ebédlő, de ezenkívül csak Isra szobáját ismertem. Na meg persze a dolgozó szobát, bár ott sosem voltam... A kékre festett ebédlő asztalnál ültünk és vártuk a szolgákat, hogy tálalják a séf remekművét. Bár olyan fűszeres sülthús illat áradt szét már így is, hogy szinte a számban éreztem az ízét. A faragott címer pecsétet rajzolgattam körbe az asztalon, miközben kislányosan lóbáltam a lábam.

Alig tűnt fel, hogy egy ismerős sziluett lépett be a helyiségbe. Mrs. Lavern kellemes, lágy hangja törte meg az éles csendet.

-Szia Kedves!-simított apró, kecses kezeivel Israfil markáns arcára, miközben a világ legszeretetteljesebb mosolyával üdvözölte őt. Az erdőzöld szemei csillogva, vidáman nézték a fiát, majd rám siklottak és egy még nagyobb mosoly terült szét arcára-Szia Hecuba! Jól vagy? Olyan rég láttalak...

-Pedig viszonylag sűrűn jövök Kianna-mosolyodtam el-Minden rendben van-motyogtam válaszul-Te? Jól vagy, ugye?

-Kutyabajom Drága-legyintett-Jöttem egy kicsit falatozni, de magatokra hagylak.

-Ugyan már Anya-előzött meg a fiú a marasztalásban-Ülj le, egyél velünk-húzta ki a mellette lévő széket Israfil.

-Biztos nem zavarok?-nézett rám bizonytalanul a nő, még csak a szék felé sem közelített.

-Dehogyis!-válaszoltam-Foglalj helyet nyugodtan.

Az ételt lassan ki hozták. Egy kiadós adagnyi tört burgonya, mellé pedig két nagy libacomb volt a tányérra terítve. Úgy éreztem, ha ezt mind befalom, a családi vacsorának lőnek, így az ebédem felét felajánlottam Israfil-nek, aki örömmel el is fogadta, majd nagy hévvel, olykor hümmögve tömte magába a betevőt.

-Beteg vagy Hecuba? Netalán nincs étvágyad?-kérdezte aggódva a nő.

-Nem, dehogyis. Csak félek, ha mind megenném, nem maradna hely a családi vacsorának-válaszoltam illedelmesen.

-Amúgy is túl sok energiája van, nem kell neki még több Anyu-sértegetett Isra. Szúrós tekintettel méregettem.

-Jajj, ne legyél már ilyen Fiam-csóválta fejét Kianna-Az edzéshez rengeteg erőforrásra van szükség-az asztalon átnyúlva simította meg a kézfejem. Egy mosolyt eresztettem felé, majd mikor visszafordult az ételéhez, a férfi felé fordultam és kinyújtottam rá a nyelvem, mire csak kacagott, de a szemében ismerős pimaszság villant.-Amúgy is, te is mindig hiperaktív gyermek voltál, Kedves.

-Igaz, de azóta megtanultam leadni a felesleges energiám, olyannal, amivel mindenki jól jár...-nyalta meg a sebhelyet a szája szélén. Nem voltam benne biztos, hogy a Lavern ház úrnője érti a célzás, de amikor pirulva ráförmedt Israfil-re, kicsit mosolyt csalt az arcomra.

-Mi lenne, ha azt a sok energiát egy emberre fókuszálnád és nem tékozolnád mindenféle hölgyre?-kérdezte értetlenül Kianna. A férfi csak legyintett.

-Az mégis mire jó?-forgatta meg a szemét, majd tovább falatozott.

-A házasság biztonságot nyújt és szeretetet.

-Ezt mond azoknak a nőknek, akikkel összejárok. Majdnem az összes házas és abszolút nem boldogok.-makacskodott tovább. Az eseményeket figyelve szúrtam a villámra egy újabb falat krumplit.

-Mert nem szeretik a társuk. Találj valaki olyat, akit tudnál szeretni...-javasolta tovább az anya. Ő kimondottan könnyen beszél, hisz Mr. Lavern-el oda-vissza vannak egymásért.

-Ugyan, Anya... Sok mindenkivel találkoztam már és egyiket se tudom szeretni, maximum kedvelni...

Kianna elgondolkozott. Isafil-el egymásra nézve ettünk tovább, ő a szemeit forgatta, míg én megmosolyogtam a helyzetet. A nő a nevem kiejtésével vonta magára tekintetünk.

-Hecuba-nézett egyenes a szemembe-Te nem szeretnél házasodni?

Isra-val újra összenéztünk, majd szinte egyszerre kezdtünk fulladozni a félrenyelt falattól. A fiú előbb tért magához, így a kérdésre ő felelt.

-Anya, te tényleg azt szeretnéd, hogy elnyomásban éljek?-háborodott fel, közben pedig a kelyhéből kortyintott egyet.

-Minden szeretetemmel és jó akarásommal mondom neked...Rajtad már csak ez segít Édes!

-Persze, aztán egy rosszabb napján, az ágyhoz köt, mert nem úgy néztem rá, ahogy nem akarta...-jegyezte meg a férfi. Egy sunyi mosolyt engedtem meg magamnak.

-Most, hogy mondod nem is hangzik rosszul...-mértem végig, majd megállapodtam tágra nyílt, hitetlenkedő szemeinél. Ez az állapot nem tartott sokáig, mert pillanatokon belül újra visszatért a pimasz csillogás zöld íriszeibe.

-Most, hogy így mondod, tényleg nem, Bogaram-engedett meg magának egy piszkos mosolyt.

-Fúj, Israfil!

ꕥꕥꕥꕥꕥ

Hersilia idegesen tördelte az ujjait, miközben a szüleinkkel szemben ültünk.

-Férjhez adunk-jelentette ki Apánk, minden kertelés nélkül. Kikerekedett a szemem, ijedten kerestem Sili tekintetét, de a lány csak lehajtott fejjel bámult maga elé.

-Tessék?-háborodtam fel helyette-Mikor? Kihez? De a legfontosabb, miért? -pislogtam rájuk, miközben próbáltam nyugtatni heves szívverésem. Hersilia nagyon nem ezt érdemli...

-Ne pattogj Hecuba-intett le anyám-Már születésednél oda ígértünk neki és minden áron betartjuk a szavunk. Felemelkedhet a családunk-csillogtak a szemei, majdnem úgy, mint Sili-nek, csak neki a visszatartott könnyektől-Királynő leszel!-próbálta vidítani.

-Nem akarok beleszólni, de Pradoma-ban már egy ideje nincs királyság...

-Pontosan ez az!-mosolygott tovább a testvéremre, miközben alig észrevehetően csapott le kék szemeivel engem-Luanne királynője leszel! Hát nem csodálatos... Ez mindenkinek öröm, hisz ez az emberek és az árnytündék közti szövetség kezdete...-Oh, te jó ég. Ez a szövetség inkább börtön. Az egész földrészen a legmesszebb lévő Királyságról beszélünk, pláne, hogy egy barátságtalan vidék, csak úgy, mint a lakói. Az árnytündék az egyik legrejtelmesebb faj, akik senkivel sem ápolnak barátságot. Egyes pletykák azt állítják kannibálok.

A sokkból egy apró, nőies köhögés zökkentett ki.

-Amennyiben megbocsátotok, most inkább visszavonulnék és nyugovóra térnék...-állt fel az újdonsült "ara". Majd a választ meg sem várva kivonult. Apánk csodálkozó tekintettel nézett után, de inkább ráhagyta.

Csendben felálltam, majd a nyomába indultam. Rám sem szóltak, bár nem is volt szokásuk illem órákat tartani, inkább a verekedéseim akasztották ki őket, de akkor is inkább a család hírneve volt a téma. Hersilia ajtajának feszültem és nyomtam le a kilincset, de az nem nyílt. Még egyszer megrángattam azt és itt már tudtam, hogy senkit nem kíván látni.

Még engem sem...