YOOИ⅁I🤍

A házat megtöltötte a hangzavar. Nos nem azért mert építkezés folyna nálunk vagy a bangtan tagok esetleg az én barátnőim lennének itt. Annál sokkalta rosszabb.

Anyám és az anyósom.

Igazából valahol az én hibám az egész. Elég nagy hassal közlekedtem és Yoongi megjegyezte, hogy megnyugodna ha valaki itt lenne velem, mert nyilván ő a munkája miatt az ideje nagy részében nincs otthon így nem tud figyelni rám. A munkájára nem tud száz százalékosan figyelni mert az agya egy része folyamatosan azon kattog, hogy mi van velem. Esetleg történhetet e valami baj vagy a kicsivel. Bár fogalmam sincs miért lenne, de megértettem aggályait így engedtem neki. Az anyós meg nem volt rest azonnal ugrott amikor Yoongi megemlítette, hogy aggódik. Talán vele még nem is lenne annyira gázos a helyzet hisz a személyiségünk, a gondolkodásunk megeggyezik.

A baj ott kezdődött mikor anyuval beszéltem telefonon és meghallodta a háttérben Yoongi anyukájának hangját. Szigorú hangsúllyal magyarázatott kért mire kibukott belőlem az igazság,hogy igazából besegít itthon és a személyes bébiszitteremet játsza. Na anyukámnál akkor durrant el valami és a beszélgettésünk után két óra múlva megis jelent utazó táskával a bejárati ajtó előtt mondván én az ő lánya vagyok, az ő unokája van bennem ezért neki is van joga, hogy vigyázzon ránk. Persze az anyós is rákontrázott, hogy a fia gyermeke és az Ő unokája akit a szívem alatt hordok szóval neki is ugyan annyi joga van.

Ők ketten sose bírtak meglenni egy légtérben sokáig. Túlságosan eltérő a személyiségük. Ha valamelyiküket idegesít valami egy másik emberben akkor az a tulajdonság tuti megvan a másikkal szemben. Örökkös háborús mező lett a házunkból. Yoongi próbálta felfogni úgy a dolgot, hogy legalább négy szem figyel engem, de sokszor az arcomat látva elgondolkodott, hogy mindenki elküld a francba itthonról, de inkább a békesség nevében csak rendett teremtett a maga stílusában.

Akkor viszonylag tűrhető minden, de a jelenlegi helyzetben amikor kilométerekkel arébb van kitőr a káosz. Egy szempillangás alatt.

Most jelenleg valami kaspókon veszekszenek, hogy mégis az ilyen daraboknak hol a helye miközben magamban azon gondolkodtam, hogy egyáltalán azok honnan jöttek? Ki mondta, hogy akarok ilyet? Miért veszik birtoklóba a házamat?

De már nem bírtam velük veszekedni, mert olyankor bezzeg összefognak, utána meg egy-egy banánnal a gyümölcsös tálból agyon tudnák püffölni egymást.
A fejem már zúgni kezdett tőlük ugyhogy inkább úgy gondoltam felsétálok az emeleti erkélyre. A kis karosszékembe ülve tárcsázta az emberemet aki az ötödik csengés után fel is vette.

- Szia mazsolám! Na mi a helyzett? - Köszönt bele nagy vidáman.

- Apa én ezt nem bírom sokáig!

- Már megint min megy a cica harc?

- Azon, hogy hova tegyék a kaspókat! - Dőltem előre a székben miközben kezemmel gesztikuláltam bár apukám ezt tuti nem láttja.

- Milyen kaspó?

- Na ez meg a másik! Fogalmam sincs honnan szedték elő őket mert én nem kértem ilyen vackokat és tuti biztos, hogy Yoongs sem.

- Jaaj Istenem. Szóval ha jól értelmezem anyád megint rendezkedik.

- Elég rendessen. Alig várom, hogy elhúzzanak innen mind a ketten.

- Elhiszem mazsolám.

- Legközelebb te felügyelsz az kurva élet!

- Rendben van! - Nevetett fel jó ízűen. - Ezt megbeszéltük. De mond csak a drága férj urad is tudja, hogy lesz még egy kisunokám?

- Majd megtudja, de jó lenne ha már az első is kijönne, úgy tornászik a gyomorsavam, hogy a BTS koreoja ehhez képest kutyafasza.

- Emlékszem anyád is rendesen megszenvedte. Neked is meg a bátyádnak is nagy haja volt. Kettesével szedte a savlekötőket.

- Pedig lófaszt nem használ és ezt tapasztalatból mondom.

- Hát igen. Na jól van kismazsola, most elkell köszönöm mert várnak a vendégek.

- Rendben van. Kitartást a munkához.

- Köszönöm te pedig próbálj meg pihenni. Ne is foglalkozz a vénasszonyokkal - ezen hangosan felnevettem. - Majd ha vége lesz mindennek és szeretnéd levesszük a kaspókat úgy, hogy felse fog tűnni nekik. Rendben van?

- Rendben, szavadon foglak.

- Ahogy mindig mazsikám! Na sziaa.

- Szia apa.

Hosszan elfeküdtem a fotelemben és élveztem a tavaszi napsütést. Oda lent nem tudom mi folyhat, de apa tanácsát megfogadva próbáltam kizárni a vénasszonyokat. Na persze ez nem ment sokáig mert ahogy az lenni szokott ha nem jutnak dűlőre rendszerint utána üvöltenek, hogy döntsem el én kinek van igaza.

Az én otthonomban nyilván nekem de ez mellékes.

Ahogy elérkezett az idő próbáltam nem rájuk figyelni, de mikor nem szünt meg az ordibálás a nevemet skandálva idegesen sóhajtva keltem fel a helyemről.

Ez mindennek a teteje. Itt piheni sem lehet baszki. Nem érdekel, hogy kik vannak lent most lett elegem az egészből.

- Mi az Isten van már? - Érek le a lépcső aljához.

- Kicsim szerinted is a barnának a jobb sarokban lenne a helye? - Nézett rám anyu olyan fejjel amivel csak az lenne a dolgom, hogy egyet értsek.

- Neked semmi ízlésed komolyan mondom. Nyílvánvaló, hogy a zöldnek van ott jobb helye.

- Megmondom én, hogy a helye! - Vettem ki anyu kezéből azt az undormányt és teljes erőmből a földhöz vágtam, mire a két asszony megugrott.

- T/N neked elment a maradék eszed! - Szólt rám anyám.

- Meglehet! - Azzal elinduktam a zöld után. - És ez is mehet utána! - Löktem le ami aztán a földhöz érve ripittyára törött. - Na - törölgedtem le a koszt a kezemről miközben elégedetten néztem rájuk. - Hozhatjátok a parfist meg a lapátot, ezek az ocsmányságok oda valók!

- Ocsmányságok? - Lépett egyet elém anyósom. - Tudod te, hogy mennyibe is kerül egy olyan?

- Elhiheted nem érdekel, de ha téged ennyire igen akkor miért nem vetted magadnak? Én nem kértem.

- Komolyan mondom az agyamra megy sokszor a makacsságod! - Sóhajtott anyám csípőre tett kézzel.

- Elhiheted nekem meg az megy az agyamra, hogy itt vagytok! - Mondtam ki indulatosan.

- Hogy mondod? - Nézett rám anyósom.

- Jól hallodtad! Elegem van belőletek! Azért kellene itt legyetek, hogy segítsetek, hogy nyugalmam legyen, de egy percet nem tudok pihenni mert ha elfordítom a fejem már átrendezitek az otthonomat, utána pedig kiabáltok egymással, aztán meg elvárnátok, hogy én tegyek rendet köztetek. Nem vagyok bébiszitter, hogy civakodó felnőtt emberekre vigyázzak a fenébe is. Elegem van már abból, hogy ezt hallgassam. És nem is vagyok hajlandó ezt tovább tűrni. Úgyhogy menjetek is el, MOST! - Mutattam az ajtó írányába.

- T/N én nem gondoltam volna, hogy ennyire hállátlan vagy! - Nézett rám anyám elképedve, de szavai engem is megdöbbentettek.

- Én meg azt nem, hogy ennyire önző vagy! - Néztem rá kimérten aztán úgy ahogy voltam fogtam magam és elindultam a lépcsőn felfelé.

Baromira jó, hogy még neki/nekik áll feljebb, de nem érdekel, hogy esetleg kit sértettem meg ez volt az igazság. Ha valamit tanultam Yoongitól azaz, hogy néha akkor is a másik arcába kell mondanunk a dolgokat ha az éppen nem a legszebb. Néha igen is magunkat kell elő térbe helyeznünk. És én nem csak magamat néztem, de a gyermekemet is.

A lépcső fordulóban aztán olyan görcs nyílalt a hasamba, hogy egyből térdre kényszerűltem. Fogamat összeszorítva tűrtem ahogy a tüdőmbe megszorul a levegő. Próbáltam mélyeket lélegezni, de egyszerűen annyira fájt a hasam és ahogy tapogadtam betonná keményedett. Reszkedtem fogalmam sincs, hogy mi lelt. A fájdalom elviselhetetlen volt és nem is számítottam rá. Leültem és minden erőmmel próbáltam kiálltani egyet, de alig jött ki a torkomon hang. Végül a harmadik próbálkozásra sikerült.

- SEGÍTSÉG! - Fejemet a falnak döntöttem. Homlokom verejtékezni kezdett mitől előre lógó tincseim az arcomhoz tapadtak.

- T/N! - Jött fel elsőnek Yoongi anyukája mögötte pedig az enyém! - Mi a baj?

- Na.. Nagyon f..fáj a hasam. - Nyögtem.

- Jól van semmi baj! Feltudsz állni? - A két asszony egy-egy oldalamnál a karomra fogott, hogy felsegítsen mikor egy újabb izom összehúzodás miatt ernyedtem vissza le.

- Nem! - Kezdtem el sírni.

- Jól van semmi baj! Már is hívom a mentőket! Lehet, hogy ma meglesz a pici - futott le anyám a lépcsőn gondolom a telefonjáért.

- Mih..!? Az nem lehet! - Néztem magam elé folyamatosan pörgő aggyal, miközben anyósom csititgatva simitotta ki arcomról a tincseimet. - Még nem születhet meg, az még legalább három hét..!

- Hé T/N nyugodj meg! - Próbálta lenyugtatni a bennem tomboló vihart amiből a kétség gyártótta a szelet. De nem lehetett a könnyeim folytak. Fájt de a fájdalomnál sokkal rosszabb volt a félelem. Féltem, hogy nagy a baj. Féltettem a gyermekemet. Féltem, hogy elveszítem. És valahol attól is féltem, hogy nem csak ő hanem én is oda leszek.

Azokban a percekben nem akartam mást csak, hogy az egyetlen biztos pontom, a megnyugvásom mellettem legyen és ő tartson a karjaiban. Nem akartam más magam mellett csak Yoongit, na meg egy jó orvost egy erős fájdalom csillapítóval.

- Yooh..

- Mit mondasz T/N? - Hajolt oda jobban ajkaimhoz, mert olyan hallkan suttogtam, hogy nem hallotta meg.

- Yoohngi..... Yoohngit akarom! Kérlek hívd fel! Vele akahrok lenni! - Hullottak könnyeim.

- Nyugodj meg kislány! - Simogadta hátamat. - Melletted lesz!

A következő percek nekem hosszú óráknak tűntek. Szinte egy örökké valóságnak hatott mire a mentők kiérkeztek és mire bevittek. Azt még érzékeltem, hogy anyósom felhívta Yoongit és elmondta neki mi a helyzet és, hogy jelenleg melyik kórházba is tartunk. Ezt anyu is megtette ugyanúgy csak ő apukámnak szólt illetve a bátyámnak.

A kórház fehér falai és lámpái zavarták a szememet. Nagyon izzadtam és addigra a lábaim között is végig csurgott valami. Mintha bepisiltem volna. De nem tettem. Nem vagyok már gyerek, hogy ne tudnám visszatartani.

Két orvos jött, hogy megvizsgáljanak.
A korteremből szinte mindenkit kizavartak, csak ők ketten illetve pár ápoló maradt.

- Kim mi a helyzet?

- Nem túl jó! Kiakar bújni a baba, de ha jól láttom akkor farfekvéses!

- Baszki akkor mi legyen? Császár?

- Ahh nem tudom Park, elég rizikós! Még a végén elvérezne!

- M..megfogok halni? - Néztem rájuk elképedve.

- Azt nem hagyjuk! - Mondta nekem elszántan Dr. Kim. - Najoo nem várhatunk tovább. Készítsenek elő mindent. Előbb megpróbálom megfordítani, ha ez nem megy akkor császár.

- Az előbb azt mondtad rizikós! - Ment utána Dr. Park.

Próbáltam követni eszme cseréjüket, miközben a hasamra simitottam. Nem így képzeltem el ezt az egészet. Ennek nem így kellene történie. Attól aggódtam, hogy esetleg húsz órát vajúdok. Soha megsem fordult a fejemben, hogy kora szülött lesz a gyerekem. Hogy farfekvéses lesz. Hogy baja lehet. Hogy meghalhatok. Minden lejátszodott a fejemben, de ez nem. Még is, hogy a fenébe kerültem, jutottam el idáig? Hisz az egész várandós időszak olyan szépen ment, erre most minden katasztrófa.

- Eh.. Ehlnézést.. - Fordult felém mind a két orvos. - A férjem nem jöhetne be? Kérem! - Folytak le könnyeim.

- De.. De természetesen igen! - Mondta nekem megnyugtató, biztos hangon Dr. Park. - Nővérke kérem öltöztessék be az Urat. - A nővér bollintott és már távozott is.

- Köszönöm! - Nyeltem sós könnyeimet.

- T/N nyugodjon meg! Ez nem segít! Ha maga nyugtalan akkor a pici is az. Mindent érez amit ön. Ha maga fél, akkor ő is. Ha nyugtalan, akkor ő is. Neki ön a biztonsága. Ha megszületik és együtt lesznek, akkor is a ha valami bántja, retteg, magához fog menekülni. Ön az anyja aki mindentől megvédi. Erősnek kell lennie, hogy tudja anya itt van és vigyázni fog rá! Minden rendben lesz!

- Rendben és köszönöm.

Ekkor kinyílott az ajtó és a nővérke mögött belépett egy mindenki számára idegen, a szívemnek azonban a legkedvesebb férfi.
Hajhálott, maszkott, köpenyt viselt, valamint a cipőjén is voltak zacskók.

- T/N! - Simitott az arcomra gumikesztyűs kézzel. - Hogy érzed magad?

- Hát nem jól! Nahgyon...- Nyeltem le könnyeim. - Nahgyon félek.

- Shh - simogadta le arcomról könnyeimet. - Itt vagyok! Oké.. Minden rendben. Nem szakíthatnak el minket egymástól. Együtt leszünk. Hamarosan. Hárman leszünk egy teljes család. - Csókolt homlokomra, miközben a hasamon lévő kezemre fogott. Nem akartam szólni neki, de éreztem ahogyan az ő kezei is remegnek. Gondolom kapott valamennyi felvillágosítást vagy ha nem, az a rosszabb. Mert az ember agya elkalandozik. És míg én magamat vagy a babámat veszíteném el addig ő elviszitheti mindkettőnket. Lehet az ő helyzete még ijesztőbb is. Egyedül maradni, nélküle maradni számomra a biztos halált jelentené. Mert annyira ragaszkodom hozzá.

A szülést nem igen akarom részletezni. Fájt és ahoz képest, hogy kiakart jönni a pöttöm alul nem tágultam ki emiatt vágni is kellett. Yoongi hol engem biztatott, hogy a hasamban lévő kislányának beszélt, hogy legyen oly kedves és forduljon meg, miközben Dr. Kim is ezt próbálta elérni . Ilyenkor ezt már nem is lehetne megtenni, de mindenképpen elakarták kerülni a császárt. Már a paplant markolászva könyörögtem a véghez, amikor Dr. Park megszólalt.

- Ohh micsoda bukfenc! - Ekkor mindenki a képernyőre nézett ahol folyamatosan láttuk Y/N-t és most már úgy feküdt ahogy lennie kellett.

- Ezaz pici lány ügyes vagy! - Döntötte neki a homlokát Yoongi a hasamnak.

- T/N kezdheti, nyomja meg! - Mondta Dr. Park, én pedig tettem ahogy kérte.

- Ezaz szerelmem ne hagyd abba ügyes vagy!

- Nnehm bírohm. Elfogyott mihnden erőmh. - Sóhajtoztam.

- Dehogynem. Te egy igazi tigris vagy! - Csókolt homlokomra. - Mindjárt kibújik. Mindjárt láthatod. De ehhez az kell, hogy még egy picit nyomjad. Gyerünk. Háromra egy, két há. - És én nyomtam tényleg. Minden honnan kaptam a biztatást. A szusz már nagyon kifogyott így végül Dr. Kim ütött egyett a hasamon mire kiscsúszant belőlem a lányom.

Homályosan láttam, a hangját nem hallodtam amitől ráncba szaladt a homlokom. A szemeim könnyezni keztek, amikor is a semmiből felsírt.

- Istenem a szívbajt hozta rám! - Döntötte neki a homlokát az én halántékomnak. - Ügyes voltál szerelmem. Istenem, de még mennyire. Nagyon szeretlek.. - Hallodtam elmosodva hangját, de utána minden elsötétült.

Talán itt lenne a vég? És én még csak annyit se mondhadtam, hogy szeretem. Hogy vigyázzon Y/Nre. Hogy mind a ketten legyenek boldogok.

De nem jött el a vég.

Amikor kinyitottam a szememet egy másik kórteremben találtam magam. Senki nem volt bent velem. A kezemből egy cső lógott ki amin keresztül jött belém az infúzió. Oda kint más sötét volt és a kórteremben lévő óra is azt mutatta, hogy már éjjel fél egy is elmúlott.
Ekkor kinyílott az ajtó és Yoongi lépett be rajta egy pohár automatás kávéval.
Mosolyogva néztem rá, ő pedig rám vezetve tekintetét találkoztunk. Nagy léptekkel jött felém, a poharát a mellettem lévő kisszekrényre tette, majd két tenyere közé fogta az arcomat és a homlokomra csókolt.

- Jellemző alig lépek ki öt percre máris felébredsz! - Ült le az ágyamra lévő székre. - Hogy érzed magad?

- Mint akit agyon ütöttek! - Mosolyogtam rá, ő pedig vissza rám. - Mi történt?

- Elájultál, amin igazából nem csodálkozok. Mondjuk először nagyon megijedgem mert azt hittem... - Hagyta abba egy pillanatra, próbálta összeszedni magát, hogy folytatni tudja. - Azt hittem, hogy elveszítettelek. De aztán Dr. Park mondta, hogy minden rendben csak kidöltél. Arra is rákérdeztem, hogy miért indulhatott meg a szülés és valószínűleg a két sasszemnek köszönhető. Folyamatosan idegesítettek téged, feszültséget okoztak ami egyikkötőknek sem tett jót. Írtó dügös lettem. Igazából apád meg a bátyád fogott le. Ők is nagyon idegesek voltak. A tetteseken meg igazából látszódott, hogy nagyon bántják a történtek. De nem fogom őket sajnálni és elnéző lenni. Egy ideig biztosan kerülni fognak minket. Engem legalábbis ajánlom.

- És Y/N? - Kérdeztem rá családunk harmadik tagjára, a kérdésemre Yoongi arca a dühből egyből vidámba változott.

- Most alszik, de aah olyan egy kis csekmet. De már most. Hallod kidugta rám a nyelvét! - Ezen felnevettem minden fáradságom ellenére is. - Istenem annyira aranyos. Else hiszem, hogy az enyém. Hogy a miénk. - Fogta meg a kezem és szorította meg, majd főlém hajolva ajkaimra csókolt.

- Alig várom, hogy találkozzak vele! - Nézzem bele mély mogyoró barna szemeibe.

Helyesírási hibáért elnézést kérek!

Köszönöm ha elovastad! 🖤

Ha tetszett a történet akkor kérlek nyomj a csillagra. Véleményedet pedig oszd meg velem kommentben. 🖤