TAƎHYUИ⅁❤️

A teraszon állok a kabátomban, dermedt ujjakkal miközött a bűzrúdat lassan kiszáradt ajkaimhoz emelem. Már régen leszoktam a cigiről, de a hét eseménye után úgy éreztem ez az egy dolog az, ami segít lenyugodnom. Már három éve vagyunk házasok Taeval. És körülbelül ennyi ideje próbálkozunk a babával. Nem vagyok mendő, de mégis van valami ami miatt nem akar összejönni a pici. Tae is tisztábba volt ezzel, mégis velem akart lenni. Velem akar családot alapítani. Még hozzá nagy családot. Nehéz ezzel a tudattal élni, főleg úgy, hogy én még ennyi idő után sem tudtam eggyel megajándékozni. Aki pedig mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékot úgy várja.

Egy ideig semmi eredmény, nem volt hiába csináltuk fogamzásgátló nélkül. Aztán valamilyen csoda folytán jött az első magzat, de őt a második hónapban elvesztettünk. Majd újabb sikertelen próbálkozások után eljött a második pici harcos a hasamban. Én tényleg igyeleztem. Egészségesen ettem, kevesebbet sportoltam és baba vitamint is szedtem. De mégis kevés volt. Vasárnap éjszaka a fürdőkádam víze megpirosodott. Egyből hívtuk a mentőket, reménykedve, hogy ez semmiség. De a reményeink szerte foszlottak. A kis harcosunk akiről tudtuk, hogy lány lett volna. Akinek már nevet is adtunk. A kis Yerink a hatodik hónapban távozott.

Taeról azóta semmi hír.

Mikor az orvos közölte velünk a tényt keservesen kezdett sírni. Próbáltam vigaszt nyújtani neki, de semmi nem hatott, és inkább úgy éreztem, hogy ellök magától. Nem mondta, de valahogy a mozdulatai ezt súgalták, hogy a történtekért engem hibáztat. Hisz az én felelősségem volt. Az én hasamba volt. Nekem kellett volna rá vigyáznom. De nem tettem.

Ezért nem is erőltettem rá magamat, inkább felhívtam Namjoont és könnyeimet nyeldesve vázoltam fel a helyzetet és kértem, hogy jöjjön a kórházba.
Egy húsz perc múlva ott is volt, Jiminnel együtt. Jimin leült mellé aki szintén sírt miután látta az összetört barátját. A hátát simogatva próbálta vigasztalni, miközben Nam elé guggolt és tenyere közé fogta férjem arcát, kényszerítette, hogy nézzen rá. Hogy térjen vissza a jelenbe. Mikor Tae felfogta ki is van előtte lecsúszva a székről Joon erős, széles mellkasábba belebújva, szorosan kapaszkodva a hátába zokogot fel. Nam pedig vissza ölelve ringadta és nyugtatásra szánt szavakat mondott neki. Jimin ugyan úgy simogadta, végül pedig hátulról rádölve ölelte Taet.

Namjoon rám nézett és aggódalommal a hangjában megkérdezte, hogy én, hogy vagyok. Próbáltam összeszedetnek tűnni. Megmondtam neki, hogy rendbe leszek és, hogy haza megyek taxival. Taet pedig vigyék a dormba. Ugy éreztem jobb lesz ha most a fiúkkal lesz együtt és nem pedig azzal a nővel aki elvette tőle a megnem született lányát.

Az utolsó slukkot elszíva nyomtam bele a csíket a hamutartóbba. Hideg van. Hiába van március, a tavasz nem akar megérkezni.
Mondjuk most nem is bánom. A vidám napsütéses idő most nem passzolna a hangulazomhoz. A szürke égbolt sokkal jobban áttudja velem éreztetni a gyász minden szívbemarkoló pillanatát.

Odabent Yeontan hangos ugatására lettem figyelmes. Belépve az erkélyről a nappaliba szembe találtam magam Taehyunggal. Nem volt olyan sápadt mint akkor este, de szomorú igen. Halványan látszódtak a szeme alatt a karikák. Tekintettünk találkozott, amitől megjelent egy apró mosoly a szája szélén.

— Szia — lépett elé és szorosan megölelt.

— Szia — viszonoztam én is. Hiányzott már az illata, a közelsége, a szeretette. — Hogy érzed magad? — Kérdeztem a kabátjába. Mély levegő vett majd kifújta, mint aki így akar megszabadulni a hátán lévő súlyoktól

— A jól, az túlzás. De kicsivek könnyebb, hogy itt vagy velem.

— Ne haragudj, hogy akkor éjjel felhívtam Namjoont. De úgy éreztem, hogy jobb ha a dormba leszel.

— Nem haragszom. Jól tetted, hogy felhívtad. — Suttogta mély hangjával hajamba.

— Úgy éreztem kell egy kis távolság neked.

Erre nem válaszolt csak simogadta a hajamat. Pár percig álltunk csak így. Mellkasán pihentetve a fejemet néztem körbe a nappalin. A sok rózsaszín baba cucc amiket előre berendeltünk, körbe vettek minket. Hirtelen folytogató érzés kapott el.

— Elkell tüntetnünk ezt a sok baba holmit. – Éreztem, hogy feje megmoccant. Gondolom körbe tekintet. A sarokba is elvan helyezve egy összecsukható babaágy és pár játéka.

— Miért kéne eltüntetni?

— Mostanában úgy sem kell. És nem akarom láttni őket! — Mondtam kicsit indulatosan. Igazából amíg egyedül voltam itthon is sokszor éreztem magam feszélyezve. A héten párszor már megfogtam egy-két játékot gondolván zsákba dobom őket, és a pincéig megsem állok velük. De nem akartam Taet egyből szembesíteni azzal, vagy úgy tenni mintha soha nem is lett volna egy útban igyekvő kislányunk. De ettől még rossz volt az ilyen tárgyak közelében lenni. A gyerekszobát messziről kerültem, és ha valahol találtam valamilyen elől hagyott baba holmit ami ahoz tartozik, csak betettem, majd gyorsan be is csaptam annak a szobának az ajtaját.

— Jól van. Akkor beteszük a szobába őket.
Amúgy sincs értelme mélyebbre tenni hisz kitudja lehet, hogy hamarosan megint újra elővehetjük. — Mosolygot rám, majd ellépve mellőlem ment a kiságyhoz.

— Tae én nem hiszem, hogy mostanában képes lennék erre. — Rám emelte tekintetét.

— Nem is kell egyből csinálnunk. Várhatunk egy hónapot.

— Nekem több idő kell. Őszintén elgondolkodtam azon, hogy fél év vagy egy év múlva inkább örökbe fogadhatnánk valakit.

— Miért fogadnánk örökbe más gyerekét ha lehet sajnátunk is? Nem értelek jagiya! Tudom, hogy nehéz, hogy elvesztettük Yerit. Nekem is fáj! De ez nem azt jelenti, hogy lemondok arról, hogy valaha legyen gyerekünk.

— Tudom, csak tudod, rohadt szar érzés, hogy nem tudom megadni neked azt amit szeretnél.

— De megfogod tudni. Jobban odafigyelsz a diétára. Nem eszel meg minden szart amit megkívánsz, nem hajszolod túl magad és összejön. Ilyen egyszerű.

— Nem! Nem ilyen egyszerű. — Emeltem meg a hangom. — Ha ilyen egyszerű lenne akkor már a harmadik gyerekedet tartanád a karodban. Mindent megtettem a felsoroltak közül és mégsem jött össze.

— Mert mindig ezen kattogtál! — Mondta kicsit erélyesen, számomra támadóan.

— Mert folyton ezzel traktáltál!

— T/N!? Most komolyan engem akarsz hibáztatni!? – Hűlt el arca.

— Nem akarnálak, ha te nem akarnál engem.

— Ne haragudj de nem az én feladatom kihordani egy gyereket! Hidd el ha lenne rá mód, megtenném. De férfi vagyok! Megteremtettem neked az otthont. Dolgozok, hogy jól éljünk, hogy a gyerekeink jól éljenek majd. Még a háztartást sem kellene vezetned, ha engedted volna, hogy felvegyek egy házvezető nőt! És akkor neked mint a nőnek, a feleségemnek csak annyi lenne a dolgod, hogy szülj nekem. De nem teszed. Úgyhogy ne haragudj ha nem kérek elnézést azért mert úgy gondolom, hogy a házasságunk rám eső részét teljesítem. Veled ellentétben. — Mondandója végét már csak motyogta, de én így is hallodtam. Idegességében csípőre tett kézzel járt fel és alá. Az ablakon kinézve megállt mozdulatában. — Volt itt valaki amíg nem voltam itthon?

— Nem, miért?

— Akkor kié az a cigis doboz? — Nézett rám.

— Az enyém. — Sietve az erkélyre ment és olyan hevességgel jött vissza elém, hogy az ajtót se tette be. Csak becsapta, ami ugyan úgy kinyílott beengedve onnan a kinti csípős, hideg időt.

— Mióta dohányzol? — Nézegedte a doboz belsejét.

— Csak a héten gyújtottam rá.

— Ezt az egy dobozt vetted?

— Nem. Egy már efogyott.

— Ez is mindjárt elfogy! — Nézett rám ijesztően vérben forgó szemekkel. — Ha ez elfogy mi lesz T/N? Vesszel majd egy másikat, majd még egyet és még egyet. Roncsolod a szervezetedet a fenébe is! — Dobta le a földre a dobozt és rá is taposot. — Káros bassza meg. Én elhiszem, hogy fáj Yeri elvesztése! Nekem is fáj! Baromira! De ez nem indok arra, hogy elkezd tönkre tenni a szervezeted. Hogy csökkentsd annak a lehetőséget, hogy legyen egy egészséges kisbabánk. A fenébe T/N — fogta két keze közé arcomat, hangja már lágyabb, aggódalommal teli volt — értsd meg, hogy azon múlik minden ahogyan te élsz. Hogy miket eszel! Mikkel terheled magad!Ez a szar csak ront az esélyünkön! — Fejezte be fájdalmas csillogással a szemében. Én pedig elkezdtem sírni, miközben a bennem lévő fájdalom és felelősségre vonás súlya miatt érzett düh egyre csak nőt.

— Ami terhel engem az a te követelődzésed! — Rántottam ki a fejemet kezei közül. — Rohadtul elegem van már! Egészségesen eszem, keveset mozgok, minden finomságtól megvonom magam. A négy fal között vagyok. A próbálkozások előtt egy mozgó, sportoló, csavargó lány voltam. Sose ültem itthon, de te ezt akarod mert szerinted így megvédesz. De az érzéstől, hogy csalódást fogok neked okozni, azzal nem tudsz mit kezdeni! Meddig csináljuk még ezt? Meddig akarod ezt csinálni? Neked oké mert csak belém vered és végeztél. Úgyan úgy dolgozol élsz mint előtte. De az én eddigi életemet teljesen felborította. És nem tudok már boldogan gondolni rá. Sajnálom de ez az igazág. Elegem van már ebből. Nem akarok több halott magzatott és csalódott arcot mondván majd legközelebb összejön. Nem fog! Érted? Nem fog! És már nem is akarom! Mert csak ez a téma folyamatosan és folyamatosan. Teljesen elvesztettük az egymás íránti érdeklődésünket. És egyszerűen belebetegedek a gondolatba ha egyszer végre sikerül, akkor nem leszel velem hanem csak vele! Én elhiszem, tudom mit szeretnél én is ezt akartam. De a férjemet jobban akarom. Nem csinálom tovább! Nem! Képtelen vagyok!

— Nem akarsz gyereket? — Néz lesápadva rám. Azt hiszem ez a pillanat dönti el a kapcsolatunk sorsát.

— Nem! Sajnálom, de nem tudom megadni azt amit annyira akarsz! — Turtam mindkét kezemmel a hajamba. — És nem is akarom elvenni ennek a lehetőségét. Úgyhogy szerintem az lenne az okos döntés, ha véget vetnénk ennek az egésznek. Ennek a fájdalom sorozatnak.

— Most szakítani akarsz velem?

— Igen! Taehyung nem tudom megadni neked amire vágysz.

— Mikor az oltár elé álltál velem akkor megadtad nekem amire vágytam. — Mosolygott szomorúan.

— Hiba volt elvenned. Egy olyan nőt aki nem tudja neked biztosítani a nagy családot. Válljunk el. Azt szeretném, hogy boldog legyél egy olyan mellett aki mindenhogy tökéletes lesz.

— Nekem te vagy a tökéletes. És nem akarok mással lenni csak veled! Csak próbáljuk meg még egyszer.

— Nem! — Csováltam meg a fejem. — Sajnálom, de képtelen vagyok! Szeretlek Tae, de elkell, hogy engedjelek. — Közelebb lépet hozzám, csuklóimra szorította tenyerét, miközben ajkaimhoz hajolva ezt sugtotta.

— És ha én nem akarom, hogy elengedj? — Ajkaimra hajolva csókolt meg lassan és érzelmesen. A szívem hevesen vert, mintha az első csókom lenne vele. De talán pont azért vert ily hevesen mert ez az utolsó csókunk. Megszakítva döntötte homlokát az enyémnek. Szemét csukva hagyta. Úgy várta a válaszomat. Szerette volna hinni, hogy ez a csók képes lesz kirángatni az elképzelésemből. De sajnos tévedet.

— Sajnálom Taehyung. De vége. — Kezeim könnyen kicsúsztak a kezei közül. Ellépve tőle pedig mentem a közös hálónkba, hogy össze tudjam pakolni a holmijaimat.

Hogy elhagyjam végleg a férfit, akit mindenkinél jobban szeretek.

Köszönöm ha elovastatad! 🖤

Ha tetszett a történet akkor kérlek nyomj a csillagra. Véleményedet pedig oszd meg velem kommentben. 🖤