ᒍIИ🤍

A mai nap sem tartozik a legnyugisabbak közé. A fiuknak egy jótékonysági rendezvényen kellett fellépniük más idolokkal együtt. A válogatott koncert a koalákért szólt és a rajongok által vásárolt jegy bevétele mind az ezzel foglalatoskodó alapítványoknak megy. Ami szerintem szép gesztust, tekintve arra, hogy szerencsétlen állatoknak az otthona elpusztult a hatalmas erdő tűzben. Hátul a backstageben táncosok, stábtagok fel-alá járkálnak, hogy mindent biztosítani tudjanak a csapatoknak akiket egy-egy elkülőnített szobákban várnak a sorukra. Már négy éve vagyok a BTS stábtagja. Négy éve igazgatom a hajukat, a sminkjüket és sokszor a gondolataikat. Ismerem a szokásaikat, a mimikájukat, a mozdulatukat. De az egyiküket mindenkinél jobban. És ez maga a legidősebb tag volt Kim Seokjin. Lassan már két éve alkottunk egy párt teljesen titokban. A bandatagok, menedzser és egy-két stábtag tud rólunk. Más senki. Nem is lenne jó ha kitudodna. Ez csakis a mi védelmünkre van, pontosan tudom. Ha Jinnen múllana világgá kürtölné de azzal elég sok bajt okozhatna. Mondjuk felém egy elég szép gyűlölő tábort, akik képesek lennének megkopaszítani, rosszabbik esetben  skalpolni. Így is irigykednek rám néha amiért az ajkait szoktam festeni, pedig ha tudnák, hogy otthon mikor csak magunk vagyunk, úgy falom őket mintha az lenne az egyetlen túlélési forrásom. Jin még rosszabul járna. Nem tartom kizártnak, hogy petició inditanának ellene, hogy lépjen ki a bandából amiért mer szeretni valakit. Így a némaságot választottuk mint kettőnk érdekében.
Csak mások tudtalansága néha fájdalommal jár. Nem a legjobb érzés tud lenni amikor egy-két stábtag vagy táncos bepróbálkozik nála. Néha nálam is, de ez sokkalta ritkább és mindig elég hamar tisztázom a helyzetet, finoman elutasítom őket. Jin is megszokta tenni és sose aggódtam, hogy ilyesmik miatt a kapcsolatunk megzörrenhet. Egészen a mai napig.

Taehyung haját sütöttem be amikor meghallodtam Jin ismerős kacagását. Az én arcomra is mosoly terült, de amint felé fordultam egyből el is tűnt onnan. Kettesben beszélgetett az őket fel konferáló szupermodellel. A nőnek akit még csak a nevét sem tudtam hosszú szőke haja volt, ami szép hullámokban omlott a vállára. Elegáns smink és kivágott ruha, ami kiemelte a gyönyörű természetes adottságait. A mosolya gyönyörű volt. Előtte Jin nekem háttal állva zsebre dugott kézzel beszélgetett a hölggyel aki mondott neki valamit amitől Jin ismét felnevetett. Próbáltam nem féltékeny lenni és nem bántani magamat, de sajnos jó szokásom volt. Egyből végig néztem magamon. Farmert, inget viseltem sport cipővel. Csinos mégis a futkozáshoz jó. De egy Worldwide Handsome mellé csak egy zsák krumplinak néznék ki. Barátaim az önbántalmazó gondolatok mint zápor eső ugy zúdultak rám. A szívem elfacsarodott és a torkomba gomboc nőt. Miközben néha-néha oda-oda pillantgadtam feléjük és azon agyaltam, hogy mit keresek Jin mellett. Úgy tűnik az önbizalom hiány mint rossz barát életem végéig kisérni fog. Soha nem fogom tudni levezetközni, ahogy az ezzel járó ön ostorozást sem.
Mikor hajlakkért nyúltam vissza fordulva az eddig telefonját nyomkodó Tae helyett most nagy érdeklődő szemeivel néztem farkas szemet. Mosolyra húztam ajkaimat.

– Csukd be a szemed! – Utasítottam.

– Mi a baj? Szomorúnak tűnsz! – Kérdezte míg én egyik tincsét megfogva eligazítva befújtam.

– Semmi.  Kicsit hosszú ez a nap.

– Biztos? – Nyitotta rám egyik szemét.

– Biztos. Ne velem foglalkozz.

V is elkészült és nem sokkal utána következett a várva várt pillanat. A fiúk következtek. A Bangtan gyorsan összeállt egy csapat kiáltásra és beálltak a helyükre. Jin rám nézet mire én felemelt hüvelyk ujjal jeleztem, hogy Isteniek lesznek.

A szímpad mögött álltam készen létben ha eljönn a rövid szünet akkor gyors megtudjam igazítani a kinézetüket.

– Hogy tudsz ennyi jó pasi között nyugodtan dolgozni? – Kérdezte tőle a nő aki Jinnel beszélgetett.

– Ezt én is kérdezhetném tőled. – Mosolyogtam rá, amit viszonzott is.

– Hát igen, de nem mindegy, hogy csak jó pasi vagy rendes is. Ők pedig minden kizárolag jók is, és rendessek is.

– Igen azok. – Ezzel nem tudtam vitába szállni, hisz valóban azok voltak. De nem csak rendesek hanem kedvesek, alázatosak. Néha kicsit bénát de igaziak.

– És mond csak, Jinnek van barátnője?

– Tessék? – Kérdeztem újra hátha rosszul hallodtam.

– A Worldwide Handsome-nak van valakije? – Öhm én!? De ezt nem mondhatom, hogy a bánat vinné el.

– Khm.. – köszürültem meg a torkomat. – A fiúknak nagyon szigorú a beosztása. Nincs nagyon idejük arra, hogy randizannak. Meg nem is nagyon engedett.

– Mhh ez érthető. Bár ha valaki valamit nagyon akar akkor meglehet bármit oldani. De nem baj, majd akkor kérek engedélyt!

– Öhm.. – kapom rá a fejemet kitágult pupillákkal. – Randira akarod hívni?

– Persze! Egy ilyen jópasit nem akarok elmúlasztani. – Nézett mélyen a szemembe.

Ekkor a fiuk jelentek meg a másfél perces szünetre ami körülbelül annyira elég, hogy felsőt cseréljenek, mi pedig megigazítsuk a hajukat illetve az izzadságban ússzó arcukat. Oda léptem Jinhez aki a modellt nézte aki mosolyogva intett neki. Elkezdtem felittatni arcáról az izzadságot. Éreztem, hogy engem néz de én nem néztem rá. Egyszerűen fájt és a szívemet szorította a fájdalom. Oké, hogy ő a Worldwide Handsome de ezt miért kell mindenkinek bebizonyítania? Vagy ha nem is erről van szó hanem szimplán megunt engem amit nem csodálok hisz nem vagyok senki. Csak egy stábtag, egy középkategóriás, egy semmit mondó személyiséggel. Igazi szürke kisegér. Elhiszem, hogy nem kellek már neki, de akkor legalább ne előttem keressen mást aki az utódom lesz. A sírás környékezet, de próbáltam magamat visszafogni.

– T/N mi a baj? – Kérdezte tőlem és mintha a hangjában lett volna némi aggódalom. — Te, te vagy a bajom. Az, hogy a mindenem vagy, de kevés vagyok hozzád. - De ezt a gondolatomat inkább megtartottam magamnak.

— Nincsen baj. — Hazudtam.

—Szerelmem — suttogta, miközben megfogta a kezemet.

— Mondom, hogy nincs baj! — Legalábbis nem veled. — Csak fáradt vagyok.

— Ez nem igaz. Ha valami baj van, főleg valakivel akkor sosem nézzel annak a szemébe. Hercegnőm valamivel megbántottalak?

— Ne hívj így mert valami külsős még a végén meghallja.

— Elhiheted, hogy most pont..

— Hé Jin — lépett hozzánk a még mindig névtelen idegen, aki valószínűleg elfogja venni tőlem a barátomat. Aki megfog alázni azzal, hogy megmutatja, hogy egy ilyen srác mellé egy magafajta szépség illik. — Eddig csodálatosak vagytok! Igazi profik! Le a kalappal előttetek.

— Köszönjük ez a dolgunk!

— Jin én nem akarok kertelni. Nagyon élveztem veled a beszélgetést és szívesen megismernélek közelebbről. Ugyhogy ha te is szeretnéd megihatnánk valamikor kettesben egy italt. — Simitott végig a felkarján,miközben én az elnyílt ajkait színeztem át.

— Mina te most randíra hívsz engem?

— Igen. Tudom, hogy nem igen lehet kapcsolatod.

— Pontosan. Nem igen.

— De ha gondolod megpróbálhatnánk. Én bírom a negatív kritikát, eltudnám viselni a gyűlöletett ami felém írányulna ha velem lennél. Meg szerintem jól is néznénk ki együtt. — Próbáltam nyugodt maradni. Nem leleplezni magam. Bár ezt megnehezítette a szívem heves mozdulatai.

— Hát nem is tudom. — Itt megállt a kezem a mozdulat sorba. Nem tudja? Miért nem? Miért nem mond neki nemet? Tényleg tetszene neki? Tényleg ELŐTTEM elgondolkodik az ajánlaton? Ennyi tiszteletet nem érdemlek meg, hogy legalább ne előttem tenné meg. Oké Mina nem tud semmit. De Jin tudja ki vagyok. Ki vagyok neki.

— Nem kell rögtön válaszolnod! Majd a koncert után megadom neked a számomat és akkor majd felkeresel ha ráérsz. — Kacsintott majd sakon fordulva kecsesen ringatva a csípőjét távozott.

A fejemben ezer meg ezer gondolat cikázott. Szánalmat, csalódottságot, szomorúságot, megalázottságot és mérhetetlen fájdalmat éreztem. Annyi még volt bennem, hogy tartottam magam. Nem lenne jó ha itt mindenki előtt elkezdenék csak úgy sírni.
Ezért csak elvettem a kezem arcától és visszacsavarva a rúzst ennyit mondtam:

— Végeztem.

— Köszönöm — nézett rám kissé zavartan. Talán most eshetett le neki, hogy ki is áll mellette.

— Mármint a kapcsolatunkkal végeztem.

— Mi? — Nézett rám döbbenten.

— Még tíz másodperc emberek. Mindenki a helyére.

— Menned kell! — Léptem el tőle.

— T/N várj!

— Jin gyere! — Szólt neki Namjoon.

A többieket otthagyva mentem vissza a BTS-nek kijelőlt szobába és kezdtem össze szedni a smink cuccaimat. De ahogy ott egyedül pakolásztam végig futott az agyamon minden és az asztalt megfogva amin a cuccaim voltak kezdtem el sírni. Kitört rajtam az összes eddigi felgyülemlett érzelmek. Fájt ezaz egész Minás dolog, Jin viselkedése. A bűntudat, hogy szakítottam ami nem tudom honnét jött. Én mindig azaz ember voltam akivel lehetett kutyául bánni mert mindig mindent elnézek a másiknak. Én nem voltam soha ilyen bátor ember, hogy szakítsak. De most mégis megtettem. És ez mélyen megölt belülről.

Köszönöm ha elovastatad! 🖤

Ha tetszett a történet akkor kérlek nyomj a csillagra. Véleményedet pedig oszd meg velem kommentben. 🖤