🅚🅘🅜 🅛🅘🅝🅔

💚💙❤️

Különleges nap ez a mai, legalábbis számomra. Hisz nem mindennap hagy itt úgy a férjem, hogy „Jagija kérlek, hogy a ma este vacsorára rántott húst készíts!” Amikor az utolsó szavai elhagyták csodálatos ajkait azt hiszem újból szerelmes lettem belé. Jó ez talán kicsit túlzás, de azért na az ember ha Koreában él, koreai férjjel aki a saját országának a kultúrájához és gasztronómiájához van hozzá szokva ritka, hogy az én magyar ételeim felé kanyarodik. Szóval ez a kis gesztus egészen megmelengette a szívemet és egésznap ki is tartott. Éppen a csirkecombokat dörzsölöm be egy kis fűszerrel amikor legnagyobbik fiam Jin fut be a konyhába.

–Anya, bebújhatok a szekrénybe? – Tányér nagyságura nyíltak a szemeim kérdése hallatán.

–Miért akarsz a szekrénybe bújni?

–Halkabban! – Dorgált le. – bújócskázzunk és Tae a hunyó.

–Jah értem – esett le. – Gyere csak – álltam félre és kinyitva a pult ajtaját bemászott. Rácsuktam az ajtót ügyelve rá, hogy ne teljesen legyen zárva. A kis résen keresztül fény jutott be, hozzá és persze oxigén. – Így jó?

–Igen. Tökéletesen látom magam. – Mosolygott és előre nézet.

–Hogy, mi? – Fordultam hátra ahol megláthattam Jin mire is gondol. A sütő ajtaja ami üvegből van szembe van vele ami által láthatja tükörképét.
– Szörnyű vagy, ugye tudod? – Suttogom oda neki.

–Szerintem a csodálatost akartad mondani.

–Uhm – csuktam vissza rá az ajtót és felegyenesedve folytattam a munkámat. Úgy nagyjából két perc múlva piciny lábacskák trappolását halódtam. Legkisebbik fiam jött be. Dús, barna haja enyhén kócos ide-oda áll. Jobb kezében egy Buzz figurát szorít, míg bal oldalán szorosan a születésnapjára kapott kiskedvenc Yaontan követi.

–Manó, hol hagytad a szandálodat? – Érdeklődtem az említettet lábbeli után. Mert bár jó idő van, itt bent azért mégis hűvösebb. Arról nem is beszélve, hogy amúgy utálja a cipőket, emiatt pedig piciny lába képes ugyanígy kimenni az udvarra. Nem igen vagyok szigorú szülő de valamitől én is harapok. És ez a cipő dolog egyik ami veri ki nálam a biztosítékot. Mert ahogy kimegy az udvarra mezítláb és összeszed minden koszt, ugyan azzal a lendülettel megy a pezsgőszínű kanapéra táncolni. Ezért nem is adok rá papucsot mert azt simán le rúgja magáról. Még a szandál jobb, de ügy tűnik azt is leszedi.

–Odaadtam a koboldoknak.

–És szabad tudnom, hogy miért?

–Mert a tündérek megtámadták őket és nem volt kavicsuk, ezért odaadtam nekik, dobálják őket azzal.

–Ahaa. És mikor fogják visszaadni?
–Soha!

–Szuper. És most mit keresel?

–Jin-t és Nam-ot. Bújocskázunk és én vagyok a hunyó! – Mondta büszkén, arcán széles vigyorral.

–Wao nem mondod, hogy te már ilyen nagy fiú vagy!?

–De! – A nappaliba kezdett járkálni, szememmel követtem, hogy milyen helyekre is néz be. A Tv mögött, párnák alatt, dívány mögött, a játék tartó dobozban ami amúgy tele volt, miután a fiúkkal összepakoltattam. Szüntelenül kutatott, míg nem nagy barna boci szemekkel kissé csüggedten nézett rám. – Anya nem láttad, hogy hova bújtak?

–De kicsim láttam – ekkor felvidult az arca – de tudod tündérekkel voltak és megfenyegettek, hogy ne mondjak semmit.

–Utálom a tündéreket! – Húzta fel mérgesen az órát amin alig tudtam visszafogni a kitörni készülő nevetésem.

–Keresd csak őket, én meg majd mondom hol hideg, hol meleg. – Ajánlottam fel neki.

–Oké – indult meg az étkező felé ahol a nyitott erkély ajtó is van. Ahova nem igen szeretném, hogy egyedül járkáljon mert olyan vékony még, hogy a korlát között simán leesne.

–Hideg, nagyon hideg szinte megfagysz úgyhogy ne is menj ki! – Közelebb jött a konyhapulhoz. –Ohh itt már langyos. – A lábamat ekkor valaki megütötte, tekintettem levezettem és egy szigorú tekintettű Jinnievel néztem szembe. Tae buzgó kutatót, míg nem kettő órát ütött a falon lévő óra és az addig halkan szóló Tv-ből a Varázslatos koboldok kalandjai című gyerek mese kezdődött. Kisfiam ahogy meghallodta a betétdalt egyből megfordult és a Tv elé szaladt. Majd felmászott a kanapéra, Tanie pedig melléje felugorva kezdték együtt nézni a mesét. Szólni akartam neki, hogy mi lesz most a bátyaival, de inkább nem tettem. Tapasztalataim alapján ilyenkor nem lehet elrángatni a Tv mellől, akkor sem ha a kedvenc fagyiját kínálja fel neki az ember.

–Anya – hallottam meg egy halk suttogást, ezért leguggoltam. – Merre jár Tae?

–Varázslatos koboldokat néz.

–Mi? Ez most komoly? – Kinyitva az ajtót mászott ki az egyébként nem túl kényelmes, szűk helyről. – Taehyung – ment dühösen öccse elé, aki érdeklődve fordult SeokJin felé. – Nem felejtettél el valamit? Mondjuk minket megkeresni?

–Megvagy! – Bökött rá pöttöm ujjával Jin hasára, aki csak hitetlenül nézet vissza rá.

–Te kis..

–Jinnie hagyjad! – Szóltam közbe mielőtt valami meggondolatlanságot mondana. Mind tudjuk, hogy Tae kissé hóbortos. Könnyen ellehet vonni a figyelmet és kicsit hiszékeny is. Emiatt is van mellette Tanie ha felnő akkor ha valami idegen hozzá akarna érni megharapja. Nem érdekelnek a következmények, azt akarom, hogy védje majd meg, ahogy a fiúknak is mindig említtem ha elviszik a játszótéré, hogy nagyon vigyázzanak rá. Mert ő az a tipikus gyerek aki aranyos, kíváncsi és mindent elhisz. Emiatt pedig megbízna olyanokba akiben nagyon nem kéne és azt vennénk észre, hogy valaki elviszi. Ez mindig is nagy félelmem. – Inkább keresd meg Nam-ot! – Seok hallgatva rám elindul az emelet felé. Pár perc múlva azonban egy nagy zohógást hallodtam egy enyhe sikollyal párosítva. Lisztes kezeimet egy konyha ruhába megtöröltem és a hang irányába szaladtam, fel az emeleti gardrób szobába. Jin az egyik szekrény kabátokat tartó lécét próbálta felemelni, hogy Joon kimászhasson alóla. Oda mentem hozzá, hogy jobban megemeljük és így jobban kitudott mászni.

–Jézusom kicsim jól vagy! – Tettük le kezünkből  a nem kis súlyt.

–Megvagyok.

–Mi történt?

–Elakartam húzni a kabátokat, de azt hiszem inkább lerántottam.

–Gondolod!? – Nézett rá, fejet rázva Jin.

–Ne haragudj anya! – Horgasztotta le fejét bűnbánóan a kis hurrikánom.

–Nem haragszom! – Öleltem át tenyereimmel arca két oldalát. – Inkább mutasd hol ütötted meg magad?

–A térdem fáj kicsit! – az említett testrészre néztem ahogy egy kisebb piros folt színeződött. Megsimogadtam és egy aprócska puszit hintettem rá.

–Elfog ez múlni! – Mosolyodtam rá amit viszonzott is.

–Anya szerintem adj puszit a fadarabnak is. Neki szerintem jobban fáj.

–Vicces vagy Jinnie – egyenesedtem fel. – Tegyük a kabátokat a fotelba. Majd apátokkal délután vissza tesszük a helyére.

Miután végeztünk, mindannyian visszamentünk a nappaliba. Út közben megtaláltam a a lépcső fordulóban Tae szandáljait, amiket két ujjaim közé fel is vettem. Nam Jinnel ellentétben nem állt le veszekedni Taeval, hogy miért nem kereste meg őket. Szerintem számított is rá, hogy ez lesz a vége. Úgyhogy inkább felült melléje és Tanit simogatva nézte vele együtt a mesét miközben folyamatosan érdeklődött az eddig történtekről. Én eléje térdelve kezdtem ráhúzni a dinoszauruszos szandálát, de nagyon tiltakozott.

–Ne anya, nem akarom! – Kezdett el könnyesedni.

–Manó muszáj. A koboldok visszaadták és köszönik a segítséget.

–NE! – Sírt, mire Joon kezdte vigasztalni.

–Vedd csak fel! A tündérektől lopott varázsporral van megszórva. Ettől sokkal gyorsabban tudsz majd futni!

–I-igen?

–Ahaa. De ha neked nem kell a varázs szandál, akkor anyu add nekem. – Nézett rám és nyújtotta felém kacsóját.

–NEM! – Tiltakozott Tae. – Ez az én varázs cipőm. Rád nem is jó! Odaadnám neked de kitágítanád.

–Igazad van! Akkor használd te!

–Oké! – Mosolygott rám szélesen és nyújtotta felém jobb pracliját. Ráadva a lábbelit indultam vissza a konyhába, miközben Megsimogadtam Joonie fejét. Nagyon ravasz.

A pult mögött egy széken állva már SeokJin állt a saját köténykéjében és a csirkéket kezdte el beforgatni.

–Én forgatom, te pedig sütöd! – Adta ki az utasítást.

–Igen is uram!
Hát így telik nálunk egy nyár végi délután.

Köszönöm ha elovastatad! 🖤

Ha tetszett a történet akkor kérlek nyomj a csillagra. Véleményedet pedig oszd meg velem kommentben. 🖤