Árulás, sértődöttség, bizalmatlanság - ezen érzések keveredtek bennem s könnyeimként hullva bélyegezték meg arcomat. Olyan dologgal szembesültem, ami túl nagy és felemésztő számomra és ezért meg tudtam volna nyúzni Maximust.

A lépcsőházban felfelé tartva igyekeztem kvázi megerőszakolni magamat, hogy ne mutassam mennyire csalódott vagyok. Apámnak a legkevésbé volt arra szüksége, hogy összetörve lássa a lányát, hisz épp elég neki, hogy kora ellenére ápolásra szorul.

Telefonom rezgett a zsebemben, ahogy azt egész úton hazáig tette, de ezúttal is kinyomtam, mert jól tudtam mit tenne Maximus. Mézédes hangjával levegőbe lökött volna üres szavakat, mire megbocsátottam volna neki, de összekapart szívem darabkái nem sokáig maradtak volna toldozva, mert az ördögi körforgás meg nem szűnik, amíg én meg nem szűntetem.

- Megjöttem! - kiáltottam el magam a küszöböt átlépvén, de nem érkezett válasz. Beérve a csöpp lakásba a nyitott hűtő ajtajával találtam szembe magam, ezért furcsálva a szokatlan jelenséget a konyhapultot megkerülve akartam orvosolni a problémát, ekkor viszont újabba ütköztem, szó szerint. A konyhaszekrénynek dőlő apám nyújtott ülésben itta a vérző kezében fogott sört. - Jézusom, mi történt?

- Te - felelte szűkszavúan, majd a kiürült zöld üveget maga mellé ejtette, hogy összetörjön.

- Most nem látsz tisztán az alkohol miatt, de majd kijózanítalak. Előbb viszont ellátom a sebedet, mert nem maradhat így.

- Elégedetlen - morogta és mikor leggugoltam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem a végtagját, ellökött magától én pedig egyenesen a szilánkokra estem.

- Segítek, ha hagyod és a sérülésed alapján így kell tenned.

- Már eleget segítettél - állt fel a konyhapultba kapaszkodva, majd egy lendítéssel rúgást célzott a hasamba. - Egy ilyen szuka ne mondja meg, hogy mit csináljak. Pláne ne intézkedjen a nevemben - kiabált rám és még egyszer belém rúgott mielőtt a egy papírt ledobva mellém, távozott.

Fájó hasamra szorítva kezemet tornásztam fel magam. Nyújtózkodva próbáltam elérni a pulton lévő papírtörlőt, hogy letöröljem a szilánkok vágta sebből kezemen csordogáló vért, azonban a rúgások ostromolta testrészem fájdalmától ez nem sikerült. Ocsúdva nyúltam a papírért, amely a munkaügyi központ hivatalos levelében merült ki. Hetekkel ezelőtt apám nevében jelentkeztem, hogy kapjon egy állást a javuló élete érdekében, ő viszont erről nem tudott ezidáig. Bizonyára haragudott rám, amiért helyette intézkedtem, de én az ő érdekeit szolgálva tettem mindezt és nem érdemeltem meg, hogy a szó legszorosabb értelmében belémrúgjon.

- Picsába! - szaladt ki belőlem, a sikeres kérelmi elbírálást olvasván és oldalra dőlve vettem elő a farzsebemben pihenő telefonomat. - Szia Will, kérhetnék egy szívességet?

▱ ꧁♚❦♛꧂ ▱

- Még mindig nem értem miért csináljuk ezt - sóhajtotta William az autójának támaszkodva, míg én bezárva piros kis kocsimat, a kulcsot egy magnolia szárára fűzve hagytam a motorháztetőn.

- Ezt a kocsit Maximus-tól kaptam és most, hogy elválnak útjaink, visszaadom neki - feleltem és beültem Will autójába.

- És ezt nem tudtad volna megtenni azután, hogy elláttad a sebeidet? - kérdezte a volán mögé pattanva. Pillantása vérző alkaromra és lila foltos vállamra kúszott, majd tekintetét a hasamat ölelő kezeimre vezette. - Kórházba kell jutnod.

- Ha belső vérzésem lenne, sokkos állapotba kerültem volna. Ha már itt tartunk, tudsz sokk-fektetést alkalmazni?

Akaratlanul is Maximus jutott eszembe, aki egy "Nem, de akit megfektettem az biztosan sokkos lett" megjegyzést sütött volna el, ha mellette ültem volna az autóban és nem a büfés srác oldalán hullattam volna könnyeimet.

- Ennyire borzasztóan fáj?

- Piszkosul - feleltem és az ablaknak döntve fejemet révedtem a távolba Maximus ajkait az enyémen érezve, ahogy számra fektettem ujjaimat.

- Van nálam fájdalomcsillapító, adhatok, ha kell.

- Az én bajomra nincs megoldás.

- Lehetetlen nincs, csak tehetetlen.

- Törték már össze a szíved?

- Sajnos igen.

- Kilátástalannak ítélem meg a helyzetemet, mert a férfi akit szeretek... ott verekszik?

Meglepődve figyeltem az elmosódó látképet, ahol Maximust véltem felfedezni egy szőke hajú férfit ütlegelve.

- Húzódj le! - kiáltottam és szinte ki sem vártam, hogy behúzza a kéziféket, kiugrottam a mozgó autóból és a bölcsőde kerítését egymás testével letaroló férfiakhoz szaladtam. - Maximus!

- Magnolia? - kérdezte felpillantva, ám ezt ellenfele kíméletlenül kihasználta és maga alá gyűrte őt.

- Mit művelsz, Max?

- Hívtalak, de nem vetted fel - nézett fel rám a fűben elfordítva fejét, majd egy jól irányzott ütéssel kiiktatta ellenfelét, aki a pázsiton elterülve biztosított számunkra nyugott körülményeket. Maximus lihegve, a térdén támaszkodva tornászta fel magát, majd aggódó pillantással vizslatva környékezett meg.

- Igen, mert haragudtam rád - csaptam egyet mellkasára, mire elmosolyodott.

- Sajnálom, hogy nem voltam teljesen őszinte veled, Magnolia - homlokát az enyémnek döntve kulcsolta össze hátam mögött kezeit közelebb húzva magához. - Jézusom, te vérzel!

- Kutya bajom - legyintettem, de Maximus ellépve tőlem az időközben az autótól megérkező Will felé iszkolt és megragadta a fiút gallérjánál fogva, hogy arcába vicsorogva kérje számon a megszeppent büfést.

- Te tetted ezt vele? Mit csináltál?

- Állj le, Max, nem ő volt - fontam megfeszült kezére ujjaimat, majd miután lehiggadva hátrált kezeim közé fogtam arcát. - Nyugodj meg, kérlek!

- Csókolj meg, Magnolia! - sóhajtotta fáradtan. Nem haboztam, a galád tette ellenére eleget tettem kérésének, ugyanis nekem is szükségem volt arra a csókra. Jobban is, mint neki. Ahogy ajkaink egybeforrtak, szívem heves dobogása lassulni kezdett, bőrömön borzongás táncolt, míg az agyam teljesen kikapcsolt. Egymás karjaiba révedve megszűnni látszott a világ a lelassuló pillanatban.

- Ha felvetted volna azt a rohadt telefont, most csak az egyikünk lenne véres.

- Ha nem törted volna össze a szívem, felvettem volna azt a rohadt telefont és most csak az egyikünk lenne véres.

- Nyertél, Magnolia Raeliyn.

- Ez már akkor megtörtént, mikor elfogadtam az ajánlatodat a könyvtárban. Az csak a hab a tortán, hogy felülkerekedtem rajtad.

- Nem akarom letörni a szarvad, bár én az enyémet szívesen beléd törném. Nem te voltál az aki felülkerekedett rajtam, hanem a düh. Igazad volt, Junipert tényleg bántja a csoporttársa.

- A barbizáskor megszemélyesített Leopold?

- Aki valójában Leonard az ifjabb, ő pedig az idősebb - mutatott a füvön fekvő férfira, akivel nemrég még egymást ütötték.

- Ha felveszem azt a rohadt telefont...

- Ne magadat hibáztatsd, bébi. Az az elkényeztetett ivadék bántotta Junipert, nem te, viszont tettem róla, hogy ezután ő sem.

- Mondd még egyszer - kérleltem, mert már-már mámorítóan szexinek hangzott szájából az első mondata.

- Ne magadat hibáztatsd, bébi - tett eleget kérésemnek értetlenül pislogva.

- Ne türtőztetsd magad, bébi - kacsintottam és lapát kezét a szorosan magamra tapasztottam, mely aztán megtalálta helyét fenekemen.

- A tenyerem tökéletes lenyomata a hátsódnak.

- Ne habozz, járj utána, így van -e még valamely másik testrészemmel is.

Vágytól izzó tekintettel buzdítottam Őt, több sem kellett, felkapott vállára és hosszú lábaival szelve a távolságot rúgta be a magánbölcsőde ajtaját, majd egy üres termet keresve tepert le a padlón szétterült plüssök közé, azonban az idegen anyag égető érzést keltett nyílt sebemben.

- Jól vagy? - mély hangja dorombolva simogatott, miközben tekintetével aggódóan méregetett.

- Sosem voltam még ilyen boldog!

- Magnolia, mondd hogy' történt!

- Az apám ellökött és a sörös üveg szilánkjába estem - vallottam be a hasba rúgás részt elhallgatva. Neki ez is elég volt, felpattant és rohamosan megindult az ajtó felé. - Most hova mész?

- Megölöm az apádat.