Amikor huzamosabb ideig tepersz másért, de ő le se szarja, előbb utóbb tele lesz a tököd és bemondod az unalmast. Esetemben ez nem egy engem az ujjai köré csavaró férfiról van szó, hanem az apámról, aki még mindig nem nézett munka uán, pedig bőven szükségünk van a pénzre, főleg miután víz helyett nagyrészt sört fogyaszt, ami nem a csapból folyik, nem is beszélve a drága dohányról. Ezt viszont kompenzálja a viszonylag alacsony vízdíj, amiben csupán a vécé lehúzásával vesz részt, mivel a tisztálkodást, kézmosást kerüli.

- Lia, tudom, hogy nehéz helyzetben vagy, de én nem egy bank vagyok, szükségem van a pénzre - Jasper tekintete megcsillant az aluljáró pislákoló neonfényében, miközben letüdőzött cigarettájából füstkarikákat fújt a levegőbe. Szerencsém van, mert ő a főbérlők gyöngye, de ez sajnos nem oda-vissza működik, miután apám nem éppen egy mintabérlő.

- Tudom.

- Persze, hogy tudod, hiszen okos lány vagy. Ezért sem értem, miért nem szabadulsz meg Christian-tól.

- Az apám, nem tehetem ki az utcára.

- Bár az apád is így gondolkodott volna mielőtt kezet emelt rád - biccentett fejével a karom felé, melyet a korai szellő lágyan simogatott hűvösségével. - Mindegy, az a te dolgod, hogy nálad mennyire messzire mehet el, de az én ingatlanomnak szabályai vannak és ha továbbra is bérelni akarod, be kell tartanod őket, ahogy az apádnak is.

- Kedd este megadom a tartozást, a késedelmi kamatot és amit még rászámoltál apám miatt - nyújtottam kezet, hogy beleegyezést nyilvánítson, de fejét megrázva a földre ejtette csikkét és lábával eltaposta, majd üres tenyerét felém tartotta.

- A pénzt vagy a kulcsokat.

- Kérlek!

- Még ráhúzok ötven rugót, ha nem fizetsz most - morogta. Táskámban lapult a Maximustól kapott első fizetésem, amit nem akartam elkölteni. Legalábbis nem ilyen hamar. De amikor Jasper a bájos mosollyal, szempilla rebesgetéssel egybekötött dekoltázs kiemelésemre sem hatódott meg, rossz szájízzel nyúltam a táskámba és a kért összeget tenyerébe nyomtam. - Ha időben fizetsz, százötven dolcsival kevesebb. Legközelebb fontold meg.

- Tudom magamtól is, nem kell a kioktatás - morogtam bajszom alatt miközben bakancsomban kettesével szedve a lépcsőfokokat csörtettem fel a vasúti aluljáróból. Fekete farmerszoknyámon lógó láncok csörgése töltötte be az ébredező utca csendjét, ahol alig egy-két ember vándorolt csupán, mivel még fél hatot sem ütött a templom oldalára festett irdatlan nagy napóra.

A vasúti aluljáró nem messze helyezkedett el a lakástól, így gyalog caplattam idáig, de ezt rögtön megbántam egy felém érkező részeges banda érkezésekor. "A játéknak vége" feliratú pólót viselő férfi, azaz a csoport élén baktató vőlegény volt az egyedüli, aki nem méregetett kiéhezett pillantással, míg a többiek fütyültek és dögösnek neveztek, mikor elhaladtam mellettük.

- Szia cica, szívesen megnézném mi van a szoknyád alatt - húzogatta szemöldökét a bagázs hátsó felében megszólalt szőke fiú. A filmekből megtanultam, hogy ilyenkor jobb nem visszaszólni az ilyen bunkóknak, így inkább figyelmen kívül hagyva őket, karba font kezekkel igyekeztem kikerülni valamennyiüket.

- Hagyjad, lehet fószer. Nem látod, hogy nincsenek is mellei? - szólalt meg a mellette sántító barátja. Ekkor már nagy volt a kísértés, hogy visszaszóljak, hisz a méltóságomat közel a pokolig lehúzták, de csak gyorsítva lépteimet, feltűnésmentesen elkerültem a társaságot. Sietősen tettem meg a maradék kétszáz métert, majd bepattantam a lakástól több sarokra parkoló piros kocsiba és dühtől elborult aggyal vezettem el az egyetemig.

- Árulsz alkoholt? - kérdeztem a büfés sráctól, ki nekem hátát mutatva pakolászott.

- Parancsolsz? - fordult meg kócos aranybarna tincseibe túrva. Mandula színű szemeivel az én sötét tekintetemet méregette, málnapiros ajkain széles mosoly ült, ami szokatlan volt miután valakit durva stílusomban részesítek.

- Azt kérdeztem, árulsz -e valamilyen alkoholt.

- Nem, de van romlott szőlőlevem, ha ennyire szükséged van valami szédítőre - vigyorgott rám vállát vonva, s nekem is apró mosoly kúszott arcomra. - De akármi is szülte azt a gondolatot, hogy reggel hétkor egy felesre van szükséged, nem ér meg annyit. Szerintem egy hosszú beszélgetés sokkal többre képes, mint az alkohol.

- Ezek szerint még nem próbáltad a vodkás energiaitalt.

- Nem, de nem is hangzik olyan jól, mint a taco kedd William Graham-mel.

- William Graham? Ő valami talk showt vezető dilidoki lenne?

- Nem, csak egy büfés a B épületben - nevetett fel szerényen.

- Ez a státusz is elég volt, hogy lebeszélj arról, hogy átmenjek a szomszéd utcai italboltba.

- Akkor már érdemes volt felkelnem ma reggel.

- Szép világnézet - bólintottam elismerően és sarkon fordulva átadtam a helyet a mögöttem vásárolni vágyó diákoknak. - Később még látjuk egymást - fordulta vissza egy kacsintással illetve a fiút.

William aranyos mosolya kíséretében aprót intett, majd a vásárlókhoz fordult, míg én első órám előtt kis kitérőt tettem a könyvtár irányába. Brenda álmos tekintete fogadott a még ki nem nyitott helyiség üvegajtajának túlsó feléről, majd faggatózva nyitotta ki azt, hogy beinvitáljon.

- Történt valami, Lia? Mit keresel itt ilyen korán? Még zárva vagyok.

- Tudom-tudom, de sürgős elintéznivalóm van. Használhatnám a gépeket egy kis időre? - könyörögtem volt kollégámnak és két kezemet imátkozva tartottam össze.

- Legyen, de semmi tizennyolc plusszas tartalmat ne nyiss meg kérlek, mert azoknál mindig befagy a rendszer és a karbantartó péntekenként nem dolgozik.

- Köszönöm, király vagy - mutattam fel hüvelykujjamat, majd sietősen a számítógépekhez caplattam.

Jasper reggeli figyelmeztetése adta az ötletet, hogy kezdjek valamit apámmal, így született a gondolat, hogy beadom az önéletrajzát állást ajánló munkáltatóknak. A könyvtári nyomtatóval intéztem pár űrlapot, majd a táskámba gyűrtem őket és a hamarosan kezdődő műtéttani ismeretek előadásra siettem.

A stílusom meglehetősen eltér a szaktársaim öltözködésétől. Ők galléros pólókban, szövetnadrágokban és magassarkúkban járnak, míg én inkább sötét alapdarabokat viselek. Ámbár nemcsak a megjelenésem miatt tűnök ki a karót nyelt Barbiek és Kenek közül. Én ösztöndíjjal tanulhatok a Crawford-on, míg a sok elit takony a szüleik pénztárcája miatt lézenghetnek itt, eltekintve egy-két sorstársamtól, akik szintén tudásuk alapján jutottak be. Így minden egyes előadáson és vizsgán a maximumot próbálom kifacsarni magamból, sőt még annál is többet, mert ezt a lehetőségemet nem szúrhatom el.

- Nem tudom, hogy Weatherly hatása -e, de éhen veszek - sóhajtott fel Rebe, mikor kifordultunk az előadó ajtaján. Ekkor jutott eszembe, hogy reggel nem raktam el magammal az ebédemet, de még a szokásos almámat sem csomagoltam el. - Még van fél óra a következő előadásig, kijössz velem az udvarra kajálni?

- Persze - bólintottam és követtem őt korgó hasammal, aminek még reggelit sem szolgáltattam.

- Nézd csak, a főnököd éppen a tesómat fűzi - bökött oldalba és tekintetemet az egyik pad felé irányította, ahol Ticiana szőke haját ujja köré csavargatva igyekezett leplezni álnok kígyó természetét a kolostori szűzlány álcával. - Remélem nem hozza haza, mert a pincébe zárva fogom éheztetni.

- Miért haragszol rá? - bukott ki belőlem a kérdés, melyen magam is meglepődtem, hisz a legkevésbé sem szimpatizálok szőrös kétajtós szekény barátunkkal. Leszámítva a testemben tomboló hormonokat. Mielőtt Rebe gyanút foghatott volna, kijavítottam önmagamat. - Úgy értem, neked nem ártott direkt, lehet, hogy a nővérednek pedig kifejezetten jót tesz.

- A nővérem maga sem tudja mi a jó neki. Mindig a srácok elvárásainak felel meg még ha ehhez "meg kell erőszakolnia magát", mert a mi világunkban a státusz és a pénz a lényeg, amit a Maximus-féle tekintélyes férfiak birtokolnak. Csak érdekből kell neki a srác, vagy maximum azért, hogy belemásszon a gatyájába, de semmi több. Az pedig még a legsorvadtabb szívnek sem egészséges.

Barátnőm szavait hallgatva figyeltem Max Ticiana kellegtetésére érkező reakcióját fürkésztem, miközben karba font kezekkel küldtem felé a szikrákat. Hihetetlen, hogy egy szőke luvnya közelében képes megtartani az önuralmát, nem viselkedik vele erőszakosan és nem reagálja le rosszul a helyzetet, mégha egyik fájó pontjára tapintásával fel is bőszíti őt. Csak ül vele szemben, hallgatja az értelmetlen picsogását és néha megejt egy mosolyt. Rohadjanak le a golyói, hogy velem nem képes ilyen mézes-mázasan viselkedni. Vagy legalább kevésbé agresszívan. Én annyival is be is érném, ha kifizetné a bérem és egy szót sem szólnánk egymáshoz.

- Én nem hoztam magammal kaját - szólaltam meg míg Rebe továbbra is testvérét figyelve válaszolt.

- Adok a salátámból, ha éhes vagy.

- Édes vagy, de inkább veszek magamnak valamit, a salátád fél fogamra nem elég - paskoltam meg vállát, majd a kifelé áramló tömeggel ellentétes irányba indultam a büfé felé magam mögött hagyva a még mindig Max felé bámuló barátnőmet.

- Lesz egy sonkás szendvics és egy energiaital alkohol nélkül - mondtam a háttal álló William-nek, aki az üdítős hűtőt töltötte fel, majd érkezésemre széles mosollyal válaszolt és elém helyezte a kért ételt.

- Mázlid van, hogy alkohol nélkül kérted, ugyanis reggel egy feldúlt iszákos majdnem felszámolta a készletet.

- Nem vagyok iszákos - vágtam durcás arcot, mire a pénztárgépen pötyögött.

- Tíz dollárt kérek kis hazug.

- Egyre jobb megnevezéseket húzol elő a szótáradból, William - motyogtam miközben kiürítettem pénztárcámat, melyben alig lapult valamennyi az elkülönített összegen felül, amit a postai kölcségekre tettem férre, hogy feladjam apám jelentkezési lapjait délután. - Csak a szendvicset kérem mégiscsak, alkohol nélkül nem izgalmas az ital.

- Egy függő nem mondana ilyet.

- Pontosan ezért mondom, mert nem vagyok függő.

- Martha néni csak miattad rendel plussz két rekesszel a Diabolus-ból - utalt kedvenc energiaital-márkámra, majd karba tett kezekkel próbált vallomásra bírni.

- Jól van, nincs nálam tíz dollár, ezért csak a szendvicset kértem, de elment az étvágyam a faggatózásodtól - forgattam szemeimet és faképnél hagytam a fiút. A szégyen pávián segg pirosra égette arcomat, így leszegett fejjel masíroztam ki az udvarra, hogy csatlakozzak az egyik padon helyet foglalt barátnőmhöz, kinek sóbálvány állapota az enyelgő Ticianaval együtt tűnt el.

- Hol a kajád? - kérdezte és zavarodottan bökötte villájára salátáját.

- Túl hosszú volt a sor - rögtönöztem. Rebekah az a fajta lány, aki elég jól ismer ahhoz, hogy tudja mikor hazudok, de ha az okát lelkemben instabil tényezőnek tudja be, inkább annyiban hagyja a témát. Legalábbis többségében, ugyanis ezúttal nem így tett.

- Szóval olyan hosszú volt, hogy nem álltál be a végére, mert még most is tart?

- Aha - rendeztem le egy gyenge bólintással, mire Rebe egy mögöttem haladó pontra koncentrálva suttogott.

- Ezek szerint kettő van a büfés srácból, mert amíg az embered kiszolgál, a másik feléd tart.

- Mi? - kaptam hátra tekintetemet, mely összetalálkozott William csillogó íriszeivel és széles mosolyával.

- Sajnálom, hogy tapintatlan voltam az imént, nem kellett volna beleütnöm az orrom olyasmibe, ami egyáltalán nem az én dolgom - korábbi mosolya szégyenlős arckifejezéssé változott és szemeiben megbánás tükröződött.

- Nem nagy ügy - motyogtam, hogy minél hamarabb véget vessek az egyre inkább kínossá váló helyzetnek.

- Azért kárpótlásként hoztam neked egy szendvicset és egy Diabolust. További szép napot, hölgyeim - virított ismét széles mosolyt, majd visszatért a munkába, erre pedig huszonnégy órás pletykafészkem le is csapott.

- A hosszú sor túlsó végéről is képes volt megbántani, és én még azt hittem Maximusnál nem létezhetnek nagyobb taplók - rázta a fejét miközben szarkasztikusan újra hazugságomra utalt. - Mit mondott neked Lia? - fűzte össze ujjait és az asztalra könyökölve hajolt közelebb, mintha államtitkot készültem volna megosztani.

- Semmit nem mondott, ezért sem értem mi ez a felhajtás - feleltem őszintén. Tényleg fogalmam sem volt róla, William miért viselkedik úgy, mintha a szájára véve elhordott volna mindennek, de a szendvicset nem bántam, sőt rögtön bele is haraptam, mert gyomrom már égbekiáltóan hangosan korgott. - Nem volt nálam elég pénz, hogy megvegyem a szendvicset és az energiaitalt, ezért csak a kaját kértem, mire ő firtatni kezdte.

- Maximusnak ingyen dolgozol?

- Még csak az kéne! Természetesen fizet minden alkalomért.

- Akkor az a pénz hol van? Csakmert háromszor már voltál nála és kétlem, hogy három dollárt elfogadnál érte, illetve, hogy ő ilyen kevés költségvetésből megoldaná, mikor ki van tömve vaskosan.

- Valakinek a lakbért is ki kell perkálnia.

- Apád nem igazán él meg a szerelő fizetésből, igaz?

- Megélne, ha egyáltalán dolgozna, de csak rajtam élősködik az a rohadt... - csaptam egyet az asztalra, majd felpattantam helyemről vállamra kapva táskámat távoztam. Rebe igyekezett utolérni, mint az egy jó barátnak dolga, de ezt korántsem értékeltem, így mondhatni menekültem előle és az aggasztó tekintetéhez társolú kérdései elől.

A büfé kis fülkéjének bejáratán szöktem be, mutatóujjamat Will szólásra nyitott szájának nyomtam, majd bebújtam a pult alá és összegubózva vártam Rebe érkezését.

- Szia, nem láttad Liát?

- De igen - helyeselt, mire kezemmel elkaptam bokáját és minden erőmet beleadva megszorítottam a fiú végtagját. Will kínosan felnevetett, ahogy kissé meggörnyedt a fájdalomtól és zavarva tarkóját vakarta, hogy kendőzze zavarát. - Az imént veled az udvaron. Miért, elment volna?

- Épp egy beszélgetés közepén voltunk, de dühös lett és csak... ott hagyott.

- Ha látom, átadom, hogy kerested - Will nyilvánvalóan széles mosolyt virított Rebe-re, aki megnyugodva távozott, így végre kiszabadulhattam a csigolyáimat nyomó pult alól. A srác segítőkészen nyújtotta kezét, melyet elfogadva pattantam fel, azonan utána megfáradt arckifejezéssel kért számon. - Mi volt ez az egész?

- Megvan a mikulás, aztán nehezen viselem a hülye hormonokat - hadováltam, majd sarkon fordulva igyekeztem távozni. - Kösz a segítséget és az ebédet, még jövök eggyel.

- Nem Lia, ezúttal nincs menekvés - hiába nem ragadta meg a karom, vagy kényszerített arra, hogy szemébe nézzek, mégis megfordultam, mert hangja dallamossága, aranyos mosolya beleférkőzött a fejembe és ösztöneimre lettem utalva. - A női gondok magukkal vonnak hangulatingadozásokat, ez rendben is van, de másokat ne kényszeríts olyan dolgokat tenni amiket nem szeretnének.

- Ezt hogy értsem?

- Úgy, hogy hazugságra kényszerítettél, mikor az igazság megtagadását utálom a legjobban.

- Nem tartottam pisztolyt a fejedhez, William - morogtam karba fonva kezeimet.

- Igaz, mert te inkább a bokámat szorongattad. Nem ugyanaz, de a szándék egyezik.

- Ha egy lány ekkora fájdalmat tud okozni, én inkább megkérdőjelezném a férfiasságom - csúszott ki belőlem és a mellkasomon eluralkodó nyomás miatt megbántam, hogy egy nekem nem ártó fiút sértegettem. - Bocs, ezt nem kellett volna.

- Semmiség, csak női dolgok.

- Megyek dolgozni, később hajtsd majd be a szívességet - virítottam rá egy erőtlen félmosolyt.

Ami így is történt, de előtte volt egy kis kitérőm a postára, ahol a várakozás alatt kitöltött űrlapokkal leadtam apám nevében a jelentkezést számos munkahelyre, ezzel is elősegítve a folyamatot, melyben nem maradok a túlságosan jószívű büfés srác adósa és nem veszek össze a legjobb barátnőmmel. Alig várom, hogy a fekete-fehér kockás cél előtt kifeszített szalagon átrohanjak és két kezemen kifeszített középső ujjakkal mindekit leszarhassak magasról, következmények nélkül.