Fenyőfák jellegzetes illata és a hideg esti levegő frissessége csapkodta arcomat, ahogy a szolgálati autó félig lehúzott ablakának döntve fejemet bámultam ki a fejemből bambán figyelve az út mentén elmosódó növényrengeteget.

- Minden rendben lesz - hangzottak az üres szavak levegőbe lökve a rendőr szájából, aki épp annyira nem hitt igazában, mint én.

- Ha nem jós, akkor inkább ne áltasson képlékeny dolgokkal - morogtam, mikor már kezdett volna fejembe mászni a lelkesítő optimista monológjával. - Ki hívta ki magukat?

- Az apja a kórház felé száguld egy mentőautó hátuljában és az érdekli, hogy ki hívott rendőrt?

- Meguntam a "nincs semmi baj" rizsáját.

- Nincs jó viszonyban az apjával? - vette le egy pillanatra szemeit az alkonyba boruló tájjal szegélyezett útról, hogy rám nézzen, melyet csupán perifériámon észleltem, ugyanis kerültem a szemkontaktust.

- Ezt meg miből gondolja? - kérdeztem felháborodva és megadva magam fordultam felé, kissé feljebb csúszva az ülésben, de abban a pillanatban tekintetét ismét a forgalmasnak nem mondható útra vezette.

- Melyik gyereket érdekli az, hogy ki hívta ki a "zsarukat", mikor kérdezhetne az apja állapotáról? Dobpergés, azt, amelyiket nem izgatja mi lesz vele.

- Talán csak nem akarom, hogy azon kattogjak, hogy őt is elveszítem.

- Talán.

- Akárhogy is legyen, magának ehhez semmi köze. És pont nem egy magafajtával fogok pszichológusosat játszani és egy terápiát rögtönözni a rendőrautóban. Kicseszettül bizarr lenne.

- Nem mindig a standard a normális. Ha nincs az életünkben egy kis "bizarr" úgy halunk meg, hogy nem is éltünk igazán.

- Ezt mondja az ittas gyorshatóknak is?

- Meglehetősen humoros kedvében van a körülményekhez képest.

- Sírnom kéne? - szaladt ki belőlem, majd még szóra nyílt ajkai közt hangzott válasza előtt reagáltam saját kérdésemre. - Ne is mondjon semmit, tudom magamtól is. Sírnom kéne. Hisztiznem. De nem teszem. Ő sem tette. Nem tétovázott. Csak megleckéztetett. Megkönnyebbültem. Olyan rossz ez? Mondja, Ön szerint rossz ember vagyok?

- Azt nem tudhatom. Mindanyian máshogy vezetjük le a feszültséget és ha magának ez így jó, áldásom rá. Az idegeinek legalábbis biztosan komfortosabb ez a "teszek a világra" hozzáállás, mint a huszonnégy órás kattogás. Felőrli és végül a saját szívét töri össze. Feleslegesen.

- Magának jó kapcsolata van az apjával?

- Igen. Atyám a seregben szolgált, majd veteránként, hogy ne tegyen kárt magában se másokban a hirtelen jött unalom miatt, rendőrnek állt. Az ő példáját követve jelentkeztem én is a közszolgálati egyetemre és neki köszönhetem, hogy most itt vagyok, a helyi őrs hadnagyaként.

- Hát az én életem a magáéval ellentétben nem mese habbal, szóval ha megbocsájt, felőröltetem magam a gondolataimmal - csúsztam le ismét az ülésben összefonva karjaimat.

- Az enyém sem az. Nincs egy társam, akivel megoszthatnám az ágyamat, akivel összekaphatnék azon, hogy ki mosogat és hasonlók. Csak a bernádhegyim vár otthon, akit a szomszédomnak kell etetnie, mert csak aludni járok haza, olyan sok munkám van. A szakmában ugyan előléptetésekhez vezet a sok túlóra, de egy párkapcsolatban a start mezőre húz vissza ha nincs elég közös idő.

- Nekem nincs ilyenre gondom.

- Ha kapcsolatban van, ha nem, a szerelem egy csodálatos dolog és ha nem tapasztalja meg, lemarad a világ leggyönyörűbb érzéséről.

- A szerelem sorscsapás.

- Az. De mindenen túl egy gyönyörű sorscsapás.

- Akkor az a trubadúr lelke hogy-hogy nem talált senkit?

- Ahhoz képest, hogy nem akart filozofálgtni, eléggé mély témákat feszeget.

- Igen, mert maga meg a sok érzelgős maszlaga olyanok, mint barackra inni a kakaót.

- Ugyan, én csak egy rendőr vagyok, nem pszichiáter, hogy a fejébe másszak. Ezeket mind maga akarta elmondani, ön vágyott egy mély beszélgetésre, csak eddig nem volt kivel megtegye ezt, belátásom szerint.

- Hülyeség - morogtam és ismét az ablakon át emeltem szemeimet az immáron sötétbe boruló tájra. Hatalmas neon tábla vonzotta a tekinteteket kivilágított betűível, melyeket olvasva görcsbe rándult a gyomrom.

Utálom a kórházakat. A fertőtlenítő szagot, a fehér ruhás dokikat és nővéreket, a pocsék kaját, illetve a bizonytalanságot. Ezektől kiborulok, ráadásul, most az apám miatt kell itt lennem, aki akármennyire is egy farok irányomba, nem érdemli az öngyilkossági kísérletre való késztetést. Mert hiába mondta mindegyik törvényszolga, hogy az alkohol bódító hatása miatt nem tudta mit tesz, biztos vagyok benne, hogy tette egy égbe kiáltó segélykérés volt amit tudatosan hajtott végre.

- Egyébként a főbérlője hívott minket. A szomszéd lakásban volt behajtani a lakbért, mikor füst szagot érzett, így átszaladt és értesítette a központot, majd vízzel próbálta oltani a tüzet, míg a szakemberek ki nem érkeztek - törte meg a csendet szemeimben rettegést látva a hadnagy, miközben bekísért a bejáratig. - Nekünk rendőröknek nem szokásunk kimenni ilyen esetekben, de a drog esetleges birtoklásának illetve terjesztésének gyanúja miatt megtettük. Szerencséjére nem találtunk semmit, így az édesapja elkerüli a börtönt, amennyiben persze a főbérlője nem tesz feljelentést.

- Rendben.

- Innen már biztosan meglesz. Vigyázzon magára és az apjára, Miss Mendes.

- Eddig is így tettem és mihez vezetett? - mutattam körbe mielőtt a fotocellás ajtó elé léptem volna, mely mozgásérzékelő funkciója miatt közeledésemre kinyílt. Az előtérben azonban valamiféle hiányt éreztem, így megperdülve fordultam vissza a hadnagy után kiálta. - Köszönöm.

- Jó éjt - intett, majd visszaült felmatricázott szolgálati autójába és elhajtott, míg én a recepción apám holléte uán érdeklődtem, majd a főnővér irányítását követve az első emeleti aulában várakoztam.

Apa kórházba került, egyenlőre semmi hír.

Miután elgondolodva pötyögtem be az üzenetet Rebe neve alatt, egyre bizonytalanabb lettem, hogy elküldjem -e. Ha elküldöm biztosan fejvesztve idesiet és kérdésekkel bombáz majd, nem is beszélve arról, hogy apámról nem egészen az igazságot ismeri. De ha nem küldöm el, hétfőn hosszúra nyúló lebaszásban részesülök majd, ami legkevésbé hiányzott. Ujjaimmal kijelöltem a nem túl tartalmas tőmondatot, majd egy automata keresésére indultam, ugyanis torkom égett a szomjúságtól, így kerülgetve a fáradt tekintetű orvosokat és nővéreket, köröztem egyet a folyosón.

- Ne kezd te is - rimánkodtam a működésen kívüli automatának, melybe beragadt a vizem félúton, így egy pillantást vetve a folyosón ballagó emberekre, amikor egyik sem figyelt, jobb egyenesemben részesítettem a pokolfajzatot. - Nem érdekelsz, a szart is kiverem belőled, ha az kell, de jobban jársz ha nem kerül rá sor - fenyegettem, majd mégegyszer megütöttem a gépet, melyben a zsebemből összekotort utolsó centek gonoszul vigyorogtak rám.

- Rá van írva, hogy technikai okok miatt nem üzemel - hallottam meg magam mögül egy ismerős férfi hangot, melyre megperdültem és nem meglepő módon egy széles mosollyal találtam szembe magam.

- Jól esett levezetni a feszültséget - vigyorogtam Williamre, majd megfordulva akartam cáfolatot találni a fiú igazára, de a kiadó fiók felé ragasztott cetlit látva fejben magamnak kevertem le a jobb egyenesemet.

- Mi járatban errefelé?

- Mint látod, nem magam miatt jöttem. Apámat hozták be, én meg várom az infót, mint a messiást.

- Sajnálom, mi történt? - kérdezte és tenyerét törékeny vállamra helyezte együttérzését kifejeve. Furcsálva vizslattam kezét, nem szoktam meg, hogy valaki ne azért nyúljon hozzám, hogy fájdalmat okozzon, így szívem hevesebben vert a kelleténél, hisz ismeretlen területre kellett tennem lábam.

- Semmi különös - motyogtam, mert nem állt módomban beszámolni neki családi hátteremről.

- Tehát nálatok a kórházban csövezni szokványos dolog. Ezt bizonyára egyedül szoktad tenni, szóval magadra is hagylak - csapott combjára oldalasan, majd elandalgott. Egy ideig utána bámultam, majd mikor késztetést éreztem volna, hogy uána menjek és kérdezgessem, ő mit keres itt, a főnővér jelent meg nevemet szólongatva.

- Magnolia Mendes!

- Itt vagyok - intettem neki és egy utolsó megvető pillantással illetve az automatát, átnyargaltam a folyosó túlsó végére.

- Az édesapját a kilencvennyolcas kórteremben találja.

- Köszönöm - szemeimmel a mennyezetről lelógatott "útbaigazító" táblát térképeztem fel, miszerint az említett kórterem a harmadik emeleten van. Kimért léptekkel közelítettem meg a liftet, mely nyikorogva ugyan, de két szinttel feljebb vitt. Ezen folyosó sokkal zsúfoltabb volt, hozzátartozók nyüzsögtek, nővérek álltak sorfalat a vizitre igyekező orvosok mellett haladva, én pedig halálnyugodtan kerestem fel a kilencvennyolcas kórtermet.

- Jó estét - intettem apám szobatársának, aki egy kisvillany gyér fényében fejtegette keresztrejtvényét, de válasz nem érkezett. Körbetekintve a két bunkó szobáján, pillantottam meg az éjjeliszekrényen pihenő hallókészüléket, mely egyből megbocsátást nyert tulajdonosának a szememben. Majd a vele szemben lévő ágyra néztem, ahol apám infóziókra kötve aludt. Jobb karja fehér anyaggal borítva pihent mellette, arca néhány helyen kormos volt.

- Jó estét - hallottam meg magam mögött egy lágy női hangot, mely feltehetőleg apám orvosához tartozott. Megfordulva egy kedves vonású, meglehetősen magas hölgybe botlottam, aki a kezében tartott papírokat vizsgálta, majd a hóna alá csapva őket az infúzióval babrált valamit. - Az édesapja valószínűleg kába lesz még egy ideig a morfiumtól, de ne ijedjen meg, ez teljesen normális. Kiszedtük az üvegszilánkokat a kezéből, némelyik elég mélyre fúródott, annak sebét összevarrtuk. Ha minden jól megy és nem adódnak komplikációk, holnap reggel haza is mehet. Az otthoni rehabilitációt pedig meggyorsítja ha ezüst ionos kenőcsöt ken a kezére, majd úgy köti be, a földszinti patikában pedig meg is vásárolhatja, ha gondolja.

- Mennyi idő alatt épül fel?

- Az csak rajta múlik. Ha leteszi az alkoholt és nem dohányzik többé, a tüdeje könnyebbben megtisztul, az egész szervezete olyan lesz majd, mintha kicserélték volna. A varratszedés időpontját és minden egyéb fontos dolgot a zárójelentésben megtalál.

- Rendben - bólntottam és megdörzsöltem karomat, mely libabőrös lett az ablakon beáradó hideg szél simogatásától.

Amíg a fehér köpenyes a szoba másik betegéhez ment, én apát méregettem a tekintetemmel. Mint mindig, rosszul esett ránézni. A látványhoz most az alkohol szaga mellett füstös aromák is társultak. Elsárgult körmei hosszúra nyúltak jobb kezén, mivel azt nem tudta magának vágni, engem pedig nem kért meg rá. A doktornőtől kértem egy ollót, mely köpenye zsebében lapult, így igényesen levághattam jobb kezéről a körmeit, majd hozzáigazítottam a balt.

- Köszönöm - nyújtottam a kölcsönkért eszközt tulajdonosának, aki egy kedves mosoly kíséretében távozott.

- Azt tanácsolom menjen haza. Holnapig nem igazán lesz értékelhető társaság az édesapja - fordult vissza, de mondatát elengedtem a fülem mellett, mert a nő után forró váltásban érkező fiúra kaptam tekintetemet.

- Hoztam egy kis túlélő csomagot. Szükséged lesz energiára, ha egész éjjel itt akarsz csövezni - tette le az éjjeli szekrényre a kezében szorongatott barna papírzacskót William.

- Neked is pénteki programod a kórházban csövezés?

- Nem, én az esti műszakomat dolgozom éppen a büfében. Nem lehet mindenkinek olyan különleges hobbija, mint neked - nevetett fel halkan.

- Az szívás.

- Valamiből meg kell élni - vont vállat, majd hüvelykjével háta mögé mutatva jelezte távozási szándékát. - Jó étvágyat és kitartást.

- Hé, Will - álltam fel az ágy melletti székről, miután a hadnagy szavain rágódva meredtem az időközben a folyosóra ért fiú után. - Tudsz nekem jegyet szerezni annak a talk show műsorvezetőnek a taco keddjére? Valami Graham, azt hiszem.

- Hááát, általában elkapkodják a jegyeket, de meglesem hátha akad egy-kettő a fekete piacon. Tudod nagy ám a kereslet a "valami Graham" nagybetűs taco keddjére.

- Jó éjt, Alladin - intettem neki és csak a kórteremben elkülönített mosdóban vettem észre az arcomra kiült félmosolyt. Kézmosás után pedig nagy örömmel bonottam fel a papírzacskót, melyben két sonkásszendvics, egy üveg víz és természetesen egy Diabolus lapult. Ismét fülig ért a szám, de mosolyom arcomra fagyott, mikor az alőttem lévő kórházi ágyon apám mocorogni kezdett.

- Magnolia? - kérdezte rekedtesen és összehúzott szemekkel méregetett. - Te jól vagy? - kérdezte, én pedig kishíján félrenyeltem az energiaitalomat. A huszonegy évem alatt egy kezemen megszámlálható alkalommal fordult elő, hogy apám megkérdezze, hogy vagyok. De az is mind még azelőtt történt, hogy édesanyám elhagyott minket.

- Igen. És te?

- Így, hogy mellettem állsz, nem is lehetnék jobban - fogta meg kezemet és fáradt mosoly kúszott arcára. Biztos az én apámat tolták ki a kisműtőből? - De azért farkaséhes vagyok.

- Tessék, egy sonkásszendvics - adtam neki az egyiket, míg a másikba én haraptam bele.

- Hogy ment ma a suli? - kérdezte erő hiányában a felüléssel küszködve. Közelebb ülve az ágyon segítettem neki, feje alá téve egy, a lábánál pihenő párnát és megetettem a szendviccsel, miközben rólamkérdezett. Gyanús volt ugyan, de kihasználtam a morfium jelenlétét és végre őszintén megnyílhattam neki, melyet valahol mindig is hiányoltam.

Talán ez a tűzvész ráébresztette, hogy van másik út is az önpusztításon kívül is és végre megváltozik a kedvemért, hogy újra harmóniában élhessünk, mint mikor még édesanyámmal együtt éltünk. Kaptunk egy új esélyt a sorstól. És úgy néz ki, élünk vele.

Ó, hogy én mekkorát tévedtem...