Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy csábító, de elérhetetlen pillangó, káprázatos vörös szárnyakkal: Rebekah. Vidáman szelte a napos égboltot, a színes virágok inkább barátai, mintsem áldozatai voltak ― különösen egy göcsörtös szárral nyíló Magnolia. Mégsem szerette mindenki. Ticiana szárnyai hiába ragyogtak arany színben, Rebe megkapó vakmerőségéhez nem érhetett fel az egyedülálló szépsége sem. Így a féltestvér, aki épp csak levedlette bábját, bosszút forralt ellene: levágta Rebe szárnyait, hogy felismerhetetlenné tegye féltékenysége tárgyát. A fekete hernyóvá vált amazon porba hullott, és a saját fajtájával kellett barátkoznia... ami valljuk be, nem túl barátságos, de legfőképpen nem egy biztonságos zónát jelentett.

A túlélés nevében táncolni kezdett. Minden este megtöltötte a mocsarat züllött állatokkal, akik epekedve figyelték a nyomor reflektorfényében ügyesen mozgó maradványt. Az a lény, akivé soha sem szeretett volna válni, az ő testébe bújt és nem tudta levetkőzni, hiába táncolt meztelenül. Esténként sírt emiatt. A könnyek azonban nem maradtak eredmény nélkül, hanem a kiszáradt Remény-patak medrébe hullottak. Minden néma zokogás egyre távolabbra sodródott, mígnem elértek Magnolia gyökereihez: teljes erőből kiszakadtak a földből, mert a virág rögtön szeretett barátja segítségére sietett. Kihasználta a könnyek verte hullámokat, hogy hamarabb viszontláthassa a szárnyaszegett pillangót, de a féktelen sodrás sem volt elég ahhoz, hogy megelőzze a bajt. Az ugyanis kezdetektől a pincében hált egy óvatlan pillanatra várva. Rebe nem volt több, mint a régi önmaga árnyéka, a mocsár lakói pedig a hozzá hasonló árnyékokból táplálkoztak ― mostanra fel is falták.

- Rebe, istenemre esküszöm, hogy ellopom a flaskádat és kiburítom belőle a házi cseresznyepálinkát, ha nem válaszolsz - Magnolia tehetetlenül szólongatta barátnőjét, de az csak nem reagált. Az élet leghaloványabb jelét sem mutatta. - Nem halhatsz meg, pláne nem ilyen ócskán. Nem teheted ezt velem és a rajongóiddal sem - Virágpor hullott a mozdulatlan hernyóra, ahogy az ő göcsörtös szárú Magnoliája siratta. - Szeretlek, Rebe. Mindig te maradsz a legjobb barátnőm, legyél akár velem, a világ másik felén, vagy három méterrel a föld alatt.

Ekkor Magnolia letépte az egyik szirmát, hogy betakarja vele Rebet és elvigye a mocsokból. Gyász mozgatta a gyökereket, amikkel egyre csak távolodott, mégis a lelkét otthagyta, ahol a néhai pillangó. Az eszével együtt, ami rögvest egy Maximus nevű farkashoz vezette. Nem számított, hogy át kell kelnie vízen, pusztaságon, havas táj lacsakos avarán, ő rendíthetetlenül menetelt a szerelme után ― ő volt az első gondolata, bármi is történt vele: nem számított jó, vagy rossz hírt cipelt magával, folyton a magányos farkas után koslatott. Nem azért, mert bízott benne, mint pszichológiát tanuló valakiben. Sokkal inkább azért, mert Maximus már annyira romlott volt, hogy Magnolia legrosszabb bűnei is kezelhető problémának bizonyultak számára. A virágnak nem kellett szégyenkeznie, amikor felfedett egy-egy újabb görbét a szárán, mert tudta, hogy a farkas bundáján mindig találni fog egy kuszább foltot, de ha nem így lett volna, a szenvedélyes szeretet, amelyet Maximus nyújtott számára, elfeledtette vele, hogy ők ketten nem mások, mint saját fajuk túlélő egyedei.

A farkas tehát kérdés nélkül karmai közé vette a virágot és a legnagyobb óvatossággal biztonságba helyezte. Letörölte minden könnycseppjét, megigazította szirmait, életet lehelt belé. De Magnolia tudta, hogy nem maradhat sokáig. A hideg, amivel Maximus körbevette magát, megölné őt. Ekkora áldozatot még érte sem hozhatott, hiába roncsolta magát olyan sokáig, hogy működjön a lehetetlen kapcsolat. Talán ez a legnehezebb a szerelemben ― tudni, hogy hiába szeretitek egymást, nem lehettek együtt... magatok miatt.

Egyetlen éjszaka után elment. Magnolia, egyedül a világ ellen, ahogy gyerekkorában is volt, miután anyja egy kegyetlen sorsa ítéltette. A legbátrabb, legerősebb, leghatározottabb virág volt ő, úton az ismeretlen felé, bizonytalan jövővel. Már nem a gyógyításnak szentelte az életét. Túl sokan bántották ahhoz a múltban, hogy még a jövőjét is másoknak szentelje. Magnolia más mellett kötelezte el magát, ami nem volt más, mint a bosszú. Vendettát indított Rebe nevében, ahogy azt ő is tette volna. "Mielőtt bosszút állnál valakin, két sírt áss!" ― Konfuciusz így tartotta, de Lia sosem tartozott azok közé, akik hallgattak volna másokra, pláne, ha azok ezer éve halottak.  Nem érdekelte, hogy ő maga elhervad - e a revanzs végére, csak az, hogy akik átszabták a legjobb barátnője életét, azokkal ő is ezt tegye. És így vált a lágyszárú virág egy fásszárú, korhadt fatörzzsé.