Taehyung pov

Egy hete nem láttam Jimint. Beteget jelentettem a gróféknál, hogy távol tartsam magam tőle.

Ha akkor egy másodperccel is tovább maradt volna, nem bírtam volna visszafogni magam. Éppen csak megkóstoltam az ajkait, már elöntötte a vörös köd az agyam. Az illata megrészegített, a csókja megőrjített. És ahogy rám nézett, ahogy azelőtt még soha, hívogatóan, gyengéden... teljesen elvette az eszem.

Nem engedhetem magam a közelébe. Szó szerint veszélyes vagyok rá, egy szörnyeteg leszek a jelenlétében. Amit akkor képzeletben tettem vele, attól szinte magam is elborzadtam. Aznap éreztem, hogy kezdi megadni magát nekem, de ha engedek a bennem élő szörnynek, azzal eltiprom, beszennyezem, tönkreteszek mindent. És félek, az önuralmam nem elég erős lánc, hogy a vadállatot féken tudjam tartani.

A festményt persze be kell még fejezni, ha azt akarom, hogy kifizessék. Majd megyek kedden és csütörtökön, amikor ő nincs ott, de most még nagyobb távolság kell. Az esélyét sem akarom megadni, hogy találkozzam vele.

Közben annyira sóvárgok utána, hogy kezdek beleőrülni. Éjjel-nappal csak ő jár a fejemben, már fizikailag fáj a hiánya. Egyre mocskosabb gondolataim vannak. Egyre többet iszom, és most már nappal se tudok aludni. Azt gondoltam, idővel majd jobb lesz, enyhül a vágy, de csak egyre rosszabb. Senki nem készített még ki ennyire.

Talán a portréjához most már hozzányúlhatnék. Ha folytatnám, talán az enyhítene a szenvedésemen, de még a takarást se vettem le róla. Odasétálok hozzá. Félrehúzom az anyagot. Ahogy rám pillant mögüle, megdobban a szívem. Csak festék és vászon, de felidézi a lényét, felébreszti az összes emlékemet róla. Egész jól sikerült a kép, ezek szerint. A vörösbor még rászáradva ott éktelenkedik rajta. Lenolajba mártok egy puha rongyot, és óvatos, körkörös mozdulatokkal elkezdem lemosni róla. Egy része beleivódott az anyagba, soha többé nem lesz már olyan tiszta, mint volt...

Váratlanul megszólal az ajtócsengő. Ki lehet az? Nem várok mára senkit. A szívem mélyén reménykedem, hogy talán... De biztos nem, jobb, ha nem is gondolok ilyesmire. Ha mégis ő az, el fogom küldeni. Már ha lesz hozzá erőm. Az inasom megy kinyitni. Egy perc múlva bejelenti nekem a látogatót.

- Mr. Jeon Jungkook, uram.

Egyszerre csalódom és megkönnyebbülök. Jungkookot a féltékenységi rohama óta nem láttam. Nem kerestem, mert nem akartam, ő se engem, mert nem mert.

- Engedje be, George.

Jungkook félénken lép be a műterembe. Leteszem a rongyot, felé fordulok, várom, hogy megszólaljon.

- Látni akartalak - mondja.

- Valóban?

- Bocsáss meg nekem. Én is kész vagyok megbocsátani neked. Hiányzol.

Kész megbocsátani? Ez a fiú még mindig nagyon el van tévedve. Közelebb megyek hozzá.

- Jungkook, én az elején közöltem veled, hogy tőlem nem várhatsz kizárólagosságot. Itt neked nincs mit megbocsátani. És még ha hűséget is fogadtam volna neked, nem csináltam az égvilágon semmit.

Leszegi a fejét, a padlót nézve bólogat.

- Akkor csak te bocsáss meg nekem.

- Rendben. Óhajtasz még valamit?

Felemeli a fejét, kétségbeesetten néz rám. Tátog, keresi a szavakat. Hűvös pillantást vetek rá, türelmesen várok.

- Taehyung...

- Igen?

Könnyek gyűlnek a szemébe, megremeg a szája sarka. Nem akar sírni, a plafonra néz, aztán ki az ablakon. Összepréseli az ajkait. Eltelik egy kis idő, mire újra felém fordul és megszólal:

- Elmenjek? Ha nem akarsz többé látni... én... csak mondd, és itt se vagyok...

Hogyne akarnám látni. Főleg most, jó lesz levezetni rajta a felgyűlt feszültségemet, oltja majd valamennyire a szomjam. De ennyit megérdemel azok után, ahogy viselkedett. Kínzom egy kicsit, hogy tanuljon belőle.

Letörlöm a könnyeit a hüvelykujjammal. Belemarkolok hátul a hajába, homlokát az enyémhez nyomom, belenézek a szemébe.

- Engesztelj ki!

Meg akar csókolni, de elhúzódom. Próbálkozik még egy kicsit, aztán mikor csalódottan feladja, váratlanul én tapadok az ajkára. Mohón csimpaszkodik a nyakamba, hevesen szuszog, vadul csókol. Magához szorít, minden izma megfeszül, éhesen falja a számat. Erősebb nálam, de csak a teste. Egyébként úgy uralkodom rajta, mint az idomár az oroszlánon. Pontosan azt teszi, gondolja és érzi, amit én akarok. Homlokát ráncolva morog a számba. Újabb könnycsepp gurul le az arcán.

Sorban kerülnek le rólunk a ruhák. Nem finomkodok, türelmetlen vagyok, kiéhezett, ki kell élnem rajta, amit Jiminen nem lehet. Bár ő nem váltja ki belőlem azt az őrületet, egy részét a feszültségemnek le tudom vezetni benne. Jungkook azt hiszi, neki szól a mohóságom, és örül neki. Mindenki nyer.

A szoba közepére vonszolom, lerántom a padlóra, letérdel elém. Ez a műtermem, nem a hálószobám. Itt durva deszkapadló van, festékfoltos, olajos, nem fényes és lakkozott, mint a többi helyiségben. Egy régi kopott szőnyeg fekszik a kanapé előtt, de mi annak a közelébe se megyünk. Lenyomom a vállait, a könyökére támaszkodik.

- Ne mozdulj!

Eltűnök pár percre, valamire szükségem lesz. Közben arra gondolok, hogy ott áll négykézláb a szoba közepén, a koszos, durva padlón meztelenül, Jimin portréjával szemben, és ebbe beleborzongok.

Visszatérve látom, hogy a karjára támasztja a homlokát, térdeit maga alá húzta. Összerándul, mikor egy lendületeset rásuhintok a lovaglópálcámmal.

- Vissza, négykézlábra!

Engedelmesen feltámaszkodik. Mellé lépek, a hajánál fogva felrántom a fejét, hogy kénytelen legyen Jimin ártatlan szemébe nézni. Az álla alá teszem a pálca végét.

- Mi a véleményed az új munkámról? Még nincs kész, de azt hiszem, eddig elég jól állok vele - mondom olyan hangsúllyal, mintha csak felöltözve, italt kortyolgatva, előkelő társaságban beszélgetnénk.

Megkerülöm, a farkam elsuhan az arca előtt, aztán megállok mögötte.

- Mit gondolsz, sikerült megragadnom a gyermeki ártatlanságot?

Végigsimítom a hátát a pálca végével. A gerince aljára érve a farizmai közé csúsztatom, aztán megpaskolom vele a combját.

- Te is voltál ártatlan, Jungkook. Most pedig nézz magadra, mi lett belőled. Sírva jössz hozzám, térden állva könyörögsz, hogy basszalak meg. Mikor lettél ilyen mocskos, ilyen szégyentelen? Hmm?

Lehajtja a fejét, szipog. Mögé térdelek, leteszem a pálcát magam mellé a földre, széthúzom a fenekét. Felizgat a látvány, hívogató. Előre nyúlok, a szájába dugom az ujjaimat, megforgatom benne, aztán nedves kézzel visszatérek a lyukához. Nem teketóriázok sokat, tövig belemártom először egy, aztán két ujjamat, vadul döfködöm, körözök benne. Rekedt hangon nyöszörög, megfeszülnek az izmok a gerince két oldalán.

Jiminre nézek. Őt képzelem a helyébe. A feneke gömbölyűbb, szűkebb, a hangja magasabb lenne, a háta kevésbé izmos, de nem kevésbé szép. Magával ragad a képzeletem, szinte érzem őt, az illatát, a selymes bőrét. Kihúzom az ujjaimat, a nyelvemet dugom be helyettük. Morogva nyalom, csókolom, harapdálom a feszes gömböket. Két kézzel vékony derekára fogok, felcsúsztatom őket az oldalán, majd le, a hasán. Közben nem hagyom abba a nyelvjátékot. Hevesen zihál, egyre hangosabban nyöszörög, hátratolja a csípőjét. Többet és többet akar. A lyuka egyre lazábban pulzál, könnyedén beengedi a nyelvem.

Ekkor felállok, felveszem a pálcát, egy lépést hátrálok. A farkam szilárdan mered előre, de még egy kicsit várnia kell. Jungkook felnyüszít a hiányomtól, magához nyúl, mire nagyot suhintok a hátára. Megfeszül, nyög egyet, majd az újabb csapásra még egyet. Elengedi a farkát. Az arca elé állok.

- Ki engedte meg, hogy hozzáérj?!

Könnyes szemekkel néz rám. Belekapaszkodom a hajába, és határozottan magamra húzom. Előre-hátra mozgatom a csípőm, nem bír tövig elnyelni, de rásegítek. Megfogom a fejét és rászorítom. Kiéhezett farkam hálásan lüktet a rég várt érintéstől.

- Aaaaaaaaahhhhh - szakad ki belőlem egy kéjes nyögés.

Fuldoklik kicsit, de nem érdekel. Nem engedem el, csak pár jóleső, mélyre ható lökés után. Köhögve vesz levegőt, a nyála a földre csöppen. Nem élvezheti sokáig a hiányom, újra magamra húzom. Átadom magam a gyönyörnek. Jimin gyönyörű, duzzadt, nedves ajkait képzelem a farkamra, hangosan, mélyeket sóhajtok, kalapál a szívem. Mielőtt túlmennék a határomon, visszatérek a valóságba, kihúzódom a szájából. A lábammal a hátára fordítom, puffan a kemény, koszos deszkapadlón. Fölé támaszkodom, szétterpeszti a lábait, belé hatolok. Felnyög, ívbe görbíti a hátát, felnyomja a mellkasát, ami most az enyémhez nyomódik. Átölelem, a nyakába fúrom az arcom. Egyre gyorsabban baszom. Jimint képzelem a karjaimba, szorosabban ölelem, fogaimat tiszta erőből belemélyesztem a nyakába. Felhasad a bőre, felsikolt, de gyorsan a szájára szorítom a tenyerem. Remeg a fájdalomtól. Felnyalom a kiserkenő, meleg, sós vérét, aztán elengedem a száját és a nyelvemmel az ajkaira kenem. Rémület ül a szemében. Állatias mozdulatokkal dugom, homlokából hátrasimítom a haját, nézem a nagy, kerek, fekete szemeit, ahogy könnyben úszva bámulnak rám. A nyakára pillantok, még mindig szivárog belőle a piros vér. Feltámaszkodom, beleharapok a vállába, a mellizmába is. Megszívogatom a mellbimbóját, a körmeimet a bordái közé nyomom, végigkarmolom az oldalát. Felegyenesedem, a sarkamra ülök, térdei alá nyúlok és magamra rántom a csípőjét, így döfködöm tovább.

- Most magadhoz nyúlhatsz. Lássam, ahogy elélvezel!

Jimin portréjára nézek. Bárcsak itt lenne és látna minket... Önkéntelenül simogatná magát a rátörő vágytól... elszörnyedve, iszonyodva vágyakozna ránk, kívánná, hogy vele is foglalkozzunk végre, de közben rettegne attól, hogy ez megtörténik...

Ettől a gondolattól átesem a határon, nem bírom tovább. Jungkook hangosat nyögve spriccel magára, miközben én a testébe ürítem a táram. Hörögve omlok rá, rángok még hármat-négyet, mire teljesen elnyugszik a testem. Kimerülten piheg alattam. Kicsusszanok belőle, felállok és ott hagyom. Letörlöm magam egy zsebkendővel, felöltözöm. Ő is kezd feltápászkodni a padlóról. Haja zilált, teste mocskos a vértől, ondótól, nyáltól, és a padlóról ráragadt kosztól. Még így is gyönyörű, de valahol mégis undorodom tőle. A kitisztult agyam már nem akarja látni. Azt akarom, hogy minél gyorsabban eltűnjön a házamból.

Ezt ő is érzi, abból, hogy innentől kezdve levegőnek nézem. Hozzá se szólok, rá se pillantok, mintha itt se lenne. Visszatérek a vászonhoz, festéket keverek, és elmélyülten dolgozom Jimin portréján.

Halk szipogást hallok magam mögül, aztán az ajtó csukódását.

DEFLORATIO, 8. fejezet

yoursweetspot