Sziasztok Drágáim.
Most egy újonnan csatlakozott irónk művét osztom meg veletek.
A következő kihívásban, már ő is írni fog nektek.
És, ha tetszik, kövessétek, bátorítsátok őt is!

Mamzi ❤️

23. Fejezet.

Axel

Azt a rohadt...

Nyögve fordulok át a másik oldalamra. Elég fájdalmas mikor a bordáidat zúzzák le, és valamiért én állandóan oda kapom a gyengének kicsit sem mondható ütéseket.

Próbálok a többiekre tekintettel, csendben szenvedni, hogy ne keltsem fel őket.

Gyerekként jó buli volt, mikor többen voltunk összezárva egy szobába, de most inkább csak zavaró. Bírom a srácokat, de bőven elég az az idő amit edzésen töltünk együtt reggeltől, késő délutánig, meg a közös programokon, nem hogy még az éjszakákat is velük osszam meg. És szerintem ezzel ők is így vannak. Két-három nap még oké, na de egy hónap? Már sok. Kell egy kis magánszféra, kell egy kis külön tér, ahova elvonulhatsz egy hosszabb nap után és egyedül, hangosan kínlódhatsz kedved szerint.

És még hol a vége.

Azt hiszem itt az ideje, hogy néhány napra foglaljak magamnak külön lakosztályt.

Miután lassan birtokba vettem a fürdőt, és megnéztem a sérülésem, elhatároztam, hogy meglátogatom a gyógyvizes medencét.

Elég korán van még, így teljesen üres a hely.

Ahogy beleereszkedem a meleg vízbe, annak ellenére, hogy kint már tombol a hőség, baromira jól esik a testemnek, és az izmaim azonnal elernyednek.

Leteszem magam a kialakított ülő részre, és szememet becsukva hátra hajtom a fejem a medence szélére.

Sorra végig veszem az elmúlt hét történéseit. Ki, milyen formában volt. Hudsonön már érezhető egy kis változás, hogy már szívesebben hagyná itt ezt az egészet, és menne vissza San Antonioba. Az edző tanácsait, utasításait, ami úgy hangzott hogy növesszek a fülem elé és mögé is szemeket, hogy elkerüljem az ilyen, és hasonló ütéseket, ami nyilván kivitelezhetetlen, ahogy az esetleges ütközéseket sem lehet mindig kivédeni. Hogy mikor tudunk egy kicsit kikapcsolni, ugyanis ha sokáig csináljuk ezt, hogy reggeltől késő délutánig edzés, aztán pedig a szálloda falain belül várjuk, hogy újra reggel legyen és megismétlődjön az egész nap, hamar becsavarodhatunk. Van mikor tényleg csak ennyit akarok, mert kegyetlenül lefáradtam, de van mikor érzem, hogy ki kell innen szabaduljak. És erről újra eszembe jut Tristan.

Nem hívtam, nem írtam neki. Nem kerestem.

Túlságosan is jól éreztem magam vele legutóbb. Olyannyira, hogy aznap este totálisan megfeledkeztem Rosie-ról.

És ez megrémiszt. De ami még ijesztőbb, hogy az az alattomos, ragacsos érzés, amivel talán a legnagyobb sebet tudja ejteni az ember a saját lelkén, úgy árad szét a vénáimban, mintha infúzióval adagolnák. Habár azt mondják a  remény hal meg utoljára. Nos, szerintem a remény taszít a fájdalomba, ami végül felemészt.

Én nem akarok reménykedni. Természetesen elnézést kértem Rosie-tól hogy nem voltam elérhető, csak másnap, de mikor elmondtam, hogy Tristannal voltam, örült neki, hogy újra elkezdtünk egymás felé nyitni.

Na igen. Az egy- két perverz beszólása, a történetek, amiket megosztottunk egymással, és a csipkelődések, visszahozták azt a laza játékosságot közénk, ami régen is megvolt.

A szerencsétlenkedésünk, amit a parkolóházban leműveltünk, miután visszahozott, pedig egyenesen nevetséges volt.

Egész testem lángokban égett akkor éjjel, és azóta sem tudom kiverni a fejemből.

-Csatlakozhatok?

    Szemem kipattant, és Isaac vizslató barna tekintetével találkoztam.

Izmos kezei, meztelen csípőjének két oldalán pihennek, fekete haja hátra fésülve. Helyes arcát több napos borosta fedi. Fürdőnadrágja annyira mélyen ül, hogy látni lehet, hol ér véget a V vonala. Még jó hogy a többi rész fedve van. Jobb lábán, egészen a bokájától egy kígyó tekeredik fölfelé, és a combja közepén ér véget. Az árnyékolásnak köszönhetően egész élethűen ábrázolja, amint a fogait belemélyeszti a húsba.

Isaac nagyobb darab mint én, ami a posztjához teljes mértékben passzol. Az arcvonásai is szigorúbbak, holott néha sokkal bolondabb, mint Smith, vagy tulajdonképpen bármelyikünk.

-Persze!

-Jól láttam, hogy végig mértél?

    Furcsa grimaszát látva elnevettem magam.

-Talán te nem nézed meg azt, ami jól néz ki?

     Vonom fel a szemöldököm kérdőn. Azon kevesek közé tartozik, akikkel lehet ezzel kapcsolatban poénkodni, főleg hogy tudják, biszex vagyok. Eszemben sincs bepróbálkozni nála, és nem is tudnék, akármennyire is jól néz ki. Ezzel ő is tisztában van.

-Szerinted jól nézek ki?

     Mafla vigyor terül szét az arcán, mire csak unottan nézek rá.

-Idióta. Mintha a rengeteg nyáltócsa, ami körbevesz téged, mikor megjelensz valahol, nem ezt bizonyítaná.

    Tekintete lejjebb vándorol rajtam, és mikor meglátja az oldalamat, elkomorul.

-Nem néz ki valami jól, még víz alatt sem.

    Megnézem én is újra.

Hát... ez, mikor fölkeltem még nem volt ekkora. Nagyjából egy ökölnyi nagyságú volt, most viszont a kékes-lilás folt az egész baloldalamat befedi. Kicsit sajog, de ez megszokott.

-Meg kéne nézetned!

-Nincs semmi baja. Ez sokszor előfordul.

-Akkor sem ártana. És ez a meleg víz, valószínű pont nem tesz jót neki.

   Tudom, hogy igaza van, de azért egy szemforgatással díjazom.

Ez azt jelenti, hogy Tristannal kéne beszélnem. Amennyire szeretném látni, annyira tartok is tőle.

-Rendben anyuci, ha megnézetem békén hagysz?

   Szúrósan néz vissza, miközben elhelyezkedik velem szemben.

-Ne gúnyolódj. Tudod jól, hogy nem játék. Nemsokára a bowlon kell remekeljél, és ha félvállról veszel egy kisebb sérülést, hosszú távon, lehet pórul jársz!

-Tudom!

   Lemondóan sóhajtok.

-Amint rendbe szedtem magam, beszélek az edzővel és felhívom Tristant!

   Figyelmesen nézem őt, épp ezért kapom el, amint valami átsuhan arckifejezésén, de ahelyett, hogy bármit is mondana, csak komoran bólint egyet.

Tartottam a szavamat, úgy tettem, ahogyan azt ígértem.

Először Davis ragaszkodott ahhoz, hogy megnézze, de amint meglátta az oldalam, pánikolva hívta fel a csapatorvost, mondván, hogy néha elég nehéz természete van, úgyhogy bízzam csak rá. Nem akartam mondani neki, hogy valószínűleg én nagyobb hatást tudok elérni nála, inkább hagytam hadd bontakozzon ki.

Nem kellett sokat győzködni, ahogy kimondta, hogy rólam van szó, azonnal behívatott a klinikára. Miután letették, szinte másodperceken belül felvillant a telefonomon a neve, ami megmosolyogtatott.

-Elmegyek érted!

     Szólt bele köszönés nélkül. Hangja határozott volt, némi aggodalommal átitatva.

-Ne fáradj. Már hívtam taxit. Mire te ide érsz, én már a másik irányba fogok tartani.

     Halkan morgolódott valamit, majd egy nagyobbat sóhajtott.

-Jólvan. Ha ideértél, csak szólj Amynek a recepción, és gyere be.

    Ettől az ellentmondást nem tűrő, magabiztos doki énjétől, bizsereg minden porcikám.

   Húsz perccel később Amy mosolyogva fogad, és invitál be Tristanhoz.

Bizonytalanul markolok rá a kilincsre. Még ajtón keresztül is érzem a belőle áradó erőt, mitől a gyomrom megremeg.

Baszki! Felnőtt ember vagy!

Egy nagy levegő után, lassan kinyitom az ajtót, és elém tárul az az isteni arc, amihez isteni test tartozik. A székében hátra dőlve, komoly kifejezéssel mered az előtte lévő képernyőre.  Hirtelen, mintha plusz tizenöt fokot emelkedett volna a hőmérséklet, és a már rég kényszerpihenésre ítélt lepkék, óvatosan, újra elkezdték repesgetni sérült szárnyaikat.

Ahogy a tudatáig eljutott, hogy valaki áll az ajtóban, felém kapta fejét, egyből felpattant a székéből, és azonnal húzta is fel a pólómat. Esélyem se volt megszólalni. Ujjai enyhén súrolták a bőrömet, ami enyhe borzongást váltott ki belőlem, de mikor finoman végig is húzta őket az oldalamon, majdnem felnyögtem, és nem a fájdalomtól.

Orromba kúszott parfümjének illata, emellett ott volt az a tipikus Tristan illat is, mely, mint a sűrű, átláthatatlan szürke köd, telepedett rá az agyamra. Oldalra döntött feje, ahogyan vizsgálódott, csak mégjobban felhívta a figyelmet izmos nyakára. Nem bírtam levenni róla a szemem, mintha transzba estem volna. A nyelvem bizsergett, hogy végighúzzam azon a kidudorodó lüktető eren.

-Megröntgenezzük!

-Uhum.

     Normálisabb reakcióra nem futja.

-Nagyon fáj?

   Kétségbeesetten néz rám, és nem tudok nem elmerülni abban az ismerős, zöld szempárban.

Két kezébe veszi arcomat, amit a száján kiáramló levegő csiklandoz. Ez pedig odavonzza a szememet. Képek sokasága jelenik meg előttem. Ahogyan a bőrömön siklott azokkal az ajkakkal, ahogyan a fülembe duruzsolt vele, ahogyan egy pici erőt kifejtve harapdálta a kulcscsontomat, amilyen fenségesen csókolt...

-Axel!

    Az erőteljesebb hang hallatára pislogok párat, és igyekszem a legértelmesebb formámat hozni.

-Hm?

    Majdnem sikerült is.

-Menjünk a röntgen szobába.

-Oké.

    Derekamnál fogva tol ki a rendelőből, és a folyosón sétálva sem veszi le rólam a tenyerét.

-Ne kísérts, Axel!

   Szűri a fogai közt, mire döbbenten nézek rá. Nem csak amiatt, amit mondott, hanem a feszélyezett, elgyötört hangsúly miatt is.

-Ezt hogy érted? Nem csináltam semmit.

    Hirtelen megtorpant, majd egy jól irányzott mozdulattal a falhoz préselt. Köpni nyelni nem tudtam, levegőt venni se mertem.

-Nehogy azt hidd, hogy nem láttam a vágytól ködös pillantásodat, ahogy a számat nézted, közben a nyelveddel a sajátodat simogattad. Hallottam a reszketeg légzésedet, éreztem, ahogyan megborzongsz az érintésem alatt.

Rettentően nehéz volt megállni, hogy ne essek neked.

    Azzal a lendülettel, ahogy fogságba ejtett, úgy távolodott is el, én pedig csak összezavarodva lestem utána, és igyekeztem csillapítani a bennem dúló érzelmi vihart, amit újra kiváltott belőlem.

   Követtem őt a hűvös terembe, majd mikor félmeztelenül besétáltam, elmagyarázta, hogyan álljak be, és ezen kívül teljesen kizárta a jelenlétem. Csak a dolgára koncentrált. Aztán a végén, oda vakkantotta, hogy öltözzek fel, majd menjek vissza a rendelőszobába.

-Melyik barom ment így neked?

-Nem tudom, nem néztem, hogy ki volt. Csak az előre jutásra koncentráltam, és arra hogy kikerüljem, aki éppen felém tartott. Mást nem néztem.

-És oda se ment megkérdezni, hogy esetleg élsz-e még?

-Ne reagáld túl Tristan. Nagyon is tisztában vagy vele milyen ez a sport. Nem mehetünk oda mindenkihez, akit éppen felborítunk.

-Szerencsére nincs repedés se törés. Megúsztad egy zúzódással, viszont ezen a héten nem vehetsz részt az edzéseken. Pihenned kell.

-Mi? Nem hagyhatom ki az edzéseket egy kis zúzódás miatt.

-De igen! Kihagyod! Ha megint valamelyik idióta lezúz, akár el is törhet. Gondolkozz egy kicsit. 

Ebben a pár napban nálam leszel.

     Keserűen felnevetek, miközben hevesen bólogatok. Abból csak katasztrófa lehet.

-Felejtsd el, haver!

-Rendben- néz rám összeszűkített szemekkel- Akkor írok Isaacnek, hogy tartson szemmel, és semmiféleképpen ne engedjen a pálya közelébe. Sőt, az edződet is felhívom.

-Ahogy gondolod. Ha nincs több teendő, akkor én mennék is pihenni.

    Mondom nyomatékosítva az utolsó szót.

-Elviszlek!

-Semmi szükség rá!

    Már fordulok is meg, hogy kisétáljak innen, mikor szemem sarkából meglátom Ashlynt, aki buzgón gépel valamit.

-Szia Ashlyn.

-Azt hittem már észre sem fogsz venni.

   Rám villant egy mindent tudó mosolyt, amiből én nem értek semmit.

-Ne haragudj, nem vettem észre, hogy bejöttél.

   Próbálok kedvesen mosolyogni rá. Tényleg nem hallottam, hogy bejött volna.

-Drágám, én már akkor itt voltam, mikor te megérkeztél.

     Ez gáz. Érzem, ahogyan kezd égni az arcom, de mielőtt bármit reagálhatnék, Tristan megelőz, és a karomat megragadva vonszol kifelé, miközben még hátra kiabál Ashlynnek. Túl tompa vagyok ahhoz, hogy tiltakozzak.

-Ashlyn, vedd át kérlek a mai pácienseket.

-Ne aggódj, meg lesz.

-Eressz már el!

    Rántom ki magam a kezéből, mikor sikerült kicsit vissza zökkennem.

-Megy egyedül is, hidd el!

-Elhiszem. De nem engedem, hogy lerázz. Velem jössz.

-Mégis hová?

-A szállodába akartál visszamenni, nem?

       Enyhe csalódottság kúszik végig rajtam, de gyorsan el is nyomom magamban. Ugyan miért is lennék csalódott? Talán a gyógyvíz egyik mellékhatása a kissé összezavarodott tudat is.

Rosie! Ha visszaértünk, felhívom. Igen, és talán még egy kis telefonszex is belefér.

A visszautat csöndben tesszük meg, ami csak abból a szempontból rossz, hogy így többet pörögnek a gondolatok, mint én azt szeretném. Mi volt ez az egész? Miért reagáltam így a közelségére? Miért vágytam még több érintésre? Miért izgat fel ez a magabiztos orvos, itt mellettem?

Eddig tudtam tartani magam.

De ma túl közel volt. Igen, valószínű ez a gond. Eddig azon az egy ölelésen kívül, nem voltak közöttünk nagyon fizikai érintkezések. Túl sok volt az inger, és a közös múltunk is közrejátszik.

Ez csak egy természetes, egészséges reakció. Semmi több.

-Úgy látom, ma nagyon szórakozott vagy.

    Mély hangja ránt vissza a jelenbe, és elképedve veszem észre, hogy már a szálloda parkolóházában vagyunk.

-Igen. Azt hiszem tényleg kell egy kis pihenés. Kössz, hogy visszahoztál.

    Szállok is ki a kocsiból, és már húzok is befelé, viszont hallom a lépéseit, ahogy követ.

-Te hova mész?

    Kérdezem visszanézve rá a vállam fölött.

-Az edződhöz. Állj már meg!

   Megállok, és a kezembe nyom egy tubust.

-Ezzel kenegesd napi háromszor. Egy kicsit felgyorsítja a gyógyulási folyamatot.

-Köszönöm. Honnan veszed, hogy itt van? Az edző?

-Írtam neki. Nem mentek el edzésre, mert nem tudta, hogy játszhatsz-e vagy sem, és nem akart itt hagyni. Egész jófej.

-Az. Köszi mégegyszer. Én megyek ledőlök, majd beszélünk.

   Intek neki, és már húzok is a lifthez.

Lassan nyitom ki a szememet, és először fel sem fogom, hogy hol vagyok. Felülök az ágyon, de szisszenve az oldalamhoz kapok. El is felejtettem, hogy nem szabad ilyen hirtelen mozdulatokat tennem. Megdörzsölöm az arcom, hogy magamhoz térjek, és a telefonom után nyúlok.

-Jó reggelt Csipkerózsika.

    Ijedtembe ugrok egyet az ágyon, ami szintén nem volt jó ötlet.

-Bazd meg, Smith! A frászt hoztad rám.

     Újra az oldalamhoz kapom a kezem. Megnézem mennyi az idő, és a telefonom legalább húsz értesítést jelez.

Bakker, már negyed kilenc. Akkor majd holnap felhívom Rosie-t.

-C-c. Rossz a lelkiismereted hercegnő?

-Menj a francba!

   Morgom neki, de persze ő csak nevet rajta.

-Hogy vagy?

    Kérdezi egy kis aggodalommal az arcán.

-Nyugi, megmaradok. Semmi komolyabb bajom nincs. Csak zúzódás, de nem vehetek részt a héten az edzéseken. Illetve, de, de csak a kispadról.

-Ja, mondta Davis. Örülök, hogy nincs nagyobb gáz. Kapd össze magad, mert elmegyünk kicsit szórakozni.

-Hova?

   Hangom még kicsit rekedtes az alvástól, ami amúgy rohadt jól esett most. Nem terveztem, csak bedőltem az ágyba, és a plafonra nézve merengtem, aztán egyszer csak elnyomott az álom.

-Valamelyik klubba. És nincs olyan opció, hogy nem jössz. Vigyázunk rád.

    Így, hogy jobban szemügyre veszem, látom, hogy már kicsípve ül a fotelben.

-Rám vártatok?

-Ne parázz, csak néhány perce jöttem be.

-Még letusolok gyorsan, aztán megyek. Kik jönnek?

-Csak kevesen. Russel, Isaac, Hudson, meg mi ketten.

-Adj tíz percet, és kész leszek.

Isaac foglalt az emeleten VIP bokszot, ami lehetővé teszi, hogy tudjunk beszélgetni anélkül, hogy túl kéne üvölteni a zenét, a piát egyből újratöltik, ha látják, hogy elfogyott. Szerencsére egyikük sem vitte túlzásba az elmúlt másfél órában, velem ellentétben. Csak úgy csúszik a finom Jack, mintha vizet innék.

A többiek néha lemennek táncolni, aztán lihegve, izzadtan vissza jönnek inni, majd újra eltűnnek. Russel elvileg még egy gyors menetet is lezavart egy csajjal a mosdóban. Pontosabban a wc fülkében.

-Nahát, nem is gondoltam volna, hogy a doki máshova is jár bulizni a saját klubján kívül.

   Amint kiejtette Smith a száján a doki szót, felkaptam a fejem.

-Miért ne járna? Ő is ember, mellesleg az a hely nem az övé.

    Miért is beszélnek ezek Tristanról?

-Honnan veszed, hogy máshova is jár? Miért érdekel egyáltalán?

   Kérdezem enyhe éllel. Bár nem értem miért zavar.

-Hát mivel ez nem az Absynth, ő pedig itt van azzal a dögös nővérkével, meg valami másik hapsival.

    Fejem úgy jár összevissza, mintha rángás kapta volna el, majd mikor kiszúrom őket a bárpultnál a szívem a torkomba ugrik.

Hát persze, hogy pont ide kellett jöjjenek. Annyi kicseszett szórakozóhely van a környéken, de ő pont itt kötött ki.

Isaacnek magyaráz valamit, és elég dühösnek látszik. Lehet megérezte, hogy figyelem, mert mikor Isaac válaszol neki hadonászva, egyenesen a szemembe néz.

Úgy érzem magam, mint egy óvodás, akit rajta kaptak, ahogy valami olyat csinál, amit nem szabadna.

Továbbra is mérgesen, megrázza a fejét, de a szemem egyből a másik férfira siklik, aki most a vállára tette kezét, miközben beszél hozzá.

Tristannál egy fél fejjel magasabb, izmos, és hát persze, hogy jóképű.

Bronz színű bőr, háromszög alakú arc, barna haja rövidre vágva, csak elől van hagyva kicsit hosszabbra, és fel van zselézve. Tényleg jól néz ki.

Tristan most őt figyeli, és féloldalasan elmosolyodik. Ettől az én gyomrom viszont összeugrik. Már az sem tetszett, ahogy az a másik rátette a nagy tenyerét, amit képzeletben ki is csavartam a csuklójánál fogva. De ettől az összemosolygástól ökölbe szorul a kezem. Rossz érzés kúszik végig rajtam. A zöld szörnyeteg suttog bele a fülembe.

Kurva élet! Féltékeny vagyok!

Frusztráltan felnyögök, megfeledkezve arról, hogy Isaac kivételével, mindenki itt van.

Smith reagál elsőnek.

-Mi a baj? Rosszul vagy?

-Semmi. Kicsit megszédültem. Nincs semmi.

    Be is bizonyítom. Nem lehetek féltékeny. Nem is vagyok. Oda megyek, és szépen összebarátkozunk.

Felállva tényleg egy kicsit megszédültem, és biztosra veszem, hogy nem teljesen tudna a lábam egyenesen vinni. Egy kicsit megkapaszkodom az asztal szélébe, és lehajtott fejjel nagyokat lélegzem.

Mikor úgy érzem, hogy már képes vagyok nem faltól falig menni, megindulok. Illetve csak indulnék, ugyanis két lépés után beleütközöm valakibe.

-Ó, bocsánat.

   Tristan áll előttem, mellkasa előtt összefont kezekkel, és szikrázó szemekkel figyel. Ha jól látom nem a boldogságtól szikrázik.

-Helló! Épp készültem bemutatkozni az új barátodnak.

-Szia! Adam vagyok.

    Lép Tristan mellé, és a kezét nyújtja.

-Axel! Tristan barátja. Az egyik barátja.

    Ennél hülyébb bemutatkozást...

Tristan szája megrándul, mint aki nagyon jól szórakozik, de hamar visszatér a dühös kifejezéshez.

-Mi a francot csinálsz itt? Arról volt szó, hogy pihenned kell. Isaacnek is megmondtam, hogy figyeljen rád, erre hagyja, hogy segg részegre idd magad!

-Már ne is haragudj, de semmi beleszólásod nincsen, hogy mit csinálhatok és mit nem! Szórakozni volt kedvem. Ez addig ment is, amíg meg nem jelentél.

    Azt hiszem ez kicsit durva volt. Kitágult orrcimpával lép közelebb. Illata újra az orromba kúszik, és most legszívesebben mindenkinek megmutatnám, hogy ő az enyém!

Nem! Nem!

Valaki vágjon nyakon. Ez egy nagyon helytelen gondolat. Nagyon, nagyon helytelen.

-Ne akard hogy haza rángassalak. Én csak téged féltelek, te marha.

   Dörmögi nekem nagyon halkan, mélyen a szemembe nézve. Most ha csak néhány centit előre dőlnek, pont betudnám fogni a száját. A sajátommal.

Körülöttünk mindenki csendben figyel, és ugrásra készen áll, ha közbe kell lépni. De ez nem az agresszív feszültség, ami közöttünk szikrázik. Ez teljes mértékben, tiszta, szexuális feszültség.

-Ha már így alakult, csatlakozzatok hozzánk.

    Lép mellém Russel, és közöttünk, Adam felé nyújtja a kezét bemutatkozás képpen.  Tristan is kapcsol, majd hátrál néhány lépést, és bemutatja a társaságnak a barátját.

-Ashlynt már ismeritek. Ő itt Adam, szintén egy kollégám, és barátom is egyben. A klinikán kardiológus. Adam, ők a Pats játékosai.

-A te szíved is megvizsgálta már? Ha jól tudom ahhoz is le kell vetkőzni, igaz doktor úr?

    Csúszik ki a számon epésen, és csak utána realizálom, hogy ezt sem kellett volna. Talán a legjobb lesz, ha meghúzom magam a sarokba és már csak vizet vedelek whiskey helyett.

-Nem hiszem, hogy bármi alapon számonkérhetnél. Ha jól emlékszem te kapcsolatban vagy!

    A fülem égni kezd, majd nemsokkal az arcom is követi. A rideg hangtól, pedig egyenesen rosszul leszek.

Határozottan jobb, ha meghúzom magam.

Teagen-K-Row